Adventi irodalmi kalendárium. December 10.

Nagy László: Magtalanok Jézuskája

Fotó: Fortepan, Ágnes Hirschi

– Legyél a mi fiunk, nevünkre iratunk, itt laksz nálunk. – A mi anyánknak akkor mi marad? És minek maguknak ilyen, aki rossz? A papifejedelem az imént mondta rám, hogy a javitóba kerülök, bitófára, ott esznek meg a kányák. Mert éppen harangszókor csaknem belefúltam a tóba, mert égetően rossz vagyok, rossz. – Te vagy a legjobb, a legszebb a világon. – Akkor se lehetek a maguké. – Ráfekszel az ihász subára, nappal a feketéjére, éjjel a virágosára. – Az bolhás. – Cukros tejet ád a Nénid, aranyszélü pohárba, virágosba. És tied a Pajkos ló, a Rózsa tehén, tied a képeskönyv is meg minden. – Mért mondják magukra, hogy magtalan, hogy magtalanok? – Makkfánk nincsen, makkunk sincsen, azért vagyunk makktalanok – makogja búsulva Nénim. – A magtalan, az meddő, mint a Rózsa a jászolnál, nincs ivadéka, se üsző, se bikuci – magyarázza Bácsim. Csönd. Csak a nyers akácfa sír habosan a tüzön. Én pedig állok a kisszéken anyaszűlt meztelenen. Még a kakasocskám is fölébred a hőtől, a tűz udvarában. Álltam pedig nemrég a tó közepén, a jéglemezen, mint egy kis csipketerítőn. Már göncöm a zsinóron, ingem ujja ejtegeti a könnyet. Rossz vagyok, égetnivaló. A pokol is tűz. Ha rávetnének így nyersen, jaj, most csaknem a lángokba fulladok. De Bácsim az ének aranyláncát veszi foga közé, megrázza zengően s int hogy kövessem. Az én láncocskám, ha kicsi is, élesen cseng a fogam közt. Énekelünk mintha hóban törtetnénk előre… Mezítlen várom, hogy valami rámvalót lel Nénim, de nem. Fektet a sutra, a suba feketéjére, lenyomtat egy pehelyvánkossal. Vélik, elaludtam, de szemhéjam alól figyelem a tűz cirókáját a karácsonyfán meg a két örömös arcon. Itt nappal is nagy a homály, mert kicsi az ablak mint a viharlámpáé. És a ház is kicsi. Bácsim pedig nagy, nem is férhet alája, ha a kalap a fején van. A csizmaszára is hosszú, hát még a keze! Áthajítja kővel a templomtornyot. Repegeti a levegőt ha vet, markából süvítnek a búzamagok, akkorát lendít. Bevetné a világot is, ha az övé volna. De Bácsimnál is nagyobb a baja. Mert ha rájön a roham, olyan mint a bibliai ember, akit gyötörnek. Ülhet akármilyen békén, de ha a görcs jön, csupa villámlás: magára rántja a virágládákat, a szegfűt, rozmaringot, golgotavirágot, esztikéket. És habzik a szája. De mesélni igazán csak ő tud a nagy képeskönyvből. Tegnap már a hóviharos branyiszkói csatát is befejeztük. Megszólalok újjal mutatva a karácsonyfára: az a kalácspipa olyan mint a Pajkos homlokán a cifraság. – Az angyalát! – lelkendezik Bácsim. – Az a vékony ezüstcsillangó meg olyan mint a csigabiga nyála a pincefalon, ha süti a nap. – A Krisztusát! üti a térdét a Bácsim. A kardra nem lelek hasonlatot (nincs is). Mérgemben félrelököm a vánkost, állok a fekete subán mezítlen. – Mit csinálsz te? – Fölálltam a hegytetőre! – Az most igen havas. – Nem baj! – Mit akarsz? – Kiáltok, adj katonát! – Milyen katonát? – Lovaskatonát! – Mennyit? – Milliomot! – Hol az ellenség? – Rátalálunk!

– Bácsim hangtalan vinnyog, mint a pupiteve a képen. De Nénim püpögése puha galambszárny: Virágom, te karácsonykor is csatázol, mikor békesség van? – Én akkor is. Akkor is!

Megjelent: Nagy László: Jönnek a harangok értem, 1978

 

#adventiirodalmikalendarium

 

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

4 × 2 =

hirdetés