Ahol az életkor tényleg csak egy szám. Tengerpart, kisváros, életöröm
A nénik mindenhol ott vannak. Olyanok, mint mi. Kedvesek, fáradtak, naivak, mosolygósak, szerethetőek, bosszantóak, kiábrándultak, csodálkozóak, szétszórtak, éleslátóak, elhanyagoltak, elegánsak, nemtörődömök, gondoskodóak…
A tengerparti kisvárosban, mely néhány napra szállást ad nekünk, felkerekedünk reggelit szerezni. Normál időszámítás szerint benne járunk a délelőttben, otthon ilyenkor már javában a munkahelyen, iskolában szorgoskodunk, de most nyár van, ráadásul nyaralunk, nem kapkodjuk el. A kisváros kényelmesen alkalmazkodik a mi bioritmusunkhoz, itt szó sincs a romantikus filmek hajnalban nyitó kis pékségeiről, még a kávézókban dolgozók is csak most isszák az első eszpresszót, néhány koránkelő galamb bóklászik álmosan a főtéren, egy lusta macska néz ránk megvetően.
Váratlanul nyüzsgés támad a tér egyik sarkán. Egy maroknyi ember, főleg idősek. És gyerekek, kis gyerekek, akikre a nagyszülők vigyáznak a szünidőben. Meg néhány kutya is persze. Olyan fesztelenek, olyan otthonosak, hogy rögtön látszik rajtuk, nem turisták. Egyre többen gyülekeznek, egyre nagyobb a zsivaj, az idősek tereferélnek, nevetgélnek, a gyerekek szaladgálnak körülöttük. Negyedóra múlva már vagy ötvenen vannak.
Egyszer csak mintha valamiféle struktúra kezdene kialakulni a csoportosulásban. Hamarosan kört alkotnak, egyikük beáll középre, ő mutatja a gyakorlatokat. Mert itt bizony tornázás folyik. Belégzés, fejkörzés, karlendítés, még indiánszökdelés is, törzshajlítás, guggolások. A kisváros nyugdíjasai összejönnek reggelenként a főtéren, hogy tornázzanak egy jót. Ha ez nem elég egy mosolygós naphoz, akkor mi? És itt még nincs vége!
Mert minden rendes tesiórához hozzátartozik a lógás. Lógósok mindig, mindenhol vannak, a nyugdíjasok önkéntes tornáján is. Amíg a többség több lelkesedéssel és kevesebb sikerrel próbálkozik az óriásjárással a téren, egy kisebb csapat valami elképesztően kedves blazírtsággal lép meg az egyik sikátoron át.
Legközelebb a tengernél találkozunk velük, egy-két sportosabb bácsi már a vízben tempóz, nehéz eldönteni, valójában kinek szól ez a látványúszás, egymásnak csinálják a műsort, vagy a néniknek. A nénik egyelőre a parton készülődnek, pakolásznak, nyári ruha le, úszósapka fel, aztán úszósapka mégis le, frizura igazít, úszósapka vissza, naptej, napszemüveg, ja, az mégse kell, jaj, csak nem otthon hagytam a törölközőm, még gyorsan egy kis szájfény úszás előtt, közben egy-egy megjegyzés a másik fürdőruhájára, a szavakat nem értjük, de a mosolyok beszédesek. Az őszinte lánybarátságok, ugye… Van, akit annyira lefoglal a készülődés, hogy végül a vízig el se jut. És még ez sem a vége!
Mert vannak a renitensek, a lumpenek, az igazi vagányok, akik egyszerűen nem bírnak magukkal. Ott gyülekeztek a főtéren a többiekkel, a négy néni, de ők, amikor megléptek, nem úszni mentek, hanem kocsmázni, naná! Persze, a legjobb kocsma a törzshelyük, a főtértől egy sikátornyira, a teraszról tökéletes a kilátás, épp a vízben parádézó bácsikra és a parton tollászkodó riválisokra.
Söröznek, dohányoznak, a szomszédból hoznak maguknak kávét, gyönyörködnek a tengerben, nézik a sirályokat, pletykálkodnak, a telefonjukon mutagatnak egymásnak mindenfélét, képes magazinokat lapozgatnak.
Aztán felbukkannak a bácsik is. Először, akik a bandához tartoznak. Egyiküket már ott várja a söre az asztalon. A másiknak az egyik néni pöttyinti bele az édesítőszert a kávéjába, majd kiskanállal el is kavarja. Aztán a néni májfoltos karját egy ráncos férfikéz simogatja.
Egy motor közeledik egyre hangosabban, a nénik fészkelődni kezdenek, igazgatják magukat, a bácsik kicsit lemondóan elnyújtóznak, hja, kérem, aki motorral érkezik, azzal ők nem versenyezhetnek… Végül együtt a brancs, kézfogások, puszik, ölelések, lassan megérkeznek az úszók is, néhányan a főtérről is átjönnek, a gyerekeknek jégkrémet vesznek és kólát, és megy a duma meg a lebzselés egész délelőtt, minden délelőtt.
Naná, hogy én ebbe az utolsó csoportba szeretnék tartozni. Mindig mondom, tanuljunk a néniktől.
Nyitókép, illusztráció: Gaspard Delaruelle/Pixabay
Coach
Néha csak úgy elnézem az embereket. Az apró részletekből, finom kis rezdülésekből, félbehagyott mondatokból próbálom összerakni a történetüket. Néha le is írom ezeket a történeteket.
Szerintem mindenki megérdemli, hogy olyan élete legyen, amiben jól tudja érezni magát. Coachként ezért dolgozom.
A hétköznapokban és a hozzáadott értékben hiszek. Meg a jó kávéban. :)
