Akikért jobbá akartunk válni
KÉP ALÁ ÍRÁS
Azon a nyáron a varrodában már nem volt „vietnámi műszak” szombaton. Nem lángolt többé a napalm odaát, nem égett emberi bőr és hús, émelyítő bűzzel. Nem kellett tehát szombaton plusz műszakot vállalni, hogy ennek munkabéréből bökős, kockás pokrócokat, gyógyszereket vagy konzerveket vegyen a vállalat a hős vietnámi népnek. Tavasszal véget ért a háború.
De nyáron, Balatonföldváron a kikötőben kék-fehér csíkos pólós matrózok szedték a jegyet a koktélhajó hídján és mikor a sötétre hangolt, lágyan hullámzó felhők alatt Demjén Rózsi énekelni kezdte, hogy „Elment a vándor, elvitte zsákjában a nyár minden ízét”, egy varrólány talán a szájába vette a szívószálat és a megmarkolt kólás üvegben levő ital kicsikét kevesebb lett. Rózsi ezüstösen csillogó, testre feszülő ruhát viselt és magas sarkú ugyancsak ezüstszínű csizmát, mintha a Holdra készülne, ami soha nem volt sajtból, bármennyire is próbálta megetetni velünk.
Sokkal inkább olyan volt minden, mint egy másnapos reggel, ködös, kopott és hideg, fázósan reszkettek még az érzések is, a vágyak bekuckózták magukat a műhelyek szenes ládáiba, szerszámos fiókjaiba, munkásköpenyek zsebébe, megbüdösödve a dohányszemcséktől.
Nem voltak netes posztok, sokkal inkább prosztók, nem voltak lájkok, csak szomorú szemű lányok, akik várták, hogy a postaláda rései között megvillanjon egy fehér boríték kéthetente, elhozva valami esélyt, befújva az albérletet távoli hazugságok fura illatával.
És mégis, minden varrodában, minden jelszavakkal és elvtársak képeivel teleaggatott irodaházban akadt egy hosszú haját leengedő, a munkaruházat ellenére is észbontó, szemében furcsa virágnyílásokat ígérő lány, akiért jó volt bemenni varrodákba, műhelyekbe és irodaházakba, valahogy könnyebb súlya lett mindennek, lágy kendővé, halk suttogássá változott. Értük akartunk néhány felkavaró hónapig vagy évig jobb emberré válni. Nem ők a hibásak, hogy nem sikerült.
Fotó: Fortepan, Vizsnyicai Erzsébet 1973
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
