Helló, Alzheimer! Amikor még együtt nevettünk – te magadon, én rajtad
Ártalmatlan kis semmiségekkel kezdődött. Olyan voltál, mint egy szeleburdi kis fruska. Együtt nevettünk – te magadon, én rajtad.
Elfelejtetted bevenni a napi gyógyszeradagodat. Elhagytál ezt-azt. Nem jutottak eszedbe a leghétköznapibb szavak: szemüveg, újság, kenyér…
Az első rémisztő jelek egyike volt, amikor kulcsra zártad a tojásokat. Mint valami kincset.
– Nem akarod, hogy egyek belőle?! Nem szoktál ilyen lenni…
Azt mondtad, muszáj, lopják a tojásaidat.
– Kik?!
– Hát a férfiak! – válaszoltad.
– Milyen férfiak?! Kik jártak nálad?
Nagypapát pár éve temettük. Nemigen voltak vendégeid – se férfiak, se nők. Próbáltalak megérteni – nem adtál megnyugtató választ, pedig ekkor még kapaszkodtam volna az érveidbe.
Aztán elkezdtél pénzezni. Dugdostad a megtakarított kis forintokat. Lopják – mondtad bizalmasan -, mint a tojásokat. Elfelejtetted, hogy megjött a nyugdíjad. Elvettétek! – vádaskodtál. Állt a bál. Berágtunk rád családilag. Másnap megtaláltad. Aztán kezdődött elölről. Gyanússá vált mindenki. Majd a párnád alatt találtunk pár ezrest, ötezrest apró darabokra tépve.
Tudtuk, hogy baj van, de még hittük, hogy kezelhető. Cavinton, Seduxen…ennyi volt a támpont orvosilag. Alzheimerről szó sem esett. Időskori leépülés – ez az élet rendje.
Kétszer-háromszor reggeliztél. Este felvetted az otthonkádat. Délben aludtál. Hajnali négykor kimentél kapálni. Számodra már nem voltak napszakok. Kezdődtek az éjszakai jövés-menések. Töksötét volt a ház – felkeltél, hogy eloltsd a villanyt. Máskor a spájzból kiabáltál éjnek évadján. Segítséééég!!! Akkor is a villanykapcsolót kerested – a befőttek között. Csoda, hogy nem vertél le valamit.
Majd elhagytad a napi rutinokat: elhanyagoltad a gyönyörű virágoskertet, nem etetted a tyúkokat, nem mentél el tejért. Néha még főztél. Nem lehetett megenni. Sós, édes – neked már egyre ment.
Keserű lettem, reményvesztett. Tizenhat évesen. Te, aki anyám helyett anyám voltál – erős támasz, biztos pont -, a gyerekemmé lettél. Kis totyogó, akinek minden lépését vigyázni kell.
Rémálomba cseppentünk, mami!
Egyre többször merészkedtél a kertkapun túlra, rád jött a mehetnék. Tombolt a nyár, felvetted a nagykabátot és a bundás csizmát. A kukoricaföldön találtak meg. Anyukádat mentél megkeresni – negyven éve temetted el. Egyre többször sírtál utána. Mint egy kisgyerek… Nagyapát nem emlegetted, pedig hetven évig együtt éltetek.
Rettenetesen féltettelek, a külvilág előtt szégyelltem, hogy ez történik velünk. Nem vertük nagydobra, de – minthogy elkezdtél csavarogni – egyre nehezebb volt titokban tartani. Féltettelek a gúnytól, hogy gonosz kacaj alanya leszel. Rettegtem, hogy bajod esik. Elgázolnak, elesel, eltévedsz… Nem tudtam rád a nap 24 órájában vigyázni.
Bele fogtok bolondulni! Jobb lenne neki az elfekvőben!
Tiltakoztam, hogy elvigyenek, pedig fogalmam sem volt, mi a helyes megoldás. Fel-felsejlettek emlékfoszlányok, olyankor otthonosan mozogtál az otthonodban. De egyre több időt töltöttél nem evilági tartományokban.
A telek voltak a leghúzósabbak. Tizenhét fokos szobában feküdtél, állig betakarózva. Nem fűtötted be a cserépkályhát. Ha nem raktuk eléd az ételt, nem ettél. Csak beszéltél, beszéltél…egy idő után szinte folyamatosan. Éjszaka is. Hallgattuk végtelenbe nyúló értelmetlen meséidet, életünk részévé vált a monoton monológ.
***
A szobádba léptem. Nem ismertél meg.
– Kik vagytok? – kérdezted. Nem volt ott más, csak én.
– Én vagyok…az unokád.
– Mit akartok itt?
Elvesztettelek. És így éltünk együtt még egy kis ideig.
A szülőnek joggal van bűntudata, ha, míg nem figyel, a gyerekének baja esik. Ezt éreztem én is – bűntudatot. Rossz helyen voltál rosszkor: ráesett egy méretes farönk a lábfejedre, eltört több csontod. Ez lett a végzetünk.
Kórházba vittek. Nem vetted zokon, s bár a fájdalmat rosszul tűrted, mosolyogtál. Az Alzheimer-kór egyetlen ajándéka volt ez: a lágy, gyermeki mosoly – az öntudatlanság derűje -, ami gyakran kiült az arcodra. Azelőtt komorabb voltál.
Szóval, mégis kikötöttél az elfekvőben. Fekvőgipsz. Felfekvések. Előfordult, hogy szükségben nem kaptál ágytálat… A kezeidet lekötözték – így óvtak, nehogy leess. Gyógyszerek. Otthontalanság. Halálszag.
Vajon mit éreztél? Mit értettél mindebből?
Rohamosan fogytál. Már fél pohár joghurtot sem lehetett beléd erőltetni. Naponta látogattalak, s ahogy már egy ideje: egyszer sem ismertél meg. Egy alkalommal azonban megnyílt valami benned. Monikám! (rövid ó-val, ahogy mondani szoktad) Galambom! – így fogadtál. Tiszta volt az elméd. Szépen beszéltél, értelmesen, óvón, kérted, vigyázzak magamra. Boldog voltam, mert örültél nekem.
Máig sem értem, hogy történhetett.
Ez volt az utolsó találkozásunk.
Kék nefelejcs. Poén is lehetne: ez volt a kedvenc virágod…
A Nemzetközi Alzheimer Társaság kezdeményezésére 1994 óta szeptember 21. az Alzheimer Világnapja. Magyarország 2001-ben csatlakozott a világnaphoz
Filmajánló
Megmaradt Alice-nek (Still Alice) amerikai filmdráma, 2014
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.
Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát.
MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.