A boldogság egy komoly arcú angyal. Modigliani és Jeanne Hebuterne szerelme

Párizsban, 1917-ben egy különös napon, az Academia Colarossin rajzolgatott éppen Amadeo Modigliani, ez a livornói születésű olasz, francia és zsidó felmenőkkel bíró festő, aki a Montparnasse kiskocsmáinak környékén arról volt hírhedt, hogy némi abszint fejében portrékat ajándékozott a helyi kocsmárosoknak, de ez inkább állt kapcsolatban az ital iránti démoni vágyával, mint nagylelkűségével.

Modigliani – mint még oly sokan az önpusztító művészek közül – haraggal a szívében született, s ez a harag robbanásszerűen tört ki belőle, amikor a Le Rotonde kávéházban asztalok tetején állva, táncolva káromolta az életet, netán meztelenül rohangált Párizs sikátoraiban, vagy éppen nagy szerelmével, a nála öt évvel idősebb dél-afrikai írónővel Beatrice Hastings-szel csatázott, akit egy alkalommal dühében egyszerűen kihajított az ablakon.

Aztán az Academia Colossarin megpillantott egy 19 éves lányt, Jeanne Hebuterne-t, aki tökéletesen megfelelt Modigliani életfelfogásának, miszerint „A boldogság egy komoly arcú angyal”.

A komor arcú angyal, Jeanne Hebuterne portréja, Modigliani által megfestve

Jeanne, akiről szerencsére fönnmaradtak eredeti fotográfiák, maga az időtlen női szépség. Cáfolva azt a furcsa érzésünket, hogy a múlt századok ifjú hölgyei minden bizonnyal kócos hajjal, görbe orral és apró bajuszkákkal parádéztak, hiszen a múlt ebben a kérdésben nem szépíti meg az emlékezést. Ám erre éppen Jeanne Hebuterne a cáfolat, a párizsi lány, aki bármelyik mai magazin címlapján ugyanolyan hatással volna a férfiakra, mint amikor Modigliani meglátta az Akadémián és percekre elállt a szava.

Jeanne, a komoly arcú angyal, az időtlen NŐ, aki a valódi szerelmet testesíti meg, azt, amikor ébredés után, az első eszmélésünkben, minden áldott reggel, annak a nőnek az arca jelenik meg a gondolatainkban, akit végtelenül szeretünk. És kitölt bennünk sovány és szürke réseket, óriási tereket és minden tárgy, ami látszólag jelentéktelen, átlényegül vele, megtelik élettel, örökkévalósággal, mert az övé, mert köze van hozzá, legyen az akár egy karcsú táska, egy ledobott blúz, egy ott felejtett hajcsat, vagy egy kicsorbult szélű pohár.

Ám gyakran az időtlen szépség sem véd meg az élet csúfságaitól, a rozsdás, nyikorgó valóságtól. Modigliani és Jeanne szerelme is gyakran volt terhes vad civakodásoktól, az egyre inkább reménytelenné váló festő és az alkohol násza szégyenteljes botrányokat szült. Előfordult, hogy Modigliani a hajánál fogva húzta végig Jeanne-t, a párizsi utca sötéten fénylő, éjszakai kövein. Hogy mentsék a menthetőt, kislányukkal együtt délre költöztek, ám Modigliani nem bírta sokáig…

…egyre reménytelenebbül hajszolta a sikert…

…visszament Párizsba annak ellenére, hogy Jeanne ismét áldott állapotba került. Aztán Jeanne is visszatért, de akkor már késő volt. Hiába kezdték felfedezni és vásárolni Amadeo festményeit, hiába költöztek új albérletbe, éppen Gauguin egykori lakása fölé, Modigliani előbb veseproblémái miatt dőlt ágynak, végül egy tuberkulotikus agyhártyagyulladás végzett vele.

Jeanne Hebuterne

És Jeanne, ez a komoly arcú angyal, néhány héttel utána, nyolc hónapos magzattal a szíve alatt, kiugrott a lakásuk ablakán, hogy végleg angyallá legyen. Talán különös átáramlása a múltnak, hogy miközben ez csak egy történet, ha Jeanne arcát nézzük a régi fotográfián, az időtlen szépségét és szemében a tengert, ami a mélységével mindig alázatra int és kicsinységünkre figyelmeztet, lassan angyalokká válunk talán magunk is. És ha csak pár pillanatra…boldoggá.

Ennyi a varázs, Jeanne Hebuterne fotójának varázsa, ami egyszerre a múlt, de egy pillanatra a jelen borzongása, és a jövő szépségei iránti szomjúság. És néha ez maga az élet.

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

4 × 5 =

hirdetés