A bátorság az ára a békének. Amelia Earhart, a nő, aki átrepülte az óceánt
Amelia, ez a törékeny kis amerikai kamasz, különös szépségű lány volt. Erős vonásai, csontos arca, telt szája, külön-külön talán keménynek tűntek, mégis valami megkapó harmóniává szelídültek, amint mosolyogni kezdett.
Nem találta a helyét, nem találta a nyugalmát, ami a tízes-húszas évek Amerikájában nem volt szokatlan. Édesapja állandóan munkát keresett, s egyik városból a másikba voltak kénytelenek költözni. Nővérével Muriellel gyakran laktak a nagyszüleiknél, ahol olvasásba, zenehallgatásba menekültek, így próbálták tompítani a szüleik hiányát, ami minden este a szívükig hatolt, mivel nem hangozhattak el azok a békítő, csitító, szeretetteljes mondatok, amikre annyira vágytak.
Aztán Amelia Earhart az első világégés vége felé belépett a kanadai Vöröskeresztbe, és leginkább a háborúban megsebesült pilótákat ápolta, akik a fájdalmak halk szüneteiben mesélni kezdtek az égről, a felhőkről, a repülés szabadságáról, ami annyira erős volt bennük, hogy sokkal inkább rabsággá lett, mivel nem volt módjuk fölszállni.
Amelia pontosan érezte, miről beszélnek a pilóták, hiszen a nők képzelete hasonló a repülés szabadságához, nem szólva arról, hogy a lelkük bizony sokkal inkább súrolja a felhőket, mint azt mi, mogorva férfiak gondolnák.
Egykor volt és jövőbeni angyal létük fura kitérője ez a néhány köztünk töltött esztendő, amiben azért fölsejlik olykor-olykor, de talán annál kicsivel azért többször az angyalságuk.
Amelia repülőleckéket kezdett venni, majd a háborút követő években a korántsem angyali teherautó sofőrködéssel gyűjtött össze annyi pénzt, hogy megvásárolhatott egy repülőgépet, amivel nemsokára, nőként először, 4300 méteres magassági rekordot ért el.
Az sem hagyta nyugodni, hogy 1927-ben Charles Lindberg átrepülte az óceánt, ami rögtön ünnepelt hőssé tette a pilótát. Amelia egy Amy P. Guest névre hallgató londoni örökös segítségével jutott hozzá Friendship Fokker gépéhez, és 1928. június 17-én az első nő lett, aki – ugyan csak utasként – átrepülte az óceánt. A kanadai Új Funlandból indulva, 20 óra 40 perces repülés után szálltak le Wales-ben.
Amelia Earhart, miután megkarcolták a lelkét és kifinomult érzékeit a fenti áramlatok, a fények és a suhanó szelek, mint a legtöbb nő, az élmény sóvár rabja lett. A következőkben már egyedül repült át a nagy víz felett Európáig, aztán az Egyesült Államok légterében repült a nyugati parttól a keleti partig, végül 1937 nyarán immár új gépével, egy Lockheed Electrával nekivágott élete kalandjának, Freed Noonan navigátorral a világot óhajtották körberepülni.
Miközben férjhez ment George P. Putnam könyvkiadóhoz, üzletemberhez, aki még első útjára ajánlotta be Amy P. Guestnek és aki házasságban élve, két gyermeket nevelve nézett sóvárogva az ég felé, ahol Amelia lehet, hogy éppen egy felhőn szállt. Putnam volt az a férfi, akit ámulatba ejtett, hogy – bár minden nőre igaz, de Ameliára százszorosan – különös és titokzatos rokonságban áll az ég színeivel és a felhők illatával. Elnézte tehát mohó vágyakozásait, gyengéd, mégis vibráló kapcsolatát Fred Noonan-nel. És tényleg Puntnam volt az, aki cigánylétrát tartott mindvégig Ameliának, hogy fölléphessen az égbe.
Az utolsónak tervezett út, azonban tényleg az utolsó lett.
A Lockheed Miamiban szállt föl 1937. június 1-én, aztán Brazília, majd Szenegál következett. Miután átrepültek Afrika felett, elérték az Arab félszigetet, utána Indiát, s folytatták útjukat Indonézia és Új-Guinea felé. Amikor becélozták a Howland-szigeteket a Csendes-óceánon, már 32 ezer kilométer volt mögöttük, s váratlanul technikai nehézségeik támadtak. Július 1-jén még időjárás jelentést kértek rádión, aztán bejelentkeztek, hogy alacsony az üzemanyagszint a repülőn, de a szigetre már nem érkeztek meg soha.
Óriási erővel kezdték keresni az eltűnt gépet, 66 repülő és 9 hajó vett részt a kutatásban, aminek a költsége elérte a négymillió dollárt. Putnam tébolyultan próbálta irányítani a keresést, az utolsó pillanatig bizakodott, aztán eljött a nap, amikor föladták a reményt, Amelia Earhartot és navigátorát halottnak nyilvánították. Ám a remény, no, és a szívünket mélyen feldúló nők emléke mindig újabb és újabb virágokat hajt. Soha nem tudjuk véglegesen kitépni, kiirtani magunkból.
Ennek a különleges nőnek az emléke még a kilencvenes évek végén is újabb és újabb legendákat keltett életre. Voltak, akik tudni vélték, hogy a Karibitati-szigetcsoport Nikumaroro nevű szigetén 1991-ben talált lemez, az eltűnt Lockheed egy darabja, melynek mérete pontosan megegyezik annak a lemeznek a méretével, amit a világ körüli út egyik állomásán, Miamiban szereltek a repülőgép egyik ablakának a helyére. Mások egy ujjcsontot találtak a szigeten, ami egyes vélekedések szerint Amelia holttestének a maradványa, tehát minden bizonnyal partot értek Nikumaroron és néhány hónapnyi szenvedés után vesztették életüket a lakatlan szigeten.
Hitelt érdemlően még senki nem tudta bizonyítani ezeknek a feltevéseknek a valódiságát, bár Amelia esetében nem is biztos, hogy ez annyira szükséges. Ő megtalálta a békességet, mert a nők megtalálják, hiszen azért tudják olyan szeretettel átadni. Megtalálják, mert elég bátrak hozzá. Ahogy Amelia Mary Earhart írta egyik könyvében:
„A bátorság az ár, amit az élet követel a békéért cserébe.”
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
