Amikor a feje tetejére áll minden. Kulcsszó: elmúlik!

Bármekkora divat ma csupán a legszebb arcunkat mutatni a világnak, azért az, aki még nem szakadt el teljesen a valóságtól, tudja, hogy nem mindig minden tökéletes. Hogy vannak rosszabb napjaink, amikor félresikerül egy s más. És igen, vannak „azok” a napok… Igen, azok, amikor úgy igazán minden, de minden „összejön”.

Nem is kell, hogy a külvilágban Mr. Bean módjára essünk-keljünk, elég, ha odabent, a lelkünkben, az érzéseinkben a feje tetejére áll minden. Jön, és kérlelhetetlenül letámad bennünket a „fekete felhő”. A dementorok. A szomorúság, az elkeseredettség, akár a depresszió is (bár nem szeretek orvosi fogalmakkal dobálózni, de úgyis van már egy „közfelfogású” másod-jelentése is ennek a szónak, hát le ne maradjon a listáról).

Az „efféle” napokon mindennel és mindenkivel bajunk van – hiszen odabent, magunkban van a probléma, a külvilágba csupán kivetül. Meg kell hagyni, igen változatosan vetül ki.

Az „ilyen” napok alkalmasak arra, hogy – ha átadjuk magunkat az aktuális valóság-elképzelésünknek, miszerint az egész Mindenség úgy van elszúrva, ahogy van – helyrehozhatatlan károkat okozzunk a saját életünkben, illetve a kapcsolatainkban.

Az „ilyen” napokon sokkal könnyebben hozunk olyan döntést, amelyet később megbánunk. Sokkal könnyebben rúgunk bele a másik emberbe, sokkal megfontolatlanabbul cselekszünk. És utána már verhetjük a fejünket a falba! A világ kereke forog tovább, és semmit nem lehet meg nem történtté tenni pusztán azért, mert épp „rossz napunk volt”.

Mi segíthet ilyenkor? Bizonyára ezer és egy jó recept van rá, én a sajátomat osztom meg veled az alábbiakban. Folyamatosan életben tartok az elmémben egy „narrátort”. Van egy „külső szemlélő”, aki nincs benne a drámában. Lehet, hogy 99 százalékban belemerülök az életbe, a drámába, az érzésbe, de fenntartok 1 százalékot, mint egy kis manót, aki a vállamon ül, és kívülről nézi a történetet. Ez az elme-rész elég aprócska ahhoz, hogy ne tudjon részletes analízist készíteni, mintha nem is az én életem lenne, amit élek, azonban épp elegendő ahhoz, hogy fel tudja mérni, ha épp „afféle” rossz napom van.

Régebben – gyónás következik! – igyekeztem elfojtani a rossz hangulataimat. Igyekeztem nem engedni, hogy bármi „csúfság” hasson rám. Igyekeztem olyan objektív maradni, amilyen csak emberileg lehetséges. Na, ez a tuti zsákutca! Egyrészt iszonyatosan energiaigényes, másrészt épp az emberi mivoltot veszi el. Ahogy testi szinten, úgy lelki szinten is lehet ölni: de csak az egészet! Olyan nincs, hogy marad a boldogság, és távozik a fájdalom! Minden az ellenkezőjével együtt létezik csupán. Szóval ez bukta!

Plusz az elnyomott, szőnyeg alá kotort, és ott jól letaposott érzések ronda és kiszámíthatatlan szörnyekké állnak össze, aztán akkor támadnak, amikor a legkevésbé várjuk!

Rájöttem tehát, hogy jobb, ha megengedem nekik, a rossz és fájdalmas érzéseknek, hogy még a születésükkor, aprócska „kölyök-szörny” állapotban végigmasírozzanak rajtam. Ha szomorú vagyok, ha sötétben látom a világot, hát legyen! De ott a kis „narrátor-manó”, aki odasúgja, hogy ez nem örök állapot, csak épp ma van így, mert a mai az egy „olyan” nap.
Szerződést kötöttem önmagammal: hagyom, hogy ha „olyan” nap akar lenni az életemben (és ez ugye „odabent” dől el), akkor legyen. Jönnek a hülye, fájdalmas gondolatok? Jöjjenek! Erre tessék, aztán lehet tovább haladni! Csak annyit tartok fenn, hogy az 1 százaléknyi énem is kapjon, hogy az „ilyen” napokon nem veszem magam komolyan. Átélem, megélem. Hogy fáj, hogy kilátástalan, hogy pukkadjon meg az, akire haragszom éppen. Ugyanígy hagyom, hogy ellentmondásos érzések, gondolatok birkózzanak bennem, vagy épp cincálják sokfelé a lelkemet, mint kiskutya a gumipapucsot. Csak épp tudom, hogy ennek a fázisnak is vége lesz.

Annyi a titka a dolognak, hogy fel kell ismerni a kibillent lelkiállapotot. Tudatosítani, hogy most nem látok jól, most nem „érzek jól”, és lehetőség szerint el kell kerülni, hogy ilyen, döntésre alkalmatlan állapotban mégis döntsek.

Mert a belső vihar is olyan ám, mint odakint: ami nagyon erős, az nem tart nagyon sokáig. Fedezékbe kell húzódni, és az indulatok lecsillapodtával, újra kiegyensúlyozott lelkiállapotban tenni meg a fontos lépéseket. Így jóval kevesebb megbánni valónk lesz a későbbiekben.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenkilenc − 14 =

hirdetés