Amikor még volt idő unatkozni. Így éltük túl a nyarakat a nyolcvanas években
Kedves Fiam,
gondoltam, leírom, milyen volt a nyár akkoriban, amikor én voltam annyi idős, mint most te. Nem azért, hogy öregesen, boomer módra bezzegeljek („bezzeg a mi időnkben!”), mert őszintén szólva a mi időnkben is sok minden elég fura volt, csak hogy lásd, nem is olyan rég létezett egy teljesen másfajta világ is.
Tudod, mi volt a leggyakoribb érzésem gyerekként nyaranta? Az unalom. A végtelen unalom. De pont ebből az unalomból születtek a legjobb dolgok.
Akkoriban a nyári szünet nem élményparkokról, repülős utakról, táborokról szólt, hanem sokunknak arról, hogy június közepén elvittek bennünket a falusi nagyszülőkhöz, és augusztus végéig náluk voltunk. Ott nem volt vezetékes telefon, mobiltelefon főleg nem, nem volt iPad, semmilyen képernyő, csak a dobozos tv, amin fekete-fehérben láttuk a világot. Gyerekfejjel elég unalmas volt a tévéműsor, ezért egy-egy jobb filmnek nagyon tudtunk örülni. Persze mindig engedélyt kellett kérni a tévézéshez, a tévéműsort pedig a Nők Lapja hetilapból néztük ki előre. Hétfőn nem volt adás.
Nagyanyám menőnek számított a környéken azzal, hogy járatja a Nők Lapját, mindig elkérték tőle kölcsönolvasásra a szomszédasszonyok. Életem első ehető süteményét, a forgácsfánkot, 8-9 évesen egy Nők Lapja recept alapján készítettem el, kihasználtam, hogy nagyanyám délelőtt távol volt, elment a városba piacozni.
Szóval ritkán tévéztünk, cserébe egész nap szólt a rádió, a Petőfi vagy a Kossuth. Hétfő délután ment a Petőfin a kívánságműsor, azt nagyon szerettük.
A napjaink nagy része a szabadban telt. Apai nagymamám többnyire abból főzött, ami a kertben megtermett. És hát sok minden megtermett. A friss tojást a tyúkólakból délutánonként gyűjtöttük össze. A baromfiudvar állataiból készült a paprikás csirke, a rántott hús…
A baromfiudvar amúgy nem volt egy nyugalmas zóna, volt egy harcias kakasunk, menekülni kellett előle. Rettegésben tartott. Cserébe voltak kiscicák, akiket órákig lehetett dögönyözni. Nagypapám nyulakat is tartott. Egyszer átvert: a nyúlpörköltre azt mondta, hogy csirkéből készült. Éreztem, hogy nem mond igazat. Nem ettem meg az ebédet aznap.
A málnát, a szilvát, a barackot, a ribizlit a bokrokról és a fákról ettük, mosatlanul.
Nagyanyám bevont a házimunkába; nemcsak mosogatnom kellett, elvárta, hogy segítsek a főzés előkészületeiben. Reggelente elküldött a helyi ÁFÉSZ boltba, a tej 6 forint volt, a kenyér 5,40. Esténként pedig a kútról húztuk vagy a hordóból merítettük a vizet, és a nehéz locsolókannákkal jártuk a veteményest, öntöztük, amit lehet. Nagyapám feladata volt a krumplibogarak irtása, vegyszermentesen végezte, nem bírtam a bogarak látványát…
Sátrat építettünk a szabadban lepedőkből, két szék vagy egy asztal kellett hozzá. Alig fértünk el benne ketten, mégis berendeztük, könyvekkel és párnákkal. Tökéletes búvóhely volt. A másik kedvenc időtöltésem a hintázás volt, a hintát apám építette. A hintában kezdtem és zártam a napot.
A legnagyobb szabadságot a bicikli adta. Ne csilivili váltós bringára gondolj, hanem egy egyszerű 26-os Csepelre, amin alig ért le a lábam. Poros, aszfaltozatlan utakon tekertünk fel-alá a faluvégen. Irigyeltem azokat, akiknek camping biciklijük volt. Kora este volt valamiféle közösségi élet a környékbeli gyerekekkel, de sötétedésre haza kellett érni.
Este általában a nagy szürke fém kádban fürödtünk, ami egész nap kint volt a napon, és estére felmelegedett benne a víz.
Amikor beszorultunk a házba a hőség vagy a zápor elől, nagypapával kártyáztam. Vagy gyertyát öntöttünk maradék viaszokból. Máskor rajzoltunk, és néha megpróbáltunk zenélni is a régi harmóniumon. Pedálozni kellett hozzá, hogy megszólaljon, egyujjas dallamokat pötyögtettünk rajta.
És sokat olvastunk. Részben azért, mert közel volt a falusi könyvtár. Klasszikus meséket és indiános könyveket kölcsönöztünk.
Akkoriban a Balaton nem egy megszokott hétvégi program volt. Ha a szüleink le tudtak vinni minket a tóhoz három-négy napra, az volt maga a kánaán. A lángos illata, a tó vize, a büfék…olyan boldogsággal töltött el, amit nehéz megfogalmazni. A csendes, unalmas, kakastól rettegős falusi hetek után a világ legmenőbb dolgának tűnt a balatoni nyár.
Nem mondom, hogy az a világ jobb volt, mint a mostani. Sok szempontból kényelmetlenebb volt, lassabb, és néha kifejezetten csendes. De nagyon valódi volt. És ha néha kikapcsolod a gépet, megállsz a fűben, és egyszerűen csak hagyod magad egy kicsit unatkozni, talán megérzel valamit belőle te is.
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
