Igazán szeretni valakit, annyi, mint nem félni már semmitől

Fölállt, kiment, behúzta maga mögött az ajtót, de az ajtó résében még praktikusan visszanézett, hogy vajon jól zárja-e be? Hogyan is lehetne egy ajtót rosszul bezárni a kilinccsel, de ez a furcsa nézés csak arra volt jó, hogy ne gondoljam, bármit is megbánt, vagy éppen arra, mert kíváncsi volt, milyen az, amikor egy másik emberre ráomlik a világ.

Amikor már könnyedén lépdelt az utcán, valamit utána szóltam, ugyanúgy, mint amikor velem volt, és nem kellett azt éreznem, hogy a kimondott szavaim nem érik el, hogy értelmetlenül, mint valami beteg falevelek hullanak a semmibe, és akkor még nem tudtam, hogy majd „győzni sincs kedvem nélküle, énekelni sincsen”.

Kelj fel úgy, hogy az első gondolatodban a haja zuhan feléd, a nevetése cseng a füledben és az arca feszül rád, mint valami vizes kendő a csillapíthatatlanul lázas szívre. Kelj fel úgy, hogy mindez álmodban kiesett a kezedből, és utána hasítson beléd, hogy nem volt álom. Botorkálj körbe a lakásban, keresd a nyomokat, amik végleg elkopnak majd, hagyd ott hónapokig a poharat az ágy mellett, amiből utoljára ivott. Ne mozdítsd el és ne mozdulj. Mert ha megmozdulsz, szemben jön veled az, ami már mindig mögötted fog járni, érzed a fagyos leheletét a nyakadban, miközben látod, hogy nem látod.

Vár Lélekhajó

Abból tudod, hogy szerelmes voltál, hogy abban a kurta, színesre emelt időben nem éreztél félelmet. Igazán szeretni valakit, annyi, mint nem félni már semmitől. A haláltól legkevésbé. Őrülten szeretni valakit nem más, mint biztosan tudni, hogy a következő pillanatban, amikor meg kell hozni egy végletesen végzetes döntést, akkor érte meghoznánk. Gondolkodás, hezitálás és félelem nélkül. Csak… Mert ő nem mi vagyunk, aki pótolható, ő pótolhatatlan. Még úgy is, hogy valójában a mi érzéseinkben ütött tanyát a pótolhatatlansága. Ami inkább másé legyen, mint a semmi sötét martaléka.

Hetekbe telt, hónapokba, talán évekbe. Vele ébredni, vele aludni el, miközben a semmi csapódik nekünk a nyitva felejtett ablakon át. Aztán megbarátkozni a fájdalommal, befogadni, megkínálni a felhők békülékeny italával. Mókázni, belefeledkezve hármat koppantani a lábunkkal az asztal alatt és nevetni, hogy fölugrott a polcra egy macska, aki az előző időkben arra volt hivatott, hogy az agy repesztő fájdalmait lehozza a szív szintjére és ott megszelídítse.

Évek múltán kimerészkedni a hajadonfőtt világba, feltűrt gallérú, kopott lelki kabát nélkül. Állni a ház előtt, ahonnét kilépett utoljára és a járdán átment a kedves, miközben galambok a verebekhez. És nem átkozódni, állni, megfeszült az arccal, és kétoldalt megmozdulnak a csontok, ahogy ráharapunk a savanyú időre, de mosolyogni, a kézfejet a szemünk elé téve, hunyorogva fölnézni az ablakra, ami mögött, az ágy mellett, hónapokig nem nyúltunk a pohárhoz, amiből utoljára ivott. Aztán nevetni magunkon és hálásnak lenni. Neki, aki ha nem lép ki azon az ajtón, soha nem tudjuk meg, hogy a szerelem a félelem elmúlása, a szerelem az egyetlen olyan fájdalom, amit, ha múlttá szelídítünk, nem öl meg, hanem életben tart.

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

7 + tizennyolc =

hirdetés