Igazán szeretni valakit, annyi, mint nem félni már semmitől
Fölállt, kiment, behúzta maga mögött az ajtót, de az ajtó résében még praktikusan visszanézett, hogy vajon jól zárja-e be? Hogyan is lehetne egy ajtót rosszul bezárni a kilinccsel, de ez a furcsa nézés csak arra volt jó, hogy ne gondoljam, bármit is megbánt, vagy éppen arra, mert kíváncsi volt, milyen az, amikor egy másik emberre ráomlik a világ.
Amikor már könnyedén lépdelt az utcán, valamit utána szóltam, ugyanúgy, mint amikor velem volt, és nem kellett azt éreznem, hogy a kimondott szavaim nem érik el, hogy értelmetlenül, mint valami beteg falevelek hullanak a semmibe, és akkor még nem tudtam, hogy majd „győzni sincs kedvem nélküle, énekelni sincsen”.
Kelj fel úgy, hogy az első gondolatodban a haja zuhan feléd, a nevetése cseng a füledben és az arca feszül rád, mint valami vizes kendő a csillapíthatatlanul lázas szívre. Kelj fel úgy, hogy mindez álmodban kiesett a kezedből, és utána hasítson beléd, hogy nem volt álom. Botorkálj körbe a lakásban, keresd a nyomokat, amik végleg elkopnak majd, hagyd ott hónapokig a poharat az ágy mellett, amiből utoljára ivott. Ne mozdítsd el és ne mozdulj. Mert ha megmozdulsz, szemben jön veled az, ami már mindig mögötted fog járni, érzed a fagyos leheletét a nyakadban, miközben látod, hogy nem látod.
Abból tudod, hogy szerelmes voltál, hogy abban a kurta, színesre emelt időben nem éreztél félelmet. Igazán szeretni valakit, annyi, mint nem félni már semmitől. A haláltól legkevésbé. Őrülten szeretni valakit nem más, mint biztosan tudni, hogy a következő pillanatban, amikor meg kell hozni egy végletesen végzetes döntést, akkor érte meghoznánk. Gondolkodás, hezitálás és félelem nélkül. Csak… Mert ő nem mi vagyunk, aki pótolható, ő pótolhatatlan. Még úgy is, hogy valójában a mi érzéseinkben ütött tanyát a pótolhatatlansága. Ami inkább másé legyen, mint a semmi sötét martaléka.
Hetekbe telt, hónapokba, talán évekbe. Vele ébredni, vele aludni el, miközben a semmi csapódik nekünk a nyitva felejtett ablakon át. Aztán megbarátkozni a fájdalommal, befogadni, megkínálni a felhők békülékeny italával. Mókázni, belefeledkezve hármat koppantani a lábunkkal az asztal alatt és nevetni, hogy fölugrott a polcra egy macska, aki az előző időkben arra volt hivatott, hogy az agy repesztő fájdalmait lehozza a szív szintjére és ott megszelídítse.
Évek múltán kimerészkedni a hajadonfőtt világba, feltűrt gallérú, kopott lelki kabát nélkül. Állni a ház előtt, ahonnét kilépett utoljára és a járdán átment a kedves, miközben galambok a verebekhez. És nem átkozódni, állni, megfeszült az arccal, és kétoldalt megmozdulnak a csontok, ahogy ráharapunk a savanyú időre, de mosolyogni, a kézfejet a szemünk elé téve, hunyorogva fölnézni az ablakra, ami mögött, az ágy mellett, hónapokig nem nyúltunk a pohárhoz, amiből utoljára ivott. Aztán nevetni magunkon és hálásnak lenni. Neki, aki ha nem lép ki azon az ajtón, soha nem tudjuk meg, hogy a szerelem a félelem elmúlása, a szerelem az egyetlen olyan fájdalom, amit, ha múlttá szelídítünk, nem öl meg, hanem életben tart.
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
