„Amim van, magamnál hordom.” A matéria fogságában? Gondolatébresztők Limpár Imre tanácsadó pszichológustól
A zseni átlátja a káoszt vagy rend a lelke mindennek? Melyik véleménynek hiszünk? Melyikben nőttünk fel? Hogyan hatott ez ránk és fejlődő, érő testi-lelki-szellemi egészségünkre? José Ortega y Gasset szerint
„Az élet fenntartásának anyagi eszközei lassan fontosabbakká válnak, mint maga az élet, sőt egy idő után magát az életet teszik saját eszközükké.”
A kígyó úgy tűnik egyre sajátosabban harap önmaga farkába. Ennek az ördögi körnek végül az életünk, pontosabban életstílusunk lesz áldozata. Lao-Ce tanítását már réges rég elfeledtük:
„Az anyag a dolog hasznát, az anyagtalan a lényegét határozza meg.”
Csak gyűjtünk, gyűjtünk és gyűjtünk. Nap nap után felhalmozunk, temérdek tárgy, kütyü, ketyere, izé, bigyó, dolog, szóval megannyi materiális eszköz lesz a miénk, melyektől mind a boldogságot, a harmóniát, az egyensúlyt és az egyszerűséget vártuk. Mindezek azonban valahogy nem akarnak testet ölteni, sőt egyre bonyolultabb lett inkább minden. Az korántsem lenne azonban jó kérdés: a matéria fogságában vagyunk-e? Ebből túlontúl könnyű lenne egy-egy intellektuális riposzttal kimenekülnünk. A helyes kérdés ekképp így hangzik: mennyire vagyunk a matéria fogságában? Mikor kapjuk azon magunkat, hogy már csak ezt vagy azt kell megszerezni, és akkor tényleg jó lesz? Aztán megszereztük, és már ott várt a következő „cél”, amit már tényleg valóban utoljára kell még meghódítanunk.
Kortól, nemtől, társadalmi rangtól, végzettségtől függetlenül kinek-kinek megvannak azok a tárgyai, amit szeret hajszolni. S ha még ezeket meg is szerzi, az igazi csavar csak ezután jön: mint az asztalunkon heverő cetlikkel, két-három fecnivel tudunk még mit kezdeni, de 50 apró jegyzet már könnyen káoszba fullad. Csak gyűlik-gyűlik és nehezül lelkünkre. Csináljuk, mert ez a rutin, mert különben is, mindenki így csinálja, s már nem tudunk leállni. A káosz pedig mind hatalmasabb lesz, akár magunkban, akár magunk körül. Mintha lenne bennünk egy mérhetetlen felhalmozási vágy, ami eltorzítja realitáskontrollunk és tisztánlátásunk.
Popper Péter intelmét is fontoljuk meg ezen a ponton:
„Akiben zűrzavar van – zűrzavart hoz létre környezetében. Akiben rend van – rendet teremt maga körül.”
A tárgyak ez irányú hajszolásával lelkünk melyik zűrzavarát fejezzük vajon ki?
Félreértés ne essék, e sorok nem azt kívánják előhozni, hogy destruktív módon azonnal dobáljuk ki szeretett tárgyaink nagy részét; sokkal inkább azt feszegetik, miért kapaszkodunk ennyire a tárgyakba? Meg tudnánk-e válni a ruhatárunk felétől, a könyveink harmadától, a winchesteren tárolt mérhetetlen adatmennyiség döntő hányadától, a bögréink túlnyomó többségétől, vagy az összes meglévő tárgyunk negyedétől? (Önmagában az is érdekes, kiben milyen érzés tört elő az iménti két sort olvasva!?)
Nagymamánk mondása kétség kívül erős és hatása máig tart: „Jó lesz az még valamire, kis unokám!” A nagyinak igaza van, csak kérdés, ez az életigazság kell, hogy áthassa világlátásunkat, vagy átírhatjuk-e felmenőink eme intelmét? Nem azért, mert nem volt igazuk, hanem azért, mert vissza kívánunk térni Lao-Ce fenti bölcsességéhez. Vagy annak az ókori bölcsnek a példáját is idecitálhatjuk, aki egy tűzvész idején csak ennyit mondott: „Onmia enim mea mecum porto.” (Mindenem ugyanis, amim van, magamnál hordom.”) Magyarán hiába égett a világ és lett porrá a város, ahol élt, a belső nyugalma még csak lángra sem kapott, teljesen sértetlen maradt.
Frázisként sokszor elmondjuk és hitet teszünk a szabadság fontossága és étosza mellett, azonban érdemben nagyon ritkán tesszük fel a kérdést, a saját tárgyaink felhalmozása, s az ebből fakadó rend vagy rendetlenség miben korlátoz egyre inkább minket az önmagunknak szánt jövőnk elérésében?
[Lábjegyzet: különös fintora ez a sorsnak. Ennek a cikknek a tartalma és a címe – A matéria fogságában? – jóval a világjárvány, illetve az ebből fakadó korlátozások előtt kerültek papírra, csak – megfelelő időgazdálkodás okán – három hónappal előre lett időzítve. A cím így még találóbb és provokatívabb, mint elsőre sejtettük, hiszen most némiképp tényleg a matéria fogságában vagyunk. DE! Valójában eddig is abban voltunk, csak épp sosem láttuk meg. Ha elmúlik a krízis – hiszen ez a jó a krízisekben, azoknak is végük lesz egyszer–, nem árt majd emlékezni ezekre a felismerésekre, hogy ne térjünk majd vissza jól ismert mókuskerekünk ritmusához.]
Videóajánló
Tanácsadó szakpszichológus
Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.
