Anya nélkül anya közelében, avagy rémálom a Kossuth utcában. Lajos története

hirdetés

hirdetés

Egy iskolába jártunk. Más volt, mint a többiek, és nagyon más volt, mint a két fiatalabb testvére, kitűnt közülük. Gyerekként nemigen értettük, mi zajlik a családjában, de azt érzékeltük, hogy ő, a húga és az öccse a sérülékenységük miatt a vezéregyéniségek kikezdhető, sebezhető célpontjaivá váltak. Korán megtanulták, milyen érzéketlen tud lenni az ember, ha ítél, s mennyire kegyetlen tud lenni már a gyerekközösség is, főleg akkor, ha a szülők, a pedagógusok, a hivatásos segítők – felnőttek – szíve és szeme nem eléggé nyitott azokra, akiket kitaszítás helyett támogatni kellene. Pedig nem tehettek semmiről, csak a sorsuk kezdődött el nagyon korán.

Azt ígértem – pedig nem kérted -, hogy a teljes nevedet nem tesszük közzé. Nem fog kellemetlenül érinteni, ha így is rád ismernek?

Nincs mit titkolnom. Mindig is vállaltam a tetteim következményét, s mindaz, amit ebben az interjúban elmondok, csak a jéghegy csúcsa. Örömmel vállaltam a beszélgetést; bízom abban, hogy mások erőt merítenek belőle.

Szoktál beszélni a gyerekkorodról?

Nem.

Csókolom

Lajos negyvenkét éves. Egy kis faluban nőtt fel, ahol mindenki mindenkit ismert. Ahogy visszaemlékszem, ebben a közösségben a házasságok zöme évtizedekig, holtomiglan tartott, ami feltételezhetően nem azt jelentette, hogy mindenki idilli kapcsolatban élt. Lajos szülei elváltak. Volt egy majdnem kész – évekig vakolatlan – új építésű családi házuk, amit gyerekként elbűvölőnek találtam. A három testvérnek innét egy jóval kisebb régi házba, az apai nagyszülőkhöz kellett költözniük – falun belül, és a községben maradt a gyerekek édesanyja is, aki a válás után egy falubeli férfivel kötötte össze az életét. Ha az utcán összefutottak, a gyerekek illemtudón csókolommal köszöntek édesanyjuknak, majd mindenki ment tovább.
Kívülállóként ezt a helyzetet nagyon nehéz megérteni. Mennyire tudtad feldolgozni, megérteni te, aki kisgyerekként a történet egyik elszenvedője voltál?

Megbékélni, feldolgozni soha nem tudtam, s valószínűleg nem is fogom. Mi nem csonka családban, hanem család nélkül nőttünk fel. Anyu elhagyott minket, és apu is csak akkor jött – többnyire részegen -, ha szüksége volt valamire. Anyuval kerültük a találkozást, de volt, hogy nem lehetett kikerülni.

Úgy szakított meg veletek mindennemű kapcsolatot, hogy eközben elérhető közelségben maradt… Milyen emlékeid vannak róla a válás előtti időszakból?

A szüleim 1983-ban váltak el; én tíz éves voltam, a húgom nyolc, az öcsém hat. Fogalmam sem volt arról, anyu miért hagyott el bennünket. Nem értettem, hiszen össze voltunk nőve, mindenhova vitt magával… Valószínűleg apu alkoholizmusa elől menekült. Apu fűvel-fával megcsalta. Hogy a válás mellett döntött, azt meg tudom érteni, el tudom fogadni, azt viszont soha nem tudom neki megbocsátani, hogy képes volt lemondani rólunk.

Később tudtatok beszélni vele minderről?

Soha nem firtattam az okokat – nem tudna olyan indokot felhozni, ami elfogadható magyarázat lenne számomra. Ha mamáék nem fogadnak be, intézetben kötünk ki. Nagyon rosszul érintett, hogy anyu ezek után a faluban maradt, hiszen gyerekként nagyon kötődtem hozzá. Csak annyit fogtam fel a dolgokból, hogy nem akart rólunk tudni, lemondott rólam, rólunk a bíróságon. Ezt a mai napig nem tudtam feldolgozni és megérteni.

Mások által csinosnak mondott

Lajos édesanyja zárkózott életet élt, ritkán láttuk. Gyerekszemmel különlegesnek tűnt – karcsú, önmagára kifejezetten igényes nő benyomását keltette. Divatosan öltözködött, a frizurája mindig rendezett volt. Aki nem ismerte a családi hátteret, nem feltételezte, hogy valami nagyon nincs rendben vele s körülötte.
Lajos LélekhajóMilyen emlékeid vannak azokból az időkből, amikor a szüleid még együtt voltak?

Van néhány szép emlékem, de a válásukig sem volt idill az életem. A verésekre máig emlékszem, hol kézzel, hol főzőkanállal, hol szíjjal kaptam, sokszor nem is keveset. Volt, hogy hetekig iskolába sem tudtam menni, így mondhatom, hogy a válás előtti időszak számomra rosszabb volt, mint az utána következő.

Miért vertek meg?

Mindenért. Én voltam mindig kéznél, ha kapni kell valamiért. Én feleltem mindenért, én kaptam Krisztiék helyett is, ha valami rosszat tettek. Gyerekként nem tudtam az okát…

Mi volt az oka?

1995 decemberében, azaz éppen húsz éve apu közölte velem, hogy nem az ő fia vagyok. Ekkor tisztult le bennem sok minden.

Hogy ki is valójában a vér szerinti apukám, csak négy éve tudom.

Megtaláltad az édesapádat?

Budapesten él, ott élt egész életében. Tudott rólam, és keresett, míg meg nem talált – 38 évébe került. Volt idő, amikor azt mondták neki, hogy meghaltam, de még így sem adta fel… Azóta viszont elveszett belőle a lendület és a kitartás, szinte már nem is beszélünk. Többet tud rólam az élettársa, mint ő.

Mit tudsz az édesanyádról?

Elég érdekes a kapcsolatunk. Évtizedekig nem tudtam róla szinte semmit. A férfit, akihez a válás után költözött – időközben meghalt -, az alkoholizmusa miatt elhagyta. Nagyjából négy éve tartjuk jobban a kapcsolatot, hol többet találkozunk, hol kevesebbet, van, hogy hónapokig nem hallok róla. Tavaly csak a névnapom jutott az eszébe, a két héttel korábbi születésnapomról megfeledkezett, idén mindkettőt elfelejtette.

Stigma, szép kis firma

Lajos húga, Kriszti kifejezetten bájos jelenség volt kislányként; csakhogy idejekorán megkapta a stigmát. Férfifaló, családelhagyó anya lánya – ez a minta, szép kis firma lesz belőle is. És Kriszti beteljesítette a jóslatot. Osztálytársai kiközösítették, nem egyszer megszégyenítették; soha nem felejtem el a sokkoló jelenetet, amikor az erősködő nagyfiúk a copfjánál fogva vonszolták végig a tanterem parkettjén. Nyolcéves lehetett, s nem volt, ki megvédje. Mint minden gyerek, vágyott a szeretetre, a figyelemre; Lady Münchhausen vált belőle. Elképesztő történeteket agyalt ki. Egyszer felvette nagymamája sokdioptriás SZTK szemüvegét, úgy jött iskolába. Az egyik tanárnő csúfosan elbánt vele; hagyta, hogy Kriszti az óráján előadja a mesét a beteg szeméről, az orvosi vizsgálatról, majd diadalmasan, ordibálva leleplezte a hazugságot. Pedig egy elanyátlanodott gyermek követelt ki magának ily módon egy kis figyelmet – s megint az önbecsüléséből veszített. A lejtmenetben nem volt megállás. Bevallása szerint már 14 évesen ágyba bújt nála jóval idősebb – köztük agg – férfiakkal. Nem tanult tovább. Városról városra költözött, zűrösebbnél zűrösebb társaságokba keveredett. Fájdalom volt látni őt foghíjas, kilencven kilós húszévesnek; addigra két – kallódó – gyereknek adott életet. 
Mi van mostanság Krisztivel?

Finoman szólva nem a munka hőse. Férjhez ment, nem választott jól, minden szempontból rossz körülmények között élnek.

Szeretetszomj

Lajos öccséről keveset tudok. Utoljára egy forgalmas pályaudvaron láttam italozó férfiak társaságában – ő sem volt józan. Ekkor tizenöt éves lehetett.
Mit tudsz az öcsédről?

Nem tudok róla semmit. Egy ideig Pesten élt, ha jól tudom, most Sopronban. Nem vagyunk jóban a testvéreimmel.

Mire tanított a mostoha gyerekkor?

sors_gyerekTúlélni, mindenáron! Bízni magamban, a tudásomban, arra, hogy senkire sem számíthatok.

Kikhez kötődtél gyerekként a legjobban?

A nagyszüleimhez, főleg a mamámhoz – sajnos már egyikük sem él. Sokat köszönhetek a falu plébánosának is, nagy hatást gyakorolt rám. Nagyon hiányoznak mindhárman.

Ha jól tudom, szakközépiskolásként a papi hivatásra készültél. Miért vetetted el végül?

A papi pályát leginkább a mama akarta; nagy örömet szereztem volna neki ezzel. Egy orosz kettesen múlott, hogy nem mentem Győrbe papnövendéknek. A szeminárium elvégzése után kellett volna döntenem, hogy erre az útra kívánok-e lépni. Meggyőződésem, hogy nem vagyok alkalmas a papi hivatásra. Nőtlenséggel és szüzességi fogadalommal jár, én pedig egész életemben vágyódtam a szeretetre, s ezt számomra csak egy nő tudja megadni. A vallás és a hit mindig is az életem része volt, annak ellenére, hogy templomba már ritkán megyek.

Mindig is kitűntél a testvéreid közül. Összeszedettebb voltál, nem voltak zűrös ügyeid, nagyon akartál bizonyítani. A pedagógusok segítettek, jó irányba terelgettek?

Általános iskolában kifejezetten sokat segítettek, néha túlságosan is próbáltak irányítani, ennek volt köszönhető a rossz pályaválasztás. Szakács akartam lenni, s az akkori osztályfőnököm, merő jó indulatból, lebeszélte erről a mamát, mondván, nekem túl jó eszem van ahhoz, hogy szakmunkásképzőben tanuljak tovább. Választott nekem egy szakközépiskolát, és egy olyan szakmát, ami időközben sajnos megszűnt. A tizenkét év alatt – az általánosban és a szakközépben – egyedül a szakközépiskolai osztályfőnököm próbált minden áron keresztbe tenni, egyébként nincsenek rossz emlékeim.

Milyen érzésekkel gondolsz vissza hányattatott gyerekkorodra?

Szégyenérzet nincs és nem is volt bennem – nem én tehettem a helyzetemről. Csalódottság és némi irigység azonban gyerekként volt bennem azok iránt, akik normális családban nőhettek fel.

Van családod?

Igen. Végre ki merem mondani: van családom. Nemrég költöztem össze azzal a nővel, akire az élet felkészített, és akit eddig minden kapcsolatomban kerestem. Nehezen ment, sok mindenen mentünk keresztül, míg eljutottunk idáig. Nincs saját gyermekem, bár nagyon szerettem volna. 1995. augusztusa óta – három évet leszámítva – albérletben élek. Megjártam a hajléktalanszállót, a munkásszállót. Elég keserves életem volt. Sokszor elgondolkodom azon, mivel érdemeltem ki, hogy ilyen életet kell élnem. De túléltem, és túl is fogom élni. Muszáj!

Igyekszem minden napomat úgy élni, hogy lefekvés előtt legalább egy olyan dolgot tudjak találni, amiért érdemes volt felkelnem és élnem. Ha probléma adódik, nem esem kétségbe; próbálom azt nézni, mit tanulhatok belőle. Így könnyebb túlélnem.

Könnyen teremtesz kapcsolatot?

Elég nehezen tudok kapcsolatot kialakítani. Nem bízom magamban eléggé, a nőkkel szemben egyáltalán nincs önbizalmam. A párkapcsolataimban igyekszem a tőlem telhető legtöbbet adni, van, hogy a saját káromra – legalábbis ez a három évig tartó házasságom egyik nagy tanulsága.

Nemsokára karácsony. Jól érzem, hogy most minden egyben lesz?

A karácsonyok eddig nem igazán szóltak a szeretetről. Az utolsó szép karácsonyomat a mamáéknak köszönhetem. Mióta elköltöztem, szinte mindig egyedül töltöttem. Talán idén kárpótol az élet mindenért, és végre egy szép, meghitt karácsonyom lesz.

Mi a célod? Mi az álmod?

Hogy végre legyen egy kis lakásom, és ne kelljen albérletben élnem. Hogy legyen egy családom. Hogy szerethessek és szeressenek.

 

hirdetés

Mesterházy Mónika

Életszépítők Magazin alapító-főszerkesztő

A www.eletszepitok.hu weboldal bárminemű tartalma a
Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően használható fel.
Még nincs hozzászólás

Válaszolj!

Az e-mail cím nem lesz nyilvános.

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

hirdetés

hirdetés

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás