Anya, még mindig várlak haza! Amikor a felnőttben egy sérült gyerek lakik
Tamást a barátai már jó ideje noszogatták, hogy kezdjen dolgozni önmagán, és kérjen segítséget, mert elviselhetetlennek tartották egy nála jóval idősebb, férjes asszonnyal való, több éve tartó viszonyát. Nem lehetett másról beszélni vele, ekörül forgott az élete, és bármelyik baráti programot futva otthagyta, ha megcsörrent a telefonja.
Viszonyuk elakadt egy fejezetnél, és azt ismételték újra, meg újra: amikor Tamás nem bírta tovább a bizonytalan várakozás feszültségét, szakított az asszonnyal, de ezt egyetlen porcikájával sem gondolta soha komolyan. A szakítás utáni napokban még az addiginál is használhatatlanabb lett, mert várta „a” telefont. Rendszerint egy héten belül kiderült, hogy képtelenek létezni egymás nélkül, újra jöttek a „mézeshetek”, amikor ismét elodázódott kapcsolatuk felvállalása. Ha a szakítás és kibékülés adta feszültség-fűszer elfogyott, megint a kikopott helyre ugrott a lemezjátszó tűje és egy újabb kör kezdődött.
Találkozásaink során Tamással eleinte csupán a kapcsolata viharairól, konfliktusairól lehetett beszélgetni, de arról nem, hogy ezek milyen érzelmeket keltenek benne. „Racionalizált”, azaz önmagának és a világnak is mindig megmagyarázta, hogy miért húzódik a válás; hogy kedvese érzékenysége nehézzé teszi számára a konfrontálódást, hogy sajnálja a férjét, hogy lefoglalja az anyós betegsége, hogy nem megy az üzlet, hogy a gyerek iskolát vált, vagy más miatt van nehéz korszakban…
Mint minden gyermek, Tamás is szívből vágyott egy olyan családra, ahol biztonság van, szeretet és egymásra figyelés. De neki ez nem jutott. Mindkét szülője gyenge, alkoholista ember volt, akik elvárásból házasodtak össze, nem ismerték meg a szerelmet, a szenvedélyt, és nem találtak örömet sem egymásban, sem a gyermekükben. Ha ivott, Tamás édesanyja derűs lett, de apja mindig agresszívvé vált. Fia volt az elővehető, a számon kérhető, a kritizálható, becsmérelhető bűnbak. Tamás szíve az édesanyjához húzott, áldozatnak tartotta őt, felmentette, és igazán rossz embernek az apját tartotta.
A fiú már általános iskolás korára megtanulta magát szégyellni miattuk, és takargatni a valóságot a külvilág elől. 16 éves korára Tamás otthoni élete egyre nyomasztóbb lett. Apja egzisztenciálisan mind lejjebb csúszott, az édesanyját a következő évben pedig halálos baleset érte, amelynek a részleteit a fiúnak felnőttként sem sikerült soha kiderítenie.
Ha egy gyermek kénytelen elnyomni, elhazudni az érzéseit, akkor olyan felnőtté válik, akiben egy sérült gyerek lakik. Amíg ez a „belső gyermek” nincs meggyógyítva, és megvédelmezve, addig folyton-folyvást ki fogja élni magát, és összezavarja, szabotálja a felnőtt életet.
Amikor lassan megérkezett gyermekkora történeteihez, Tamás ráébredt, hogy mennyi indulatot táplál a szeretője férje iránt. Dühös volt rá, hibáztatta, és okolta, hogy egy ilyen jó asszonyt nem becsül meg, hogy nem óvja jobban a családját, hogy nem veszi észre, mi folyik körülötte… Tamás dühe, amit az apja iránt érzett, felnőtt életében talált utat és „célszemélyt” magának.
És sikerült rálátnia a másik párhuzamra is, hogy szeretőjét ugyanúgy felmentette választásai felelőssége alól, mint ahogy gyermekként a saját édesanyját. Hogy szerette volna megadni neki mindazt az elfogadást, megértést, és támogatást, ami az anyja életéből kimaradt.
Megértette azt is, hogy az édesapja támogató szeretete nélkül felnőve, férfiként mennyire nem becsülte önmagát, és hogy mi mindent hagyott magával elkövetni. A felismerés energiája erőt adott neki ahhoz, hogy mind határozottabban képviselje önmagát, és határokat húzzon – anélkül hogy bűntudata lenne, vagy szégyellné magát. A viszony ennek következtében látványosan összeomlott…
A végleges szakítás utáni csend tette alkalmassá Tamást arra, hogy kézbe vegye legmélyebb fájdalmát, az édesanyjával kapcsolatos lezáratlan gyászát. Az, hogy anyja kilépet az ajtón, nem jött vissza, és hogy sosem derült ki, mi történt vele, végtelenül nehézzé tette Tamásnak, hogy le bírja, le merje zárni a nem működő kapcsolatot.
Tamást ma már nem határozza meg a gyermekkora fájdalma. Nincs kiszolgáltatva a kézbe nem vett érzelmeinek. Érett férfi, aki készen áll arra, hogy saját, valódi családja legyen.
Humán és természettudományos érdeklődésem ellenére közgazdász lettem, ezáltal hosszú időre elmenekülhettem a kiszámíthatatlan érzelmek, érzések világa elől, a „kiszámíthatóságok” közé. Az önismereti munka által azonban megérkeztem abba a világba, ahol új hivatás is várt. Alternatív gyógymódok sokaságát ismertem és tanultam meg, elsajátítottam többfajta masszázstechnikát, stressz- és félelemoldó, valamint pszichés elakadásban segítő módszert. Meddőség, stressz, pánik – leginkább ezzel keresnek meg a hozzám fordulók. Dúlaként rendszeresen dolgozom babavágyókkal és várandósokkal is.
