Anyák napja elé. Gyerekek, akiknek kín az ünnep

Hetek, napok óta készülnek az ovisok, az iskolások az anyák napi műsorra. Jól van ez így, fontos ünnep, az anyukák is várják. Én is várom. Már az is meghat, hogy a fiam több-kevesebb sikerrel igyekszik a tanító néni által rá bízott hétpecsétes titkot tartani.

Nem tudom, mennyire tudnak figyelni a pedagógusok ilyenkor azokra a gyerekekre, akiknek nincs kit ünnepelniük május első vasárnapján. Nem tudom, mennyire érzik át ennek a fontosságát – van-e erre kapacitásuk. Szerencsére nem gyakori, hogy valakinek már kisgyerekként nélkülöznie kell az édesanyját – mondjuk haláleset miatt –, de elárvult vagy édesanyjuktól valamilyen oknál fogva elszakított gyerekek sajnos akadnak az ovis, iskolai közösségekben. Talán kellő érzékenység és figyelem kíséri őket ezekben a napokban is, amikor a többiekkel együtt az anyák napi műsorra készülnek… Talán van, aki a családból vagy a környezetéből fel is hívja erre az óvodapedagógus, a tanító figyelmét.

Nem nagyon szokás beszélni arról – pedig fontos -, hogy ez a nap kellő figyelem és érzékenység nélkül sebet üthet a másképp érintett gyerekeken.

Ki vagyok hegyezve erre a témára, bevallom, s éppen azért, mert átéltem, fontosnak tartom felhívni a figyelmet arra, hogy mennyire fontos (ilyenkor is) figyelni azokra, akik ún. normális család helyett félárvaként, árvaként csonka családban nevelkednek vagy a családjuktól, édesanyjuktól elszakítva, gyermekotthonokban nőnek fel.

Számukra szomorú ünnep az anyák napja – szembesíti őket a veszteségükkel.

Korán elvesztettem az édesanyámat – már az óvodában sem tudtam volna őt felköszönteni. Nevelőanyám nem lett (szerencsére), apai nagyanyám nevelt. (Pechemre az anyai nagyszüleim is meghaltak.) Ezekből az évekből nincs emlékem anyák napi ünnepségekről. Kisiskolás voltam, amikor az anyák napja körüli „iskolai felhajtást” egy életre meggyűlöltem. (A fagyott állapotból csak az anyaság volt képes kimozdítani.) Nagyanyám betegeskedett, nem tudott az ünnepségre eljönni. Nekem kötelezően ott kellett lennem, a többiekkel együtt szavalnom a csodálatos verseket. A műsor végén mindenki levonult a színpadról, megkereste az anyukáját, hogy virággal, puszival, apró s.k. ajándékkal köszönthesse.

A nagymamám kertjében nevelt virágokat az osztályfőnökömnek kellett volna adnom – így beszéltük meg -, de nem voltam erre képes… Egész műsor alatt azzal küzdöttem, hogy ne sírjam el magam, s ahogy vége lett, kirohantam a teremből. Senkinek nem tűnt fel – az osztályfőnökömnek sem. Soha senki nem kérdezte meg tőlem, hogy hová tűntem. 

Olyan sérülés ez, amit ma már képes vagyok a helyén kezelni.

Kellő érzékenységgel egy gyereknek sem kellene hasonlót átélnie…

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

19 − egy =

hirdetés