Anyám szívből nevet
Anyám szívből nevetett. Nem ímmel-ámmal, megjátszósan, a hangulat kedvéért, hirtelen komolyra váltva, amitől a tréfa megdermed a levegőben. Sokkal inkább mélyről, tüdőből kiengedve, csilingelő hangokkal borzolva a függönyöket, a szemét törölgetve, mint aki látni szeretné, amit hallott, de a vidáman leguruló könnyek nem engedik.
Nevetett, amikor apám egy vacsora közben éppen elővette a kicsinyke Rózsa Sándort az iskolai beírások miatt, s könnyednek akart látszani, flegmatikusan himbálózott a széken miközben a dörgedelmeket osztotta, ám túllendült a holtponton, és hátra bukfenccel jelentéktelenítette el a szigorúságát. Anyám keresztbe tette maga előtt a karját, úgy nevetett, ezen fölbátorodva jómagam a térdemet csapkodtam az öklömmel kacagás közben. Ugyanakkor az én jókedvem törékeny volt, hiszen nem tudhattam milyen démoni erő szállja meg föltápászkodás közben a bukfencezőt, aki történetesen az apám.
„Ej, a hétszázát, mitől billent meg ez a gezmet”, morgolódott a szigorú számonkérő, „a rosseb enné meg”, de ekkor már ő is nevetett.
Együtt nevetni a konyhaasztal körül, maga a paradicsom, maga a bizonyosság, hogy minden rendben van, a biztonságunk párnával körberakott kuckó a világ szíve csücskében. És tudtam, amikor anyám nevet, akkor utána nyugodtan elalhatok, akkor magamat sem kell féltenem, de apámat sem, neki is a lehető legjobb sors jutott, ami létezik ezen a szomorkás világon.
Minden teljesen megváltozott, amikor anyám nem reagált a viccekre, amikor a tévé előtt ülve Latabár Kálmán, a kis Kabos, Kazal, vagy éppen Kibédi Ervin sem tudta kizökkenteni a mogorvaságából. Néha mosolygott, néha eltakarta a tenyerével a száját, és nem tudtam, hogy nem mer nevetni, vagy a sírását próbálja leplezni. Apám is másképpen nevetett ilyenkor. Szinte nekünk, gyerekeknek, látványosan, abban reménykedve, hogy a jókedv majd elterjed, mint valami ragály. De nem. Szorongani kezdtem, összeszorítottam a combomat riadtan, valami megszorította a gyomromat és vártam nagyon, hogy kiderül, ez most csak valami vicc, valami játék. Nem volt az. És éjjel összekucorogva néztem az ablakon túli fényes tűfejeket, figyeltem a csendet, hogy vajon meddig marad csend, mikor szállják meg rikítozó démonok.
És vártam a következő napot, amikor kora reggel valami bohóckodásfélével lepem meg anyámat, egészen addig, amíg rá nem jön, hogy nem vigasztalni akarom, hanem szívből szeretni. És akkor majd beköltözöm a nevetésébe, mert ott a legjobb lakni, ott a legjobb otthon lenni.
Anyám szívből nevetett, vagy éppen szenvedéllyel mondta a magáét. A legrosszabb a hallgatása volt. És ezt hallgatom már évek óta…
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
