Anyám szívből nevet

Anyám szívből nevetett. Nem ímmel-ámmal, megjátszósan, a hangulat kedvéért, hirtelen komolyra váltva, amitől a tréfa megdermed a levegőben. Sokkal inkább mélyről, tüdőből kiengedve, csilingelő hangokkal borzolva a függönyöket, a szemét törölgetve, mint aki látni szeretné, amit hallott, de a vidáman leguruló könnyek nem engedik.

Nevetett, amikor apám egy vacsora közben éppen elővette a kicsinyke Rózsa Sándort az iskolai beírások miatt, s könnyednek akart látszani, flegmatikusan himbálózott a széken miközben a dörgedelmeket osztotta, ám túllendült a holtponton, és hátra bukfenccel jelentéktelenítette el a szigorúságát. Anyám keresztbe tette maga előtt a karját, úgy nevetett, ezen fölbátorodva jómagam a térdemet csapkodtam az öklömmel kacagás közben. Ugyanakkor az én jókedvem törékeny volt, hiszen nem tudhattam milyen démoni erő szállja meg föltápászkodás közben a bukfencezőt, aki történetesen az apám.

„Ej, a hétszázát, mitől billent meg ez a gezmet”, morgolódott a szigorú számonkérő, „a rosseb enné meg”, de ekkor már ő is nevetett.

Együtt nevetni a konyhaasztal körül, maga a paradicsom, maga a bizonyosság, hogy minden rendben van, a biztonságunk párnával körberakott kuckó a világ szíve csücskében. És tudtam, amikor anyám nevet, akkor utána nyugodtan elalhatok, akkor magamat sem kell féltenem, de apámat sem, neki is a lehető legjobb sors jutott, ami létezik ezen a szomorkás világon.

tulipánMinden teljesen megváltozott, amikor anyám nem reagált a viccekre, amikor a tévé előtt ülve Latabár Kálmán, a kis Kabos, Kazal, vagy éppen Kibédi Ervin sem tudta kizökkenteni a mogorvaságából. Néha mosolygott, néha eltakarta a tenyerével a száját, és nem tudtam, hogy nem mer nevetni, vagy a sírását próbálja leplezni. Apám is másképpen nevetett ilyenkor. Szinte nekünk, gyerekeknek, látványosan, abban reménykedve, hogy a jókedv majd elterjed, mint valami ragály. De nem. Szorongani kezdtem, összeszorítottam a combomat riadtan, valami megszorította a gyomromat és vártam nagyon, hogy kiderül, ez most csak valami vicc, valami játék. Nem volt az. És éjjel összekucorogva néztem az ablakon túli fényes tűfejeket, figyeltem a csendet, hogy vajon meddig marad csend, mikor szállják meg rikítozó démonok.

És vártam a következő napot, amikor kora reggel valami bohóckodásfélével lepem meg anyámat, egészen addig, amíg rá nem jön, hogy nem vigasztalni akarom, hanem szívből szeretni. És akkor majd beköltözöm a nevetésébe, mert ott a legjobb lakni, ott a legjobb otthon lenni.

Anyám szívből nevetett, vagy éppen szenvedéllyel mondta a magáét. A legrosszabb a hallgatása volt. És ezt hallgatom már évek óta…

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

19 + egy =

hirdetés