Az „abszolút normális” bukása

Mi a normális? Az, ami a normák szerinti. Ki állapítja meg, mik a normák? Elvileg mi mindannyian, közösen. No persze, mindenki jogosult, de vannak jogosultabbak… És tudjuk, nem feltétlenül a legalkalmasabbak a legjogosultabbak. A dolgok levének megivása persze megint közös feladat. Most azonban nem társadalomkritikába akarlak belerángatni, csak egy kicsit elgondolkodtatni azon, mennyire abszolút vagy nem abszolút a „normális”.

A leghétköznapibb szokásaink változtak meg, egyik pillanatról a másikra. Ami eddig „így” volt rendjén, az most „úgy” van rendjén. Normális lett olyasmi, amit pár hónappal ezelőtt elképzelni sem tudtunk. Bármi is legyen a talán hangosan ki sem mondott magánvéleményünk, a „köz” nyomása alatt többé-kevésbé kénytelenek vagyunk „normálisan” viselkedni, mégpedig egy harmatosan új norma szerint.

 

Yaroslav Danylchenko fotója a Pexels oldaláról

Hadd meséljek el egy történetet, tizenpár évvel ezelőttről. A szomszédságban gyerek született, ráadásul nem sokkal születése után azonnali műtéten esett át (azóta vasgyúró kamasz). Baba van, tehát menni „kell” látogatni, „babanézőbe”, mert hát úgy illik. Rajtam épp egy klasszikus télvégi „takonykór” uralkodott. Nem volt annak neve, besorolása, afféle mézzel-fokhagymával gyógyuló, tíz nap alatt levonuló köhögéses-orrfolyásos valami volt. Nem olyasmi, amivel az ember lánya táppénzre megy. De azért mégiscsak „beteg” voltam, nem akartam menni.

Jött is a szörnyülködés, összecsapott tenyerekkel, összevont szemöldökökkel szegélyezve. Mert hát micsoda dolog, hogy az egész család megy, én meg ilyen „hülyeséggel” ki akarom vonni magam a társadalmi kötelezettségem (!) teljesítése alól. Hát ugyan mit fog szólni a friss anyuka, hogy rá se nézek a babára?!

Én csak lestem, szóhoz sem jutottam. Először is, egy frissen szült nőnek nem feltétlenül a majálisos felvonulás hiányzik az életébe. Másodszor, az a gyerek nem fog megállni a fejlődésben, ha nem nézem meg hathetes korában. Harmadszor, anyuka egyébként egészségügyis, ha valaki, ő biztosan értékelné, hogy nem viszem oda a tüsszentéseimet. De azért csak balhé lett a döntésemből, amin csak halványan enyhített a tény, hogy három héttel később én is átslattyogtam babát nézni. Mert az úgy normális.

Amikor közöltem, hogy taknyosan nem megyek sem kisgyerekes házhoz, sem a kilencven felé járó nagyihoz, mindig, mindenhol csúnyán néztek érte. És amikor egy testesebb nyavalya miatt még egy esküvőről is távol maradtam, végképp fekete bárány lettem.

Most pedig mi is a „normális”? És még mi minden változott meg? No persze kérdés, hogy minden reális-e, arányos-e. Még nagyobb kérdés, hogy hajlandóak vagyunk-e gondolkodni, vagy mint a robot-gondolkodásra kondicionált középszerű jogászok, elfogadjuk, hogy „ha ez a törvény, ezt tartjuk be, ha holnap újat írnak, holnaptól azt tartjuk be”.

Az biztos, hogy a „normális” fogalmának abszolút mivolta elbukott. Mi következik ebből? Az, hogy nem a világ legerősebb érve, ha valamire azt mondják: ez a normális. Ezt pedig már a saját kis mikrokozmoszunkban, azaz a saját életünkben is jó, ha szem előtt tartjuk. A „normális” besorol az „így szokás” mellé.

Persze választhatjuk azt, hogy rágatlanul lenyeljük, amit az életünkben elénk tesznek, és csak annyival fűszereznek, hogy „normális”. De választhatjuk a kérdőjelet is. A gondolkodást, elemzést, érvelést. A kérdőjelekből megszülethet a kreatív energia, a „csinálhatnánk másképp is” vágyával támogatva.

Olyan változás zajlik a világban, amilyenre eddig nem volt példa. A „normális” abszolút hatalma elbukott. Lehet, hogy meztelen a király. Nem biztos, de egy kérdést megér. Minden, de minden megmérettetik a kérdőjelen. Ami értékes és tartós, az megmarad. A többiért meg nem kár.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

hét − 3 =

hirdetés