Az agy fejlődését is befolyásolja a gyerekkori stressz, az elhanyagolás, a bántalmazás. Klinikai szakpszichológussal, neuropszichológussal beszélgettünk

Ha sok stresszhatás ér valakit gyerekkorában, az hat az idegrendszere fejlődésére, sőt, a későbbi stresszreakcióira, ezen keresztül pedig az egészségi állapotára is. A stresszhatás elváltozásokat eredményezhet az agyban. Dr. Andrejkovics Mónika klinikai szakpszichológussal és neuropszichológussal beszélgettünk arról, milyen maradandó nyomokat hagyhatnak bennünk gyerekkori pozitív és negatív élményeink.

A stresszhelyzetre adott reakció az egész testre kihat: megnő a vérnyomásunk és pulzusunk, összeszorul a gyomrunk, a testünk automatikusan felkészül a veszedelemre, amihez energiára van szüksége, tehát az izmok glükóz felhasználása, a máj glikogénbontása is növekszik. Elönti a szervezetet az adrenalin és megnő a kortizolszint.

Ha gyerekkorában valakit túl sok stressz ér, ha tartósan traumákat szenved el – például elhanyagolás vagy bántalmazó szülő esetén -, az idővel szerkezeti és funkcionális elváltozásokat okoz az idegrendszerében. Például az állandó veszélyérzet tartós jellemzőjévé válhat a személyiségnek, vagyis indokolatlanul következnek be stresszreakciók és védekező mechanizmusok. Ezek a folyamatok állandósulnak, ami pedig árt a testnek, a fentieken túl köztudott, hogy a tartós stressz vagy szorongás gyengíti a szervezet ellenálló képességét, az immunrendszert. Egy amerikai biztosítótársaság által végzett több tízezer fős vizsgálat szerint a bántalmazó gyerekkor kockázatot jelent a felnőttkori betegségek kialakulása szempontjából.

– A gyerekkori bántalmazás járhat egyfajta ledermedéssel is, amikor a tudat igyekszik kiiktatni az érzelmi válaszokat, befagyasztva az érzelmi életet, mert nem tud ennyi feszültséget elviselni. A fokozott veszélyérzet és az érzelmi ledermedés nem zárják ki egymást, felváltva is működhetnek – mondja dr. Andrejkovics Mónika.

Sok minden nyomot hagy a gyerekek agyában, amiről ezt nem gondolnánk: például sokan nyugodtan élik egy szobában a szexuális életüket a kicsi gyerekkel, gondolván, úgysem érti a helyzetet, nem fog rá később emlékezni. De azt érzi, hogy valami intenzív dolog történik, érzékeli az érzelmi töltetét, és valóban nem érti, nem tudja hova rakni, hogy ez dulakodás-e vagy valami jó dolog. Inkább félelmetes élmény ez a számára, ami nyomot hagyhat.

– Az amygdala, egy agykéreg alatti struktúra már újszülött korra kifejlődik, ez felelős azért, hogy mit él meg az ember veszélyhelyzetnek, mitől szorong, mire reagál meneküléssel vagy támadással. Nem tudatos érzések ezek, és az első élményeink meghatározzák e terület fejlődését: ha éhes vagyok, kapok-e enni, ha hideg van, betakarnak-e, számíthatok-e másokra – sorolja a pszichológus. – Például az első életéveiket árvaházban töltő gyerekeknél megnőtt az amygdala térfogata más területek kárára.

A homloklebeny felelős a tudatos, átgondoltabb reakciókért, annak megítéléséért, valóban van-e veszély és hogyan kellene reagálni rá.

– Ez úgy néz ki, hogyha például valakit elütött egy autó, akkor később görcsbe rándulhat a gyomra, amikor egy mentő szirénázását hallja. Ez egy automatikus válasz, de aztán egy pillanat múlva már felismeri az illető, hogy most nem érte jön a mentő, nem ott van a baleset helyzetében, ezért felenged. Ha rosszul fejlődik az idegrendszer, akkor ez a tudatos lecsillapítás nehezen vagy egyáltalán nem zajlik le, megmarad a tartós izgalmi állapot. A homloklebeny még serdülő- és fiatal felnőtt korban is fejlődik. Ezért is fontos hangsúlyozni, hogy az alkohol- és droghasználat mennyire káros ebben a korban, mert a fejlődő idegrendszert jóval súlyosabban érintik a káros kémiai behatások, mint a felnőttek ellenállóbb agyát – hangsúlyozza dr. Andrejkovics Mónika.

Mindez nemcsak fizikai bántalmazás esetén áll fenn: stresszhelyzet az is, ha a gyereket verbálisan bántalmazzák, túl nagy elvárásokkal találkozik otthon és az iskolában is, ha több a negatív élménye, mint a pozitív, ha érzelmileg elhanyagolják.

Sokszor összeadódik a stressz több forrásból: nagyon kártékony, ha a gyerek életének nincs egy pozitívan megélt életterülete sem. Ilyen szempontból mindegy, mi a stressz forrása, a mennyisége és a gyakorisága számít.

– Ennek több következménye is van az agyra nézve, például térfogatcsökkenés a homloklebenyben, ami a memóriáért, a végrehajtó funkciókért és a szociális képességekért is felelős. Ez érintheti a hippokampusz tanulásért felelős területét is, illetve azt az idegrostokból álló részt is, ami a két agyféltekét köti össze. Ha ez kisebb, akkor a verbalitásért, a tudatosulásért, az érzelmek megfogalmazásáért felelős bal agyfélteke nincs szinkronban az érzelmi benyomásokért felelős jobb agyféltekével. Egyszóval nehezebben tudjuk meghatározni, miért érezzük magunkat rosszul. Megjelenik az érzelmi reakció, és kevésbé értjük, mi az oka, csak egy ködös, ösztönös szorongást látunk. Ez eredetileg védi is az illetőt attól, hogy emlékezzen a traumákra, amelyek érték – mondja a pszichológus.

Persze vannak ellensúlyozó tényezők: ha az egyik szülő elhanyagolja vagy traumatizálja is a gyereket, de a másik szülő kifejezi a szeretetét, csillapítja a gyerek szorongásait, akkor ellensúlyozhatja a negatív hatásokat.

– Annak ellenére, hogy ezzel ma már nem értünk egyet, az a néhány pofon, ami esetleg egy mai felnőtt gyerekkorában elcsattant, nem okozott feltétlen maradandó károsodást benne. Nem kell feltétlenül aggódnunk azért, hogy ha szülőként néha hangosabban rászólunk a gyerekre, amennyiben a negatív hatásokat bőségesen ellensúlyozzuk pozitív hatásokkal – összegzi véleményét a pszichológus. – Ha a szülő néha a kelleténél jobban felemeli a hangját, mert éppen rossz napja van, de utána leül és elmondja, hogy most miért zaklatottabb és egyébként miért van arra szüksége a gyereknek, amit ő javasol neki, akkor a gyerek azt éli meg, hogy a dolgok helyrehozhatóak, befolyásolhatóak. A probléma akkor van, ha a gyerek kiszámíthatatlanságot és kontrollálhatatlanságot él meg, ha nem tudja, miért kap bármilyen büntetést, miért kiabálnak vele: egyszer ez az oka, másszor az az oka. Így nem tudja elkerülni és megelőzni sem a stresszhelyzetet, a tehetetlenség élményét éli meg. Ez a valódi traumák sora.

A szakértő szerint pedig az érzelmi elhanyagolást sokszor nehezen ismeri fel az ember: gyerekként csak ritkán, de felnőttként is csak lassan, hogy nem mindent csinált mindig rosszul, hogy megvigasztalhatták, megnyugtathatták volna, amikor szüksége volt rá.

Itt nem nagy traumákról van szó, hanem olyan apró eltérésekről a mindennapi életben, ami mégis szorosan összefügg a személyiség fejlődésével. Ha például az apa nincs jelen, az anya pedig kevés pozitív érzelmet, inkább túlzott elvárásokat közvetít, képtelen dicsérni, csak követel: az már nehezen korrigálható változásokat hoz.

Az is egy érzelmi elhanyagolás, ha például a gyerek félelme esetén a szülő nem tud érzelmi biztonságot nyújtani, mert például ő maga is elkezd félni és azzal lesz elfoglalva. Ha valaki így nő fel, lehet, sose jut eszébe, hogy nem ennek kellett volna történnie. Az önmegnyugtatás képessége úgy tud kialakulni, hogy előtte kaptunk egy mintát attól, akinek a védelmére rászorulunk, majd ezt be tudjuk építeni a személyiségünkbe. Például egy szeszélyes anya esetén a gyerek azt tanulja meg, hogy az ő lelkiállapotát kell figyelni, ahhoz igazodni, vagy adott esetben vigasztalni, gyógyítani: ez lehetetlen küldetés még egy felnőttnek is. Ez is érzelmi elhanyagolás, aminek hosszú távú következményei vannak az agy fejlődésére.

 

hirdetés
1 válasz
  1. Mancsiczky Ildikó
    Mancsiczky Ildikó says:

    Ma már tudom miért szorongok, miért nem sikerült a semmi. A gyermekkorom! És a rettenetes “házasságom”.
    Azota sem sikerül a semmi. De senki se segít!!!!

    Válasz

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

7 − hét =

hirdetés