Ha te csak adsz, akkor a másik „kénytelen lesz” csak kapni. Az egyensúly nem egyszemélyes játék

Életünk egyik legnagyobb feladata megtalálni, kialakítani és fenntartani az egyensúlyt. A belsőt és a külsőt. A munka és a magánélet között. A közösségi idő és az énidő között. A tevékenykedés és a pihenés között. Folytonos munka ez, mert az élet, mint olyan, mást sem csinál, mint kibillent bennünket belőle.

Sokan keresik eszeveszetten a stabilitást. Ezzel kapcsolatban két rossz hírem is van: egyrészt a stabilitás „halott” dolog. Stabil lehet egy szobor. Áll, akár esik, akár fúj, és tehetetlenül kell tűrnie, ha a galambok toalettnek használják. Plusz az embernek általában előbb fejfát állítanak, és csak utána szobrot. Másrészt pedig a stabilitás NEM az egyensúly! Ha tehát stabilitást keresel, változatlanságot, bármely területen, akkor azt a területet épp meg akarod ölni.

Az élet dinamikus, az egyensúly is dinamikus. Mint a bicikli: stabilan állhat a falnak támasztva, csak épp nem mégy vele sehová. Amikor gurulnak a kerekek, akkor előáll egy dinamikus egyensúly. Nem akarok fizikaórát tartani, elég annyi, hogy a forgó kerekek lényegében folyamatosan dülöngélnek, hol erre, hol arra, csak épp nem észleljük, annyira apró behatások érik őket.

Az egyensúly tehát nem olyasmi, amit egyszer jól megszerzünk, ráülünk, és úgy maradunk. Mint említettem, az élet állandóan kilökdös az egyensúlyunkból. Hol sietni kell, hol várakozni. Hol hidegebb van, mint jólesne, hol melegebb. Hol azért adnánk a fél karunkat, hogy csak egy órácskára egyedül lehessünk, hol azért, hogy jöjjön már valaki, akihez szólhatunk.

Az adok-kapok is az egyensúly fenntartásának egyik eszköze. És itt jön be a másik ember a képbe! Ugyanis egyedül még csak-csak kialakítunk valamit, amit egyensúlynak élünk meg, na de kérem, ugyan ki él teljesen egyedül? A másik emberrel interakcióba kerülve pedig adunk és kapunk. Nemcsak áruért pénzt, hanem figyelmet, energiát, gondolatokat, gondoskodást. És persze – mert így teljes a kép – néha fájdalmat, pofont (akár konkrétan, akár elvontan), terhelést.

Az adok-kapok egyensúlyát könnyű elveszíteni, ha bármelyik területen sérülten működünk. Különösen nagy a csapdába esés veszélye azoknál, akik „életvitelszerűen” csak és kizárólag adni akarnak. Mert úgy nevelték őket. Mert valamilyen hangzatos eszme zászlaja alá állnak be ezzel. Mert nem tudnak kérni, esetleg egyszerűen félnek kérni.

Ők meg is fogják találni azokat, akik ebben a játszmában partnerek lesznek. Akik csak kapnak, elfogadnak, elvesznek.

Kialakulnak azok a kapcsolatok, amelyekben mindig az egyik fél hallgatja meg a másikat, mindig az egyik türelmes a másikkal, mindig az egyik megértő, mindig az egyik vár a sorára (amely aztán soha nem érkezik el). Ide tartoznak azok is, akik fennen hirdetik, hogy bizonyos tettekért nem fogadnak el semmit, sőt, mélyen elítélik azokat, akik igenis a kompenzáció mellett voksolnak. Ez az „én csak adok”-szerep ma nagyon divatos. Jó dolognak ítéli a közösség, ha valaki ezt az utat választja. Haragudni aztán tényleg nem lehet érte! Hiszen csak ad az a drága lélek, csak ad…

Csakhogy rendszer-szinten (és rendszer akár két ember kapcsolata is) ez a viselkedés az egyensúly ellen hat. Az univerzumban minden egyensúlyban van, akkor működik. Minden rendszer önmaga törekszik a kiegyensúlyozódásra. Ha pedig valaki azt választja, hogy ő csak ad, akkor a saját egyensúlyát már tönkre is tette – s ami nem kevésbé fontos: a másik emberét is!

Az egyensúly tehát nem egyszemélyes játék. Ha a saját egyensúlyodat elbillented valamelyik irányba, azzal a másik emberét is megmozgatod. Ha te csak adsz, akkor a másik „kénytelen lesz” csak kapni. Ha te mindig türelmes, megértő, kedves és nyugodt vagy, a másik „kénytelen lesz” kontroll nélkül kiborulni, dühöngeni, mégpedig azért, hogy a kettőtök által definiált „rendszer” működőképes maradjon.

Ezért történik meg rengetegszer, hogy „olaj a tűzre” a kedvesség, a megértés, a türelem, az adás-adás-adás. Így lesz az emberből lábtörlő, bokszzsák, sőt, a végén vécépapír.

Ha azonban nem a mártírsorson keresztüli szentté válás a cél, akkor legyen cél az egyensúly. Így könnyebb megválni az áldozatszereptől. Könnyebb megtanulni kérni. Jelezni, hogy most te következel. Mutass rá, hogy mit tettél le az asztalra, és fejezd ki, hogy mit kérsz. Mert most rajtad a sor. Kapnod ugyanúgy kell neked is, ahogy a másiknak. És neki ugyanúgy adnia is kell, ahogy te adsz neki. Mindkettőtök, és a kapcsolat, a rendszer egyensúlya érdekében.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenkettő − 11 =

hirdetés