Az „érted vagyok” és a „tiéd vagyok” nem ugyanaz! Akik tulajdonná teszik a létezésünk
Kik rendelkeznek az életeddel? Mennyi időt kell velünk töltened? Kikkel vagy körülvéve? Milyen kényszerítő körülmények és helyzetek, amikben naponta részed van?
Az életünkre, vagyis az időnkre valahogy mindenki igényt tart. A főnökünk, utált vagy épp szeretett kollégánk éppúgy, mint apánk vagy anyósunk, esetleg más rokonunk, de testvér, idegen, kormány és egyház, makro- és mikroközösségeink mind ugyanarra a kincsre vetnek sokszor szemet: az időnkre. Ez persze nem baj, érthető viszonyulás. A kérdés nyilván mindezeknek a mértéke.
Nem kedvelem az énidő kifejezést, mert kezdik elinflálni, emiatt nem használom, csak utalok rá, mert a kérdés valójában az, te igényt tartasz-e a saját életedre?
Meglepően sokan élnek úgy, mintha két életük lenne. Az elsőt adom a MINDENKINEK, az akárkinek, a bárkinek, csak nem magamnak, arra majd ott a második. Először megfelelek a felém zúduló mérhetetlen elvárás-cunaminak, aztán majd ha mindent kipipáltam, mindent helyére tettem, mindennek a végére értem, akkor jut idő kicsit magamra is: titkos vágyaimra, kedvenc sütim receptjére, dédelgetett hobbim újbóli gyakorlására, egy kis láblógatásra, egy könnyed novella élvezetére, egy koncert tomboló sodrására, egy nosztalgikus játékra, vagy egyszerűen egy csöpp egyedüllétre.
A baj az, ez sosem jön el – ha nem vigyázunk –, ezeket az elvárásokat ugyanis nem lehet végérvényesen kipipálni, nem kerülhet minden a helyére, ahogy a dolgok végére sem juthatunk, mert mire odaérünk, újabb feladatokat, kötelezettségeket, szívességeket, segítségkéréseket fogalmaznak meg felénk. S mivel mi jól nevelt kisfiúk és kislányok vagyunk, igyekszünk megfelelni, hiszen így rendes emberek maradunk sokak szemében. Csak közben kisiklott kezünk közül a saját életünk.
Félreértés ne essék, e sorok most nem az önzőség és az egocentrizmus pszichopátiás működése felé kívánnak terelni. Szó sincs róla. Elvégre az életünk nem értünk van.
Az ember olyan közösségi teremtmény, aki csak a másokhoz való kapcsolódásában lelheti meg valódi békéjét.
Ellenben azt igenis állíthatjuk: az életünk a miénk, s nem anyánké, a nagyié, a főnöké, a gyereké. Lehet értük vagyunk, de nem az övék vagyunk! A mi életünk nem tulajdon, s bárkivel szemben, aki tulajdonná tette vagy teszi a létezésünk, jogunk van védekezni. Ő persze az önzőség bűntudatkeltő vádjával térít majd minket vissza „a helyes útra”, hogy továbbra is kihasználjon minket, és mi szolgáljuk az ő mindennapjait. Ne üljünk fel ennek a trükknek.
Jusson tehát eszünkbe: az „érted vagyok” és a „tiéd vagyok” nem ugyanaz a mondat. A lelkünk nem kisajátítható, bármennyire is tesznek erre kísérletet oly sokan.
Tanácsadó szakpszichológus
Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.
