Az idő és a feladat, avagy hány év alatt lehet megtanulni japánul?
Egy klasszikus vicc, mely a maga nemében mégis kolosszális időgazdálkodási csemegét tartalmaz. Egy újságíró arról ír cikket, mennyi idő alatt lehet megtanulni japánul? Gondolta, egy egyetemi nyelvésztanszéken körbekérdez. Először az adjunktust interjúvolta. „Az legalább hét év!”- érkezett a komoly válasz. „De, ha nem vagyok alapos, úgy lehet nyolc-kilenc is”. Utána odament a docenshez, aki összeráncolta szemöldökét. „Japánul? Nos, ha kicsit megfeszülök, öt év alatt meglenne egy vállalható szinten.” Végül bejut az egyik nyelvész professzorhoz. „Professzor úr, árulja el, mégis, mennyi idő alatt lehet elsajátítani a japán nyelvet?” „Tudja, az még nekem is legalább két-három évembe kerülne!”
Hazafele igyekezvén a folyosón biztos, ami biztos alapon leintett egy hallgatót is, s feltette immár kicsit unott kérdését: mennyi idő alatt lehet megtanulni japánul? Azonnal jött a válasz: „Hány napom van rá?”
Általában a feladathoz rendeled az időt, vagy az időhöz a feladatot?
A két elv nagyon eltérő. A nehézség ott kezdődik, hogy az a 12 év, amit a közoktatásban töltünk, óhatatlanul az előbbi logika szerint működik. Nem azt kérdezi a nebuló – aki persze, tegyük fel, tényleg szeretne tanulni –, hogy a történelem vagy kémia témazáró mennyi órát ér meg. Ez szentségtörés volna. Hanem azt ókumlálja, mennyit kell tanulnia a jeleshez, vagyis egy kimaxolásra sarkall bennünket a rendszer. Ezzel persze semmi baj nincs, csak nem annyira egyetemes érvényű, mint elsőre gondoljuk.
A második út, amikor az időhöz rendeljük az elvégzendőt, bár gyakran aranyat ér, mégis kevesen választják, hiszen annyira nem szokványos, hogy még csak eszünkbe sem jut. Észrevenni, hogy mikor az egyiket, mikor a másikat használjuk, no, az pedig az igazi művészet.
Vegyünk például egy komoly dilemmát. Ha van egy 500 oldalas tankönyv, amiből le kell vizsgáznom, és az első logikát használom, könnyen lehet, hosszú napokig fölötte ülhetek, mire beemelem a tartalmát szürkeállományomba, hogy a vizsga után 2 perccel már el is felejthessem. Ez persze egy kritikai megjegyzés, de a mennyiségi tobzódás miatt sok főiskolás és egyetemista hasalna el, ha a vizsga után egy héttel újra le kellene vizsgáznia a tárgyból, de lehet, már a másnap is komoly fejtörést okozna némelyiküknek.
Az eredeti kérdés helyes megválaszoláshoz nem a jelent, hanem a jövőt kell firtatnunk. Ha látjuk a szakmai víziónk, hogy pontosan milyen területen szeretnénk munkálkodni a későbbiekben, és a könyv tartalma irreleváns ehhez, akkor a tanulásmódszertan átlényegül vizsgatechnikává, vagyis az időhöz a feladatot megközelítéssé: két nap alatt hozzak ki annyit az 500 oldalból – a megfelelő súlypontok megtalálásával és megfejtésével – ami elég egy jegyhez, egy tulajdonképpeni bármilyen jegyhez.
Ellenben, ha ez olyan tanegység, aminek jelentős hasznát veszem a szakmai utamon, akkor mese nincs, a klasszikus tanulási logikát érdemes követnünk, vagyis a feladathoz rendelnünk az időt.
Oktatók és maximalista hallgatók gyakran esnek viszont abba a csapdába, hogy a „feladathoz az időt”-logika mindenek fölöttiségét hirdetik, sőt, valójában a kérdést sem teszik fel, mi lenne a helyes. A másik tábor – aki a megúszásra játszik – pedig arról feledkezik el, hogy a későbbiekben nem lesz tartható ez a minimalista elképzelés. Őrájuk mondta egykori latintanárom: „Nekem kettesre (elégségesre) senki ne vegye ki a vakbelemet a műtőasztalon.”
Tanácsadó szakpszichológus
Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.