Az önkéntes egyszerűség útján. A minimalizmus felszabadító ereje. Hasznos tippek életmódváltáshoz

A minimalista otthonokat szellős terek, légies és egyszerű elegancia jellemzi, a szabadabb elrendezésben jobban érvényesülő, kevés tárgy szépsége. Mindez nem annyira a rendelkezésre álló tér méretétől függ, sem a benne lakók számától. Elsősorban személyiségfüggő. Van, aki egyszerűen képes olyan mértékben rendet rakni és megszabadulni a felesleges tárgyaktól, illetve a családját is megkímélni a továbbiak felhalmozásától, hogy egy kétszobás lakásban két gyerekkel is bármikor le lehetne fotózni az otthonát egy lakberendezési magazin számára.

A letisztult koncepcióban a család számára érzelmi töltettel bíró tárgyak, mint például a dédnagymama Singer varrógépe is sokkal nagyobb szerepet kapnak, mert nem vesznek el a zsúfoltságban. A tágabb térben a lélek is felszabadultabb, a természetes fény is több.

Hogyan kezdjünk bele egy komoly letisztulási folyamatba? Földi Barbara coach-csal készítettünk interjút, aki egyben fenntartható életmód-tanácsadó. Lényegében véve személyre szabottan segít a hozzá fordulóknak abban a kérdésben, hogyan éljenek környezettudatosabban és egyszerűbben.

Hogyan fogjunk neki, ha szeretnénk minimalistává tenni az életünket és az otthonunkat?

Mindig azt javaslom, hogyha a fenntarthatóbb életmód a cél, abban a helyiségben és témakörben kezdjük el, amely a legfontosabb a számunkra, ahol a legtöbb időt töltjük vagy ami a legkedvesebb tevékenységünk. Számomra ez például a konyha és a főzés, én ott kezdtem el ezt az egészet. Átgondoltam, mi van útban, mi felesleges. Két éve költöztünk ebbe a lakásba, és például nemrég feltűnt, hogy a kenyérpirítót összesen háromszor használtuk. Most elajándékozzuk, mert valójában nincs rá szükségünk. Számos olyan konyhai eszköz van, amit nagyon ritkán használunk, és azt is csak azért, mert már rendelkezésünkre áll, néha elővesszük, mert van. De ha nem lenne, akkor is tudnánk élni nélküle. Ha pedig nagy ritkán mégis szükségük van valamilyen különleges eszközre, kölcsön kérjük akár a szüleimtől, akár mástól.

A legtöbb háztartásban talán ruhákból van sok felesleg. Ha jól meggondolom, mi mindent nem vettem fel az elmúlt egy évben, könnyen megszabadulhatnék a ruhatáram felétől, de nehéz, mert néhány darabot drágán vettem valaha, néhányra pedig nagy ritkán szükségem lehet, például alkalmi ruhákra. Ha megszabadulnék tőlük, úgy érezném, sok pénzt dobok ki az ablakon, még eladás esetén is az egykori áruk felét tudnám elkérni értük.

A minimalizmust magyarul önkéntes egyszerűségnek szoktuk lefordítani. Fontos ebben a kifejezésben az önkéntes jelző. Személyiségfüggő, ki mit hajlandó feladni, kinek mi esik jól. Nem kell magunkra erőltetni valamit, amit nem szeretnénk. Ezt önmagunkért tesszük, saját elhatározásból. Nem a lemondás a lényege, hanem az, hogy több teret adjunk valami értékesebbnek. Ez jó érzés, örömet okoz. Ha frusztrál minket valamitől megválni, hát ne tegyük. Elég, ha meg tudjuk határozni az irányokat, mi bír értékkel a számunkra, és mi nem, illetve a továbbiakban tudatosan vásárolunk. Ha valakinek sokat jelentenek a ruhái, az nem baj, ne ragaszkodjon a kapszula ruhatárhoz, nem lesz benne öröme. Ha viszont frusztrálja a sok ruha a szekrényben, hogy nehezen dönt reggelente, mit vegyen fel, hogy nem talál ruhákat, hogy alig van hely, akkor érdemes szelektálni. Én például nagyon radikális vagyok, szezonváltáskor nem az a szempont a szelektálásban, mit nem hordtam egy éve, hanem az, mit nem vettem fel legalább tízszer az adott szezonban. Merésznek tűnik, de amióta így élek, rengeteg időm szabadult fel. Ráébred az ember, hogy így is jól érzi magát, és azóta például nem töltök órákat az üzletekben, ha új ruhát akarok venni, sokkal célzottabban vásárolok. Reggel sem idő eldönteni, mit vegyek fel. A minimalizmus célja valójában egy olyan életmód kialakítása, amiben én lehetek a központban, nem a tárgyak határoznak meg és irányítanak engem, a teret pedig az én érzelmeim, élményeim, tapasztalataim töltik meg, nem a tárgyak anyagi értéke. Nem az vesz körül és vesz el tőlem teret és időt, amit a nagymamám vagy apám, a társadalom vagy az akárki tart értékesnek, és én nem merem kidobni, mert mégiscsak valamiféle anyagi értéket képvisel, hanem az, ami érzelmi vagy funkcionális szempontból fontos nekem. Ha félek megszabadulni ruháktól, mert valaha pénzt adtam értük, akkor megint csak a materiális értékük fog irányítani a döntésemben. A minimalizmussal lehetőséget adok magamnak túllátni az anyagi valóságon. A ruha esetében is mérlegelni kell, miért akarom megtartani? Van tényleg hozzáadott értéke, valóban kifejez engem, valóban szeretem, csak ritkán van alkalom rá, hogy felvegyem? Ha nincs benne ilyen érték, érdemes olyan embernek adni, akinek tényleg nagy örömet okoz. Ez pozitív élményt hoz, így könnyebb megválni a tárgyaktól is.

Ami sok otthonban nagy hangsúlyt kap, és nehezen válunk meg tőle: a könyvek. Érzelmileg is kötődünk sok regényhez, pedig újraolvasni sosem fogjuk őket, de azt is reméljük, hogy a kamaszgyerekünk szívesebben olvas majd, ha csakúgy lekaphat egy-egy darabot a polcról, ha megmozgathatják a képzeletét a címek: valaha mi is így kezdtünk mindenféle könyv összeolvasásába válogatás nélkül.

Nem arról van szó, hogy egy minimalista lakásban nem lehet könyv. De ha jól meggondolja mindenki, a könyvtára harmadára, felére soha nem lesz szüksége, a gyerekének sem. Régi lexikonok, innen-onnan szülőktől, nagyszülőktől örökölt kötetek, politikai írások, amelyek egy évtizeddel később már nem aktuálisak, olyan természettudományos művek, amelyek tartalma részben elavult, részben sokkal élményszerűbben átadható már az interneten keresztül a gyerekeknek. Érdemes átgondolni, mi fontos, mi bír értékkel. Például a gyerekkönyvektől én is nehezen szabadulok, hálás voltam a szüleimnek, hogy megtartották az én régi könyveimet, és most olvashatok belőlük a gyerekeimnek. Ezért biztosan elrakom az ő kedvenceiket is majd. Van, akinek a lemezgyűjteménye az otthona fő éke, másnak a képek, másnak a könyvek. Ilyenkor érdemes ezeket a középpontba helyezni.

Miért nem jó, ha egyszerre próbálunk szelektálni mindent, miért jobb lépésről lépésre haladni?

Egyrészt maga a redukálás jó érzés. Ha sokat akarunk egyben csinálni, egy idő után ez a pozitív érzés elmúlik, elfáradunk. Ilyenkor elkezdünk rossz döntéseket hozni: vagy túl sokat hagyunk meg, halogatva a döntést vagy túl keveset. Általában inkább az előbbi történik, az első svunggal akkora helyet szabadítunk fel, és ennek annyira megörülünk, hogy megengedőbbé válunk. Így aztán valójában csak fél munkát végzünk, nem újul meg radikálisan az otthonunk, hanem csak egy kicsit több hely lesz benne. Sőt, sokszor nem egyszerűsítés a vége, hanem átrendezés, mert a felszabadult helyet azonnal kitöltjük valami mással, ami eddig kicsit zsúfoltabban volt elhelyezve valahol. Érdemi változás így nem zajlik le. Ez tényleg inkább egy gondolkodásmód, nem egyik napról a másikra lesz minimalista az ember, hagyni kell időt magunknak, hogy átgondoljuk, mi fontos és mi nem a számunkra.

Mi van azzal, amire nagy ritkán, pár évente szükségem lehet, például sátorra, húsdarálóra, vendégnek pótágyra, pótágyneműre, pótszékekre stb?

Ha ezekre tényleg ritkán van szükségünk, akkor érdemes kölcsönözni. A közösségi birtoklás egyre nagyobb szerepet kap a mai társadalomban, számos lehetőség van már erre itthon is. Ilyen például a Kölcsönkenyér és a Miutcánk. Ezek kis közösségek, amelynek tagjai segítik egymást, fontos elemei a fenntartható életmódnak. Sokszor javaslom ismerősöknek azt is, hogyha készülnek venni valami újat, előbb kérjék kölcsön, használják, és döntsék el, tényleg szükségük van-e rá. Például egy barátunk ukulelét szeretne venni, kölcsönadtuk a miénket egy hónapra, így eldöntheti, egyszeri fellángolásról van-e szó, vagy komolyabb szenvedélyről. Ugyanígy lehet viszonyulni a gofri- és kenyérsütőhöz, egyebekhez. Két gyerekkel ma már tudom, van babaholmi-kölcsönző is. Sokszor előfordul, hogy a szülők megvesznek számos olyan felesleges dolgot, amelyeket aztán a baba nem is szeret használni, mint a pihenőszék, a babahinta. A járókát is megvesszük, mert így szokás, sokszor a nagyszülők vásárolják meg, mondván, kelleni fog. Pedig egyáltalán nem biztos. Ezt nehéz előre kitalálni, érdemes lehet kölcsönözni.

Ha sok mindent kidobunk vagy elajándékozunk, az egyben számos lehetőség, út lezárását is jelenti: akkor soha többé nem adom meg magamnak az esélyt, hogy megint süssek egy kenyeret, ha öt év múlva több időm lesz. Soha többé nem lesz már bohókás az öltözködésem, ha mégis újra erre támad kedvem.

Részben ez önismeretről is szól és élettapasztalat is kell hozzá. Mindez összefügg azzal, hogy a fogyasztói társadalomban nehezebben hozunk meg felelős döntéseket, nehezen köteleződünk el. A párkapcsolatokra is jellemző ez, de az öltözködésre vagy a tárgyakra is. Túl sok a lehetőség, és nem akarunk lemondani róluk. A minimalizmus erről is szól, hogy felelősséget vállalunk a döntéseinkért. Erre persze meg kell érni. Nekem túl sok inger volt az életemben, szívesen hoztam létre benne irányt, határoztam meg prioritásokat, lemondva számos dologról azért, hogy felszabadulhassak. Például szeretek varrni, ezért az új lakásunkban kialakítottam magamnak egy varrósarkot, nagyon szépen megcsináltam. De mivel van két kicsi gyerekem, rá kellett jönnöm, hogy szinte alig jutott időm varrni, teljesen felesleges ez a sarok, és megszüntettem, habár a varrógépet nem dobtam ki. Ezek a tárgyak sokszor szomorú mementóivá válhatnak annak, mi mindent nem teszünk meg, rossz érzés rájuk nézni. Azonban nem lezárunk utakat, hanem mindig az éppen aktuális életünkhöz igazodunk. Ha öt év múlva tényleg kell majd valami, ráérünk akkor beszerezni.

 

Webajánló

Közösségi adok-kapok >>
Mi utcánk >>

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenkilenc + 5 =

hirdetés