A gyerek nem tulajdon! Az újszülött, az apa és a család
A gyerek nem tulajdon. Így a „kié is a gyermek?” kérdés már önmagában visszás. Ennek ellenére érdemes feltennünk – kicsit szebben – a diskurzusindító alapvetést: ki vállalta a gyermeket? A makrocsalád vagy a mikrocsalád?
Számos konfliktus melegágya, sőt olykor játszmaindító kálváriák kezdete, hogy nincs kellő időben tisztázva az új család és az ún. származási család(ok) viszonya és működési kerete.
A mikrocsalád a szűk értelemben vett anya, apa és gyermekük újdonsült szövetsége. Vegyük észre, ebben nincs benne egyik nagyszülő sem, ugyanis ők már a makrocsalád részét képezik. A konfliktus sok esetben ott indul, hogy a lelkes nagyszülők családfogalma és az épp anyává és apává avanzsált fiatalasszony és fiatalember családfelfogása nem találkozik, de mindez rejtetten a színfalak mögött feszül, s csak apró utalgatások formájában megy el a szereplők füle mellett. Ezen a ponton fontos kiemelni, nem a két családfelfogási szemlélet versenyeztetése és jobbsága a központi kérdés. Érvelni mindkettő mellett és ellen is lehet.
Kinek az érdekét nézzük mégis, kié a prioritás? Egy kicsit általánosító válasszal élve, a gyermek első éve az ún. ősbizalom kialakulásának az időszaka. Bizalom mindenki és A MINDEN felé. Meghatározó esztendő ez így, mely kifejezetten az anyához való viszony milyenségében keresendő. Vagyis a gyerkőc felől nézve az ősbizalom megalapozása az elsődleges, s így már arra a kérdésre is bőven akad válasz, hogy a nagyszülők sátrat verhetnek-e a nappali közepén hosszú hetekre vagy sem? Attól függ, milyen az anya-nagymama vagy anya-anyós viszonya.
– És velünk mi lesz? – kérdezhetik a férfiak, újdonsült apukák, lelkes apósok és gondoskodásra kész nagypapák. A válasz kegyetlen és rövid: ez most nem rólunk szól. A mi feladatunk annak a háttérbázisnak a megteremtése, mely nyugodt biztonságos alapot nyújt családunk részére.
Teljesen normális, ha a gyermekünk még keresztülnéz rajtunk. Nincs helye egoista panaszkodásnak, hogy nem foglalkoznak velünk. Elvégre ő keresi a cicit, az anyát, aki épp a világmindenséget és az életet jelenti számára. Lesz még mód apa-fia, apa-lánya programok egész sorára, de véssük jól eszünkbe: ez még nem az az időszak.
De! Legyünk jelen, amennyit csak tudunk és lehet. Az anya pszichés támogatása ugyanis kulcsfeladat az ifjú apa számára.
Azokban a pillanatokban, mikor még minden új, az anya küzd mindennel: a szülés fáradtságával, a síró gyermek ismeretlen gesztusaival, az anyai szerep vágyott és rettegett mumusaival, legalább a férjével ne kelljen küzdenie. Egy-egy jókor elejtett mondat a reményt és a nyugodt magabiztosságot jelentheti. Egy át nem gondolt önző férfiúi megnyilvánulás ellenben könnyedén megtépázza az anya pihenésre vágyódó lelkét. Mint abban a rossz példában, amikor az alig egy napja szült feleségének a következő intelmet adja tekintélyelvű férje: „Ez nagyszerű, most jön a család, Te még szoptatni sem tudsz, és nyűgös lesz a gyerek!” Nehéz kezdet után pedig ne csodálkozzunk, hogy a folytatás is nehéz lesz. Így érdemes megállni és átgondolni, miként lehet – legalább egy időre – a naptárunkat átrendezni.
A hídépítést fiunkhoz vagy lányunkhoz ugyanis érdemes elkezdeni, olyan korán, amennyire az csak lehetséges. Férfitársaim ne feledjék, nekünk jóval kevesebb oxitocin jutott osztályrészül. Ez a hormon pedig alapvető a kötődés kialakulásában, vagyis nekünk kezdetben több ötletességre és nagyobb türelemre van szükségünk.
A jó viszony serdülő fiunkkal vagy lányunkkal csecsemőkorában kezdődik! Az nem csak úgy lesz, nem csak úgy megtörténik, azért tenni kell. Ráadásul egyoldalú történet ez: az út elején szinte csak rajtunk múlik. Egyes apák hajlamosak arra figyelni, mi mindent vett el tőlük ez a csöppség, mi mindenben szenvednek ők (már megint) hiányt. Pedig figyelhetnének arra is, mit hozott az életükbe ez a csoda, milyen létlehetőség tárult fel a horizonton a világra jöttével.
Visszatérve a kezdő állításhoz: a gyerek nem tulajdon. Nem a miénk, a gyerek Istené, aki ránk bízta őt, hogy viseljük gondját, neveljük fel tisztességesen. Ha ezt az elvet 18 éven át szemünk előtt sikerülne tartanunk, számos bajtól kíméljük meg mind gyermekünket, mind magunkat.
Nyitókép: Laura Garcia/Pexels
Tanácsadó szakpszichológus
Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.
