Van, amit ki kell bírni. A „bármi legyen, gazdagít” szemlélet segít, hogy értékeljük életünk „kacatjait”
Van egy burját mese, melynek hőse vándorlás közben mindenféle „kacatot” talál az úton, ezeket mind-mind felszedi, és mindig azt mondja: „bármi legyen, gazdagít”. Végül a sok apróság felhasználásával találja meg a boldogulását: ahogy minden „rendes” mesében lenni szokott, az utolsó bekezdés a hepiendről szól.
Így érettségi-szezonban újra előkerül, hogy vajon mi haszna, mi értelme volt megtanulni, de legalábbis bemagolni, netán összepuskázni innen-onnan a koszinusz-tételt, Ady szerelmi líráját, Kazahsztán vízrajzát, Ehnaton fáraó társadalmi újításait és egyéb „kacatokat”. Előkerül az is, hogy ha nem (elég jól) sikerül a vizsga, ki tehet róla. Túl sok, túl felesleges az anyag, rossz a rendszer, rossz a pedagógus, neveletlen, önző és lusta a gyerek, netán elhanyagolt mentális-idegrendszeri nehézségei vannak? Természetesen ez mind egyidejűleg is lehetséges.
A rendszert joggal éri kritika. Az egyéni képességek is eltérőek. A mázli- vagy pechfaktor is egyéni: egy-egy jó tanár szárnyakat adhat a diákjainak, egy-egy nagyon nem oda való tanár pedig tőből lenyírhatja a fiatalok szárnyait. Nyilván volna mit javítani az oktatáson, ám – nem lévén szakember – ezt a területet meghagyom a hozzáértőknek. Csak a partvonalról drukkolok, hogy minél hamarabb minél jobb eredménnyel érjenek el változásokat.
Aki azonban MOST diák, akinek ITT és MOST, EBBEN a rendszerben kell a tanulóéveit eltölteni, annak a mesebeli utazó szemléletét tudom javasolni.
Amikor még én koptattam a repedezett lakkal bevont iskolapadokat, kaptam egy jó tanácsot (bár elég későn, az egyetemi éveim vége felé). „Nem azt jelenti az iskola, hogy itt X évig tanítanak, hanem azt, hogy kaptál X évet, hogy tanulj.” No persze, ezer és egy kötelező feladat teljesítése mellett-után alig-alig maradt energiám arra, hogy a magam érdeklődésére, a magam céljainak szolgálatában tanuljak…és azóta is folyamatosan keresem a közös nevezőt az elvárt és a vágyott tevékenységeimben.
Hogyan lehet értelmet találni abban, amit értelmetlennek, feleslegesnek tartunk?
Át kell címkézni a „kacatot”, legyen mondjuk a neve „potenciális kincs”. A diákok száján – kérdésben a válasz – ott a módszer lényege. Ugyanis (bizonyos trágár kifejezésekkel cizellálva) igen gyakran hallható tőlük: „minek ez nekem?” Ennyi. Csak a hangsúlyt kell megváltoztatni, és a kérdéshez kapcsolódó elvárásokat.
Az eredeti „diákverzió” ugyanis kimondatlanul a „semmit” tartalmazza. Nem kell, felesleges, haszontalan. Ítélet kimondva, kőbe vésve. Holott lehet ezt másképp is. A „minek ez nekem?” elindíthat egy olyan gondolatmenetet is, amelyből kincsek születhetnek.
A tananyag kincsesbánya lehet, ha szemléletmódot, struktúrát, stratégiát keresünk. Nem a koszinusz-tétel a lényeg. Nem a melyik-háborúban-ki-győzött kérdés a lényeg. Még csak nem is Kína éves földimogyoró termelésének alakulása a XX. század második felében. A kincset ott kell keresni, hogy mögé nézünk a felszínnek. Egy lépést hátralépve, egy kicsit elvonatkoztatva a konkrét feladattól elkezdjük keresni, miképpen tudnánk az épp megoldandó tennivaló tanulságait a saját életünkben kamatoztatni.
Persze ehhez kell, hogy legyen saját életünk. Saját célok, tervek. Akár álmok, vágyak. De valami saját. Ehhez a szinthez kevés az, hogy „te csak tanulj, fiam/lányom, aztán az élet majd elrendezi a többit”. Ma olyan időket élünk, hogy nem rendezi el. A jó bizonyítványból nem születik automatikusan sikeres élet, boldog élet pedig végképp nem.
Igen, van, amit ki kell bírni. Most kell iskolába járni? Akkor bizony ezekbe az iskolákba kell járni! Most kell vizsgázni? Akkor bizony ezeket a kérdéseket kell megválaszolni. Lehet, hogy rengeteg felesleges kacat. Lehet, hogy egy rakás sületlenség. De a „bármi legyen, gazdagít” szemlélet lehetővé teszi, hogy kezdjünk valamit a kacatokkal. És akkor van esély, hogy egyikük-másikuk kinccsé válik az életünkben.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
