Belőlünk fakad, milyennek látjuk a világot

Sokan találkozhattak a neten a karikatúrával a kedves kis orrszarvú festőművészről, akinek minden képén, lett légyen az tájkép, csendélet, vagy akár szexin pózoló elefántlány, ott magasodik hegyként a művész orrszarva. Aranyos kis kép, lehet rajta mosolyogni. És ha hajlandóak vagyunk elgondolkodni rajta, számos tanulságot is levonhatunk belőle.

Az orrszarv, amely bármit is nézzen az orrszarvú, belemászik a képbe, módosítja a látványt, néhány dolgot eltakar, másokat „más megvilágításba helyez”. Az orrszarvú soha nem látja azt, amit bármely más, orrszarvval nem rendelkező, előre néző szemű élőlény. Az ő világképe olyan, hogy mindig ott tornyosul egy hegyes, szürke háromszög (kúp) a kép közepén. Az ő világában az orrszarv egy fix pont.

Más állatok homályosan látnak, megint mások kevesebb színt látnak, újabb mások viszont az ultraviola tartományban is látnak. Ezek az összehasonlítások „természetesen” hozzánk, emberekhez mérten történnek. S még köztünk is előfordul, hogy valaki több színt lát (négyszínlátó), valaki színtévesztő (nem érzékeli a különbséget például zöld és vörös között), valaki színvak, és valaki teljesen vak. No de mégiscsak van egy „sztenderd” emberi látás, ehhez hasonlítgatjuk az állatok ilyen-olyan látását. A mi szemünk előre néz, nyilván azok, akik oldalt hordják a szemüket, megint csak mást látnak, mint mi. Akinek meg kettőnél több szeme van… hajjaj!

És akkor még csak a fizikai-fiziológiai látásról beszéltünk! Nem meglepően elvontabb, magasabb (vagy mélyebb?) szinteken is igaz ez. Nyelvünk tele van utalásokkal: azt tudjuk elképzelni, amiről képet tudunk elménkben alkotni, amiről nem, az képtelenség. Még az is ide tartozik, hogy van-e képünk megtenni ezt vagy azt, hiszen ez nem csupán a hőálló arcbőrt jelenti, hanem azt is: belefér-e az önmagunkról alkotott képbe, hogy így vagy úgy cselekedjünk.

Elméletben tudjuk, hogy ez az univerzum valójában multiverzum, na nem úgy, ahogy a fizikusok gondolják (bár az is igaz lehet), hanem abban az értelemben, hogy mindannyian szubjektíven érzékeljük a világot, és lehet, hogy „odakint” van egy fix, objektív valóság, az elménkben (továbbá szívünkben, lelkünkben) lecsapódó kép már egyedi. Az erdőben sétálva, ránézve egy fára, egészen mást lát Géza, a favágó, Anna, a festőművész feleség, Pistike, aki mászóágakat keres rajta, Marcika, aki odavan a bogarakért, és a kérget kutatja… és ez még csak a „kis család”.

Mindannyian „orrszarvúak” vagyunk a vakfoltok tekintetében: mindenki „korlátolt” (egy véges világban, véges élettartamú, véges kiterjedésű anyagból gyúrva mégis mit várunk?), legfeljebb mindenkinek másutt vannak a korlátai. Bárki más láthatja, hogy „szegény” orrszarvú látását zavarja a szarv, ő viszont erről nem tud. Ám mutathatunk neki akármilyen képet, ő azt is szarvval együtt fogja látni.

Természetesen lehet dolgozni azon, hogy a korlátokat lebontsuk, vagy legalább tágítsunk rajtuk. Egyes vallások szerint épp ezért is vagyunk a Földön, hogy életünk-életeink során ezzel foglalatoskodjunk, míg végül elérjük azt a „korláttalan” létezést, amely viszont már nem e világba tartozik. Ebből következően nem várhatjuk el sem önmagunktól, sem másoktól, hogy minden korláttól és korlátoltságtól mentesek legyünk.

A korlátoltság emberi létünk része. Vannak korlátaink között könnyebben-nehezebben „legyalulhatók”, ám vannak olyanok is, melyek alapvető személyiségünk afféle „biztonsági elemei”, amelyek szükségesek ahhoz, hogy emberek legyünk a véges világban (s ne végtelen, korláttalan lényként éljük meg önmagunkat egy egészen másféle dimenzióban).
Sokféleségünkből következik, hogy mindegyikünknek másféle „orrszarva” van. Egymáséra hibátlanul rálátunk – ahogy Jézus mondta: felebarátaink szemében a szálkát… – ám a saját világlátásunkat torzító „gerendáról” fogalmunk sincs. Velünk született, mint a festőművész orrszarvúval a szarva. Hozzánk tartozik, általa (is) vagyunk azok, akik.

Ha felismerjük, hogy saját „gerendánkat” semmiképp sem láthatjuk, már csak nyitnunk kell egymás felé: én kipiszkálom a te szemedből a szálkát, te meg kiásod az enyémből a gerendát. Már ha szeretnéd, már ha szeretném.

Mert ez az egész semmiképp sem szólhat az erőszakról. Aki nem fülel oda a halk szóra, annak nem ordítok a fülébe, hacsak nem az életét kell megmenteni ezzel. Aki köszöni szépen, jól van azzal a világképpel, melynek közepén egy nagy szürke háromszög tornyosul, azt – ha mást ezzel nem bánt – békén kell hagyni. Ő azért van itt, hogy így lássa a világot. Más világában ettől még nem lesz meg az a szürke „izé” ott középen, neki meg ez az útja. Hadd nézzen így, hadd lásson így, és istenem, hát fessen is, ha jólesik neki.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

öt + kettő =

hirdetés