„Bezzeg a szép, okos, ügyes testvéred!” Szülők, nagyik kedvencei és a velük büntetett gyerekek. Gondolatok az elfogultságról, a kettős mércéről
Természetesnek vesszük, amikor egy szülőtől, nagyszülőtől azt halljuk: „mindegyik gyermekemet / unokámat egyformán szeretem”. Nem kérdőjelezhető meg, hogy emögött valós törekvés áll, ami a legkülönfélébb élethelyzetekben meg is nyilvánul. Egy bizonyos szinten relatíve könnyű megvalósítani, például ha apró meglepetéssel állítunk haza, ne hagyjunk ki egy gyermeket sem, ha ajándékozunk, ne legyenek kirívó különbségek stb. A gyermekeknek, életkortól, lelki- és testi állapottól igencsak eltérő figyelemre lehet szükségük családon belül, ezért az egyenlő bánásmód elve sajátosan érvényesül.
Az extra figyelem már önmagában is kiválthat rossz érzéseket a „körön kívül” rekedt testvér(ek)ben, unokatestvérekben. Figyelemmel és kommunikációval a negatív érzések közömbösíthetők – már az erre való igényben is megnyilvánul az egyenlő bánásmód elve. Nem várható el, hogy az a gyermek, aki úgy érzi, a testvérénél kevésbé szeretik, békéljen meg ezzel az állapottal. Lehet, hogy nem is mondja ki nyíltan, lehet, hogy nem is tudja még megfogalmazni, de őrlődik. Ezért elébe kell menni a „problémának” kommunikációval, odafigyeléssel, segítve a gyermeket a megértésben, a helyzet tisztázásában. A kommunikáció persze önmagában nem elegendő, szükség van megerősítő gesztusokra is.
Nem könnyű arról beszélni, amikor egy szülő, nagyszülő nyilvánvalóan, szembeötlő módon nem egyenlő mércével méri a testvéreket. Lehet, hogy nyíltan nem beszél arról, hogy melyik gyerek, unoka a kedvence (mert annyi belátása azért van, hogy ezt nem illik), mégis, számtalan gesztusból, megjegyzésből, hozzáállásból „lejön” a családtagoknak, hogy ki a favorizált gyermek a családban.
Az, akinek szinte mindenért extra dicséret jár.
Az, akit a családi összejöveteleken látványosan „körbeudvarolnak”.
Az, aki a testvér(ek)hez képest extra jutalmazásban – meglepetésekben, ajándékokban – részesül.
Az, akit szeretettel becéznek.
Az, akivel mások előtt előszeretettel példálóznak.
Az, akivel szemben megszűnik a realitásérzék.
Az, aki minden csínyből, mulasztásból jól tud kijönni.
Az, akivel szemben mindig jót feltételeznek.
Az, aki megtanulja, sok minden megúszható komolyabb következmények, büntetés nélkül.
Ezzel szemben nem kedvenc…
az, akinek szinte semmiért sem jár (extra) dicséret.
Az, akivel a családi összejöveteleken nem különösebben foglalkoznak.
Az, akit nem becéznek.
Az, akit gyakran leminősítenek, megdorgálnak.
Az, akiben jellemzően a hibát keresik.
Az, aki megtanulja, hogy a szeretetért, a figyelemért elvárások szerint, sőt, azon felül kell teljesítenie.
Az, aki nem tapasztalja meg, hogy csupán önmagáért is szerethető.
A lelki fejlődésre nézve káros, ha egy gyereket a többi testvérhez vagy unokához képest magasztalnak fel. Az egyenlőtlen bánásmód a kedvencnek sem tesz jót; csípkelődéseket fog kapni cserébe, féltékenységet vált ki a többi, kevésbé ajnározott gyermekből. Nem vezet jó irányba, ha valamelyik gyermek a családból összehasonlítgatás alapját képezi, és bezzegtestvér, bezzeggyerek lesz, akit követendő példaként emlegetnek, esetenként teljesen érdemtelenül.
Az odafigyelő nevelés nem tűri a kettős mércét. Szorongást vált ki a gyerekekből, ha azt érzik, hogy küzdeniük, bizonyítaniuk kell a figyelemért, az elfogadásért, a szeretetért cserébe.
A bezzegtestvér a többiekre nézve hátrányos megkülönböztetés, nevezzük nevén: a büntetés és a lelki terror eszköze.
A bezzegtestvérnek sem feltétlenül előnyös ez a pozitív kiemelés, a szülői, nagyszülői elfogultság magával hozhat egy sor következetlenséget a nevelésben, ez pedig a későbbi életszakaszokban visszaüthet…
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
