Remélem, nem sértelek meg… Biztos hülyének nézel… Gondolatok a másokra hárított belső bizonytalanságokról
Biztos hülyének nézel… A kelleténél jóval többször így vezetjük be a mondókánkat. Vagy úgy, hogy „biztos nem értesz velem egyet”, „biztos azt hiszed, hogy…”, netán „biztos lenézel érte”, és a sor a végtelenségig folytatható. Persze a sok „biztos” nem akadályoz meg abban, hogy azért elmondjuk, amit akarunk, azonban jelzi, hogy bizonyos előfeltételezésekkel futunk neki a kommunikációnak.
Mi ez a „biztos” és miért olyan biztos? Honnan lehetünk bizonyosak abban, hogy a másik fél valóban hülyének fog nézni, ezt vagy azt fog hinni rólunk?
Először is, ha valóban bizonyosan tudod, hogy valaki például hülyének néz azért, mert az őrangyaloddal beszélgetsz, lenéz azért, mert nincs hetvenhét diplomád, nem ért veled egyet abban, hogy jár-e a vallásszabadság az ateistáknak is, akkor – hacsak nem akarsz meddő vitát – szóba sem hozod előtte a témát. Van ilyen is. Korábbi tapasztalataidból tudhatod, mit gondol rólad, a döntéseidről, az álláspontodról, a világnézetedről a másik. De akkor miért is kezdenél vele vitatkozni arról, amiben úgysem fogtok közös álláspontra jutni?
Amikor azt mondod: „biztos, hogy…”, akkor egyáltalán nem vagy biztos benne. Akkor esélyt adsz annak, hogy a másik megcáfolja az előfeltételezést, amit róla alkottál. Ha ugyanis nem is annyira bizonyos, hogy hülyének néz, kevésnek tart stb., akkor a „biztos, hogy…” kijelentés nem az ő lényéből, az ő valóságából származik, hanem a tiedből.
TE gondolod azt, hogy ami benned van, ami vagy, amit gondolsz, ahogyan döntesz, az akár hülyeség, hiba, hiányosság, sőt bűn lehet. Belül vagy bizonytalan, és ezt a belső bizonytalanságodat vetíted ki a másikra, paradox módon épp egy „bizonyosság” formájában.
Ha belülről kételkedsz abban, hogy vajon egészséges dolog-e az őrangyaloddal beszélgetni (különösen, ha érzékeled a válaszait is), akkor – bár erősen vágysz arra, hogy erről beszélhess – előrevetíted, hogy itt most egy potenciális marhaság fog következni. Ha belülről kevésnek, lemaradottnak, hibásnak érzed magad azért, mert nincs diplomád, nem beszélsz idegen nyelvet, nem tudsz bizonyos feladatokat teljesíteni stb., akkor kivetíted a másikra, feltételezed, hogy ő lesz az, aki kevésnek tart, és lenéz téged azért, amilyen vagy.
Ha gyengének és vitathatónak tartod az álláspontodat, ha saját magad sem vagy meggyőződve arról, amit állítasz, feltételezed a másikról, hogy ő az, aki nem ért veled egyet.
Mi a helyzet akkor, ha nem kínoznak efféle sunyi belső bizonytalanságok?
Akkor megtörténhet, hogy a másik fél valóban hülyének néz, valóban lenéz, valóban nem ért egyet veled. Csakhogy ez – belső bizonyosságod, egészséges önértékelésed, önmagadnak való megbocsátásod képességének birtokában – egy cseppet sem fog zavarni! Hányan néznek hülyének azért, mert bizonyos „ezoterikusnak” nevezett eszközökhöz nyúlok? Valószínűleg többen, mint gondolnám. Viszont – mivel nem fektetek energiát ezen véleményforrások részletes felderítésébe – a „hülyének nézések” töredéke jut csak el hozzám. Hihetetlenül kevesen vannak, akik aktívan „nyomulnak”, és igyekeznek az orrom alá dörgölni, hogy szerintük mennyire hülye is vagyok. Gondolatok, érvek híján csupán annyinak tudom értékelni a helyzetet, hogy egy bizonyos dologról más a véleményünk. Még csak azt sem mondom, hogy nem vagyok kíváncsi a másikra. Dehogynem! Abban a pillanatban, amint valós mondanivalója van azon túl, hogy „hát te totál hülye vagy!”. Ami ezt meghaladja, már építő gondolat lehet, megéri odafigyelni rá.
Mi történik, ha lenéznek azért, mert nem vagy ilyen-olyan-amolyan?
Csak addig fáj, csak addig érint meg, amíg TE MAGAD is lenézed önmagadat ugyanezért. Ha számodra nem probléma, nem fog megzavarni bárki más lenézése. Ha számodra is probléma, akkor viszont még arra is kivetíted („biztos, hogy lenézel ezért…”), aki egyáltalán nem néz le. Ugyanide tartozik a „remélem, nem sértelek meg…” bevezetés. Gyanús, hogy te a másik helyében megsértődnél, rossz néven vennéd azt, amit egy ilyen bevezetés után a másiknak mondasz. És lehet, hogy a másik valóban felhúzza az orrát. De az is lehet, hogy mázlid van, és esze ágában sincs megorrolni. Ha ezeket a kivetítéseket visszavonjuk, és a másik ember valós lényére figyelünk oda, kiderülhet, hogy sokkal szebb a világ, mint hittük. Hogy nem is néznek hülyének. Hogy nem is néznek le. Hogy egész sok mindenben egyetértünk. Hogy tulajdonképpen minden rendben van.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
