Milyen jó volna, ha lenne egy hivatal, ahol a jogosítványhoz vagy építési engedélyhez hasonlóan kiállítanának számunkra egy papírt, amely feljogosít arra, hogy boldogok legyünk! Ha bárki a boldogságunk útjába próbálna állni, elég volna meglobogtatni az engedélyünket, és beláthatná, hogy jogunk van a boldogságra.

Terápiában és baráti beszélgetésekben egyaránt sokszor jutunk el a boldogság témájában ahhoz a ponthoz, ahol feltesszük a másiknak vagy magunknak a kérdést: mire vársz? Tapsra? Engedélyre? Van egy bizonyos személyiségtípus, amely az érintettekben egy olyan (tév)hitet ültet el és táplál, miszerint ők majd csak akkor kerülnek sorra a fontossági listán, amikor

1.) mindenki másnak (aki fontosabb, ugyebár) teljesítették minden kívánságát,

2.) és ezek a fontos emberek azt mondják, hogy oké, most te jössz, menj és éld az életed, legyél boldog.

Természetesen viszonylag ritka, hogy az „elnyomó” ilyen nyíltan és őszintén kommunikáljon az „elnyomottal”, hiszen a nyílt agressziót túlságosan könnyű felismerni, így „áldozata” netán idő előtt elmenekülne, illetve azért is, mert az agresszor nem szeret ám önmaga előtt agresszor lenni.

Amikor a kognitív disszonanciáról tanultam, megismerkedtem azokkal az alapvető axiómákkal, amelyek szinte minden ember elméjébe be vannak épülve. Az axióma egy olyan tétel, amelyet nem szükséges bizonyítani, anélkül is elfogadjuk. Ilyen axióma például az, hogy „én egy jó ember vagyok, igazságos, racionális”. Magyarán igen kevesen vannak, akik önmaguk előtt – tökéletes lelki békével, mosolyogva – bevállalják, hogy „én egy rohadék gazember vagyok, igazságtalanul, ok nélkül bántok ártatlanokat és teljesen irracionálisan cselekszem”.

Ennek semmi köze az önostorozáshoz, vannak (kevesen!), akik ezt vallják, és teljesen jól vannak így. De az emberiség túlnyomó többsége az axiómák szerint működik. A történelem millió példát ismer arra, hogy világnagy gazemberek tökéletesen igazolták önmaguk előtt a gaztetteiket, meg voltak győződve arról, hogy ők bizony nagyon is jó emberek, akik – sajátos logikájuk szerint – a lehető legjobbat teszik a világnak. S ami esetleg mégsem olyan jó, ahhoz is megvan az alapjuk, okuk, joguk.

Aki tehát abban nő fel, hogy neki elsősorban meg kell felelnie másoknak, fontos, hogy döntései boldoggá tegyék a szüleit, a főnökeit, hitvesét és gyermekeit, de még a harmadik szomszédot is, egy idő után arra ébredhet, hogy még mindig nem jött el az ő ideje, pedig már ennyi vagy annyi éves.

Tökéletes ébresztő-pillanat egy kerek évforduló. Rendben, ráébredt arra, amit Henri Michaux így fogalmazott meg: „nélkülem múlsz el, életem”. No de a régi program még működik! Más mondta meg eddig, mi a teendője, mások engedélye és jóváhagyása mentén cselekedett – és tett nyilván ezer és ezer jó dolgot, ami azoknak a „másoknak” jó volt. Ám ha netán a „másoknak jó” egybeesett a „neki magának is jó”-val, az afféle bónuszcsont volt csak. Igazából

az elnyomót, az agresszort egyáltalán nem érdekli, hogy az elnyomott fél boldog-e abban az életében, amelyet az elvárások, parancsok, követelések korlátai és kerítései között él.

 

Ha tehát az elnyomottban magadra ismersz, egyvalamire ne számíts: arra, hogy bárki a világon engedélyt fog neked adni arra, hogy a saját életedet éld, hogy boldog legyél, hogy kövesd a szíved vágyát stb.

Egyrészt azért, mert az agresszorok kívánságlistája soha, ismétlem, soha nem ér véget. Persze ügyesen, egyesével adagolják… Néha be is lengetik az „utána azt csinálsz, amit akarsz” ígéretét. Csak végezd el azt az iskolát, amit ő választott neked. Csak legyen egy olyan munkád, ami neki megfelel. Legyen olyan lakásod, olyan környéken, olyan függönnyel, ami nekik tetszik. Házasodj (vagy ne), legyen annyi és olyan nemű gyereked, ahogy azt ő megálmodta. Járj templomba, meccsre, makramészakkörbe, vagy amit csak ő helyesnek tart. És persze „utána” azt csinálsz, amit akarsz, hiszen a te életed!

Az agresszor nem tudja, hogy agresszor. Ő csak jót akar. (Na jó, van, aki tudja. S nem is biztos, hogy az a rosszabb. Az amorális ember mindig veszélyesebb, mint az immorális!) Az agresszor nem is tud neked engedélyt adni. Egyrészt képtelen rá – másrészt pedig senki nem adhat NEKED engedélyt, csak TE MAGAD. Sem maga az agresszor. Sem egy jóbarát, szerető hitves, szakavatott terapeuta, dicsfényben fürdő guru. Ugyanis senkinek, de senkinek nincs hozzá joga, nincs hozzáférése. Olyan ez, mint egy számítógép esetében a rendszergazdai jelszót igénylő beavatkozás.

Csak a rendszergazda – az életedet illetően te magad – férhet hozzá ahhoz a területhez, ahol a boldogság-kapcsoló lapul.

Ráadásul nem csupán esze ágában sincs ilyesmit engedélyezni számodra egy másik embernek, de – aki eddig profitált az alárendeltségedből, az utálni is fog miatta. Mások értetlenkedni fognak. Te totálisan elveszett leszel, hiszen olyasmit kezdesz csinálni, amit eddig nem csináltál. Egyszóval: nehéz lesz. De visszanyerheted az életedet. Remélem, neked is MEGÉRI!

 

Amikor a gyász szóba kerül, jellemzően halálesethez kötjük ezt a fogalmat. Sajnos mindannyiunk életében bekövetkezik, hogy elveszít valakit, aki fontos számára. A gyász a veszteség feldolgozásának folyamata; az időbeli lefolyását érzékelteti a gyászév fogalma, leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy egy év alatt munkálódik ki bennünk a veszteség okozta trauma. A gyászmunka azonban nem mindig egyenes ívű; sokfélék vagyunk, van, hogy a gyász elhúzódik és arra is van példa, hogy az illető az ún. gyásztagadás állapotába kerül.

A gyász azonban nem csak a halálhoz kapcsolódik, sokféle helyzetben átélhetünk gyászt: szakítás, válás, a munka elvesztése, súlyos betegség, váratlan egzisztenciális nehézségek, ebből fakadó életmódváltozás stb. A veszteség mindenkire másként hat; olyan krízisállapotot idéz elő, amit fontos komolyan venni. A cél az, hogy a belső erőforrások, kapcsolataink mozgósításával, s akár szakszerű segítség igénybevételével kilábaljunk belőle.

Olyan időket élünk, amikor a különféle veszteségek tömegeket érintenek. Gondoljunk csak a világjárvány áldozataira – a hozzátartozók életét szerettük távozása örökre megváltoztatta. A pandémia másféle veszteségeket is hozott: jó ideje példátlan korlátozásokat éltünk meg, beszűkült a mozgásterünk, izolálódtunk, sokan elmondhatják, hogy a kapcsolataik átrendeződtek, mindeközben sok ember számára vált bizonytalanná a megélhetés, komoly anyagi nehézségekkel is meg kellett küzdeni.

Még fel sem tudtuk dolgozni a járvány mentális hatásait, jött a háború! 

Milliók menekültek el egy hónap leforgása alatt a szomszédos Ukrajnából, hátrahagyva addigi életüket, mindenüket. Mások kiszolgáltatottsága, tehetetlensége, vesztesége megrendítő, szorongást idéz elő minden empatikus, jó érzésű emberben, különösen akkor, ha gyerekek, idősek, magatehetetlen emberek is érintettek a bajban.

A háború fenyegetettsége fizikai értelemben is elég közel van ahhoz, hogy felkorbácsolja a nyugalmunkat. Nem beszélve a várható gazdasági következményekről…! Nem nagyon tudjuk még megmondani, hogy milyen hónapok, évek elé nézünk, szakértők prognózisaira hagyatkozhatunk, és eszerint sok okunk nincs az optimizmusra. Ez mind-mind veszteségélmény, komoly hatást gyakorol a mentális állapotra. Tágabban értelmezve az egészségre, hisz tartósan nagy nyomás hatására pszichoszomatikus tünetek is megjelenhetnek…

***

Ferber Eszter egyik tanulmánya, amely a Kharón Thanatológiai Szemlében jelent meg (2020/4), a veszteség, a gyász témájával foglalkozik, ezen belül az ún. előgyász jelenségére fókuszál. 

– Kevés olyan egzisztenciális tapasztalat van kultúránkban, amivel minden ember szembesülni kényszerül életútja során, s amit mégis általános zavarodottság, szűkszavúság és szégyen övez. Ilyen a veszteségek elszenvedése, és az ezekhez kapcsolódó gyász folyamata – írja.

A szerző a veszteséghez való viszonyulás hét kevéssé ismert esetét ismerteti. Ezek a következők:

1. Hiányzó gyász

Ebben az esetben a gyászoló nem mutat vagy nem él meg érzéseket. Elfojtja azokat. Úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Az alacsony érzelmi terhelhetőséget, és a tagadás énvédő mechanizmusát sejtik a jelenség mögött, s mint Ferber rámutat: „az elfojtás és elodázás következményeként fennállhat az ingerlékenység, a szorongásos és testi tünetek, végső soron a megbetegedés veszélye”.

2. Késleltetett gyász

Ez a gyászmechanizmus szorosan kapcsolódik a hiányzó gyászhoz, vagyis a gyász hiányának, az elkerülő gyásznak leggyakoribb következménye. „A távol tartott fájdalom és a hozzá kapcsolódó érzelmek elegye jellemzően nagy erővel, a legváratlanabb időpontokban,
látszólag aktualitás nélkül tör fel és árasztja el az egyént, akár évekkel a veszteség elszenvedése után.” Mi ennek a veszélye? A késleltetett gyásszal jellemzően teljesen egyedül kell megküzdeni, mivel az illető általában értetlenséggel szembesül. A késleltetés miatt nem tudják kiváltó eseményhez kötni az állapotát.

3. Láthatatlan gyász

„…olyan emberek körében gyakori, akik valamilyen – személyes, helyzeti vagy társadalmi – okból nehezen kommunikálják vagy egyáltalán nem fejezik ki érzelmeiket és érintettségüket.” A férfiaktól például elvárhatják, hogy ne mutassanak fájdalmat, és ennek az elvárásnak sokan igyekeznek is megfelelni. A kiskorút nevelő szülők is megélhetnek ún. láthatatlan gyászt, emögött általában az a szándék áll, hogy kímélni akarják a környezetüket, a gyerekeket. „A láthatatlan gyászt viselőket jobban veszélyezteti a depresszió, a szorongásos tünetek, a
mániák, a függőségek, a figyelemzavar kialakulása.”

4. Krónikus gyász

A krónikus gyász más megfogalmazásban az elhúzódó, stagnáló gyászt jelenti – az illető nem tud átlendülni a történteken, nem képes elfogadni a helyzetet. Szakemberek ezt úgy fogalmazzák meg, hogy nem elég hatékonyak a feldolgozási és alkalmazkodási stratégiái. Hogyan fejeződhet ki ez a mindennapok szintjén? Az illető rengeteg energiát fordít az elvesztett személy emlékének ápolására, fenntartására, az érzelmei szélsőségesek lehetnek, például évek múltán is dühöt érez vagy intenzív fájdalmat él át, gyakori a depresszió. A krónikus gyászból egyedül nehéz „kijönni”, szakember segítségére lehet szükség. A krónikus gyász rombolja az életminőséget, az illető úgy érzi, a történtek óta elveszett, nem önmaga, ez kihat a környezetére és szinte minden tevékenységére.

5. Elvitatott gyász

Kenneth Doka gerentológus nevéhez fűződő fogalom, magyarul „illegális” gyásznak is nevezik. Az elvitatott gyász alatt a környezet felől érkező olyan hatások összességét értjük, amely a gyászoló érzéseit, fájdalmát, gyásszal kapcsolatos megéléseit „vitatja”, kérdőjelezi meg vagy véleményezi például sürgetés vagy türelmetlenség (meg nem értés) formájában. Például: miért nem teszi túl magát a történteken? Miért jár még mindig feketében? Miért nem szedi végre össze magát? Sokféle formában megnyilvánulhat és a halotthoz fűződő kapcsolat (minősítése) alapján is hajlamos véleményt formálni a környezet. Az érzelmek kifejezéséhez való jog, a méltóság sérülhet, a gyász létjogosultsága kérdőjeleződhet meg. Olyan erős nyomás nehezedet ilyenkor a gyászolóra, ami nehezíti a veszteség feldolgozását.

6. Elnyomott gyász

Ferber Eszter megfogalmazása szerint „minden társadalomban előfordul, hogy egy hatalmi pozícióban lévő személynek vagy csoportnak kifejezett érdeke, hogy bizonyos dolgok ne jelenhessenek meg veszteségként vagy tisztázatlanok maradjanak a veszteség valódi körülményei és okai még a gyászolók előtt is (például azért, hogy a gyászolók ne alkothassanak a sorsközösségen túl érdekközösséget is). (…) Ilyenek az orvosi műhibák bizonyos esetei (különösen a szülészeti erőszak terén – amire csak az utóbbi évtizedben születtek egyáltalán kifejezések) vagy a családon belüli erőszak áldozatainak példái (róluk a média gyakran bagatellizálva és a hatalmi viszonyokat ködösítve
tudósít, nem mondja ki például, hogy „megölték” őket, már a főcímben „Szerelemféltésből családi tragédia” olvasható.) Rendszerint a gyászfolyamat egészét, hosszát és nehézségeit is meghatározza az a narratív keret, ahogyan a veszteség tényét, mértékét és körülményeit megfogalmazzák és kimondják (vagy elhallgatják), így a külső hatalmi nyomásnak kitett gyászból gyakran következik komplikált, akár a szakembert is próbára tevő gyászfolyamat.”

7. Előgyász

Az előgyászt „megelőlegező, előzetes, anticipációs”, azaz előre vetített gyászként is emlegetik. Összetett jelenség. Arra mutat rá, hogy gyászfolyamatról beszélhetünk már olyan helyzetekben is, amikor még nem lehet biztosan tudni, hogy bekövetkezik-e a veszteség, csupán a fenyegetettség veszélye áll fenn. Jó példa erre a háború, de a világjárvány is, hiszen előhívják a veszteséggel kapcsolatos gondolatokat, érzéseket. Előgyászt élhetünk meg akkor is, amikor egy számunkra fontos személy súlyos betegségben szenved, és nem tudhatjuk, hogy túléli-e. Előgyászt élhetünk meg az életvég közeledésekor is. Az előgyászra intenzív érzések jellemzőek a helyzet bizonytalansága miatt. Az illetőnek számtalan dologgal kell szembenéznie, „például búcsút kell intsen a biztonságos, kiszámítható jövőbe vetett hitének, gondosan dédelgetett terveinek és álmainak vagy fel kell mondania a munkahelyén, módosítania kell a családról, önmagáról alkotott képét, le kell mondania az önállóságáról, megszokott mozgásteréről, szabadidejéről, és erejét akár a végletekig próbára tevő kötelezettségeket kell vállalnia – föl kell adnia addigi életvitelének és világképének egészét vagy legalábbis egyes elemeit. Gyakran áll ekkor a reménykedés, vágyakozás, alkudozás szemben a kilátástalansággal, a bizakodás a kudarcélmények sorozatával, s ettől sok érintett szélsőségesen ambivalens érzések feszítésében találja magát.”

Mi segíthet gyászfolyamat idején?

Kapcsolódás más érintettekkel.

Kapcsolatok, kommunikáció. Természetes támaszok megléte (családi összefogás).

Öngyógyító erők aktiválása – öngondoskodás.

Hétköznapi rutinok – a mindennapi tevékenységek, megbízható keretet jelenthetnek.

„Kimozdító” tevékenységek, szó szerinti és átvitt értelemben. (Ez lehet sport, túrázás, bárminemű kimozdulás, lehet alkotómunka, kertészkedés, házimunka is stb.)

Hit.

Optimizmus.

Professzionális segítség.

 

Nyitókép: Pavel Danilyuk/Pexels