Egy kapcsolat alapvető eleme a kölcsönös érdeklődés, minden más ebből bontakozik ki. Ha a párunk ugyanúgy látja a világot, mint mi, ha ugyanazokon nevet és ugyanaz az életritmusa, mint nekünk, akkor tudunk kapcsolódni a másikhoz. De olykor megesik, hogy a teljes ellentétünkbe szeretünk bele. Az introvertált-extrovertált kapcsolat első hallásra teljességgel lehetetlennek is tűnhet, azonban ne tegyünk ilyen hamar ekkora súlyú kijelentést. Ugyan valóban számos akadályba ütközhetnek a felek, mégsem olyanok ezek, amelyeket ne lehetne megoldani. Ha figyelünk rájuk és meg van bennünk az elhatározás, hogy tegyünk a kapcsolatért, akkor megteremthetjük a harmóniát, amelyre vágyunk.

Mit kell ehhez tennünk?

Először is ismerjük meg, mely típusba tartozunk – ha még esetleg nem tudnánk -, és derítsük ki, hogy a párunk a velünk azonos vagy ellentétes oldalán helyezkedik el ezen a bizonyos személyiségtípus skálán. A neten rengeteg teszt áll rendelkezésedre, korábbi cikkekben mi is átnéztük, kire mi jellemző. Miután megvan az eredmény, ismerkedj meg vele közelebbről! Tegyük fel, hogy introvertált vagy, míg a párod extrovertált. Oké, most már tudjátok, miből dolgoztok. Amíg te magányban töltődsz, addig a párod a hangos és nyüzsgő helyeket preferálja. Te szívesebben élnél csendes környezetben és igényled az egyedüllétet, de a párod a nagyvárosba vágyik, és könnyedén elutasításnak veheti, ha nem akarod minden idődet mellette tölteni, miközben kaland kalandot követ.

Hogyan lehet így működtetni egy kapcsolatot?

Úgy, hogy mindenekelőtt megismered magad. Ha már képben vagy azt illetően, hogy introvertáltként neked mik a fontosak, és mik azok a jegyeid, amelyeken nem tudsz változtatni – mert bármennyire is vonzónak tűnik, nem lesz egyik típusból a másik -, érteni fogod, hogy az otthonülés esetedben nem lustaság vagy a depresszió tünete, hanem az introvertáltság természetes velejárója.

És ugyanez igaz a másik oldalra is. Ahogy magaddal képbe kerülsz, úgy elengedhetetlen az is, hogy a párod személyiségét is ismerd és elfogadd. Ha ő nevezetesen extrovertált, ne próbáld megváltoztatni! Neki éppoly fontos a töltődés, mint neked, annyi a különbség, hogy más módon juttok hozzá az energiához.

Légy nyitott az újra!

Éppen ebből következik a másik nagyon fontos lépés a kapcsolat érdekében, amely nem más, mint a kompromisszum. Még hasonló kaliberű emberek esetében is elengedhetetlen ez a képesség, de két ennyire másképp létező személynél, pedig még inkább felértékelődik a kompromisszumra való képesség. Hogyan is néz ez ki a gyakorlatban?

Ha már ismeritek magatokat és a másikat is, akkor könnyebb dolgotok lesz. Beszéljétek meg, hogy mi az, ami még belefér nektek a másik szokásaiból. Légy nyitott! Ha a párod mindenáron el szeretne menni egy eseményre, de neked nincs hozzá kedved, akkor állapodjatok meg valamiben, ami mindkettőtöknek megfelelő. Például, elmész, de hamarabb eljöttök, mint ahogyan a párod tervezte, esetleg csak te intesz búcsút idő előtt. Így nem húztad ki magad teljesen az esemény alól, és te is jól jársz, mert amikor már érzed, hogy végképp elég, akkor visszavonulhatsz. És ezzel elkerülöd az introvertált másnaposságot. (Valóban létezik ilyen, ez az az állapot, amikor egy intro már régen lemerült, de még mindig társaságban kell maradnia. Másnapra pedig annyira padlón van, hogy képtelen bármit is elvégezni. ) Bármily’ csábító is az ötlet, ez ne öt perc után történjen meg! Kicsit dolgoznod kell ebben neked is. Ha valóban „csak” az introvertáltságod az oka, amiért nem szeretnél jelen lenni valahol, akkor egy kissé bizony meg kell erőltetned magad.

Ugyanez áll az extrovertáltakra is. Valamit nekik is adniuk kell, hogy introvertált párjuk kedvére tegyenek. Lassulj le néha, és mondj nemet az újabb házon kívüli eseményre. Töltsetek kettesben egy estét, beszélgessetek, vagy hívjatok át magatokhoz pár barátot és találjatok magatoknak érdekes elfoglaltságot. Ez mindkét fél számára win-win helyzet, hiszen az extro fél megkapja a tömeget, az intro fél pedig az otthona kényelmében lehet, olyanok között, akiket ismer és szeret, nem beszélve arról, hogy kellően felkészülhet mentálisan a vendégek fogadására. Már amennyiben a partnere nem az utolsó pillanatban jelzi az összeröffenést, amikor már a lépcsőn állnak a többiek…

Kommunikálj!

A kommunikáció a leghatékonyabb módja annak, hogy bármilyen kapcsolat működjön, párkapcsolat esetében pedig még inkább igaz. Hiába a sok együtt töltött idő, nem vagyunk gondolatolvasók, így van hogy nem jövünk rá, a másik mit szeretne, mire vágyik, vagy éppen mit érez. Hatványozottan igaz ez, amikor olyan emberek élnek egy kapcsolatban, akik eltérően látják és érzékelik a külvilágot. Míg az extro vágyik a kihívásokra, a csevegésre és a társaságra, és alap beállítódása miatt feltételezi, mások is így vannak ezzel, addig egy intro csendben gondolkodik, szemlél, és csak néhány embert enged közel magához. Neki pedig ez a megszokott. Ebből már könnyedén kikövetkeztethető, hogy nagyon sok konfliktusnak a kommunikáció hiánya a kiindulópontja.

Amikor egy intro elvonul, az neki fel sem tűnik, hiszen ez a létezésének az egyik eleme. Csendesen a gondolataiba merül, analizál, lefuttat számtalan forgatókönyvet, majd dűlőre jut. Az extro fél ezt furcsának veheti, sőt akár személyes sértésnek is, mert neki az a természetes, ha hangosan fejti ki a gondolatait, olykor önmaga számára is csak ekkor válik világossá, mit is érez. Beszéljetek az érzéseitekről! Mondjátok el a másiknak, hogy ti hogyan látjátok a világot, nektek mi szükséges ahhoz, hogy újra feltöltődjetek vagy egy döntést meghozzatok! Biztosítsátok a másikat, hogy ilyenkor nem rá haragudtok és semmi gond nincs vele, egyszerűen ez a módszer szükséges számotokra! Azt is célszerű megbeszélni, hogy mi az a pont, ami már valóban túl megy a személyiségeteken. Az, hogy legyetek nyitottak, nagyszerű dolog, de van egy pont, ami után már valóban csak ártotok, ha olyat erőltettek magatokra és a partneretekre, amely méterekkel kívül esik a komfortzónától.

Ne személyeskedj!

Még jól működő kapcsolatokban is előfordulnak viták, sőt elengedhetetlenek. Ahol soha nincs összezörrenés, az gyanúsan tökéletesnek tűnik. A nézeteltérés során pedig gyakran hangozhatnak el olyan szavak vagy mondatok, amelyek igazán mélyre tudnak hatolni. Intro és extro pároknál előbb kijöhet a személyeskedés, ahol a másik fejéhez vágják, mit nem csinál soha, vagy éppen mit visz túlzásba. Ez sosem vezet jóra. Ne használd fel a másik tiédtől ellentétes személyiségét arra, hogy megnyerj egy vitát!

Ha sok mindenben hasonlítunk a párunkra, az megkönnyíti a dolgunk, hiszen adottak a közös programok. Viszont jó eszünkbe vésni, hogy nem kell minden időnket a másikon lógva eltölteni. Engedjük, hogy kiélje az extrovertált énjét, addig mi is élvezhetjük azt, amit szívesen végzünk egymagunkban. De arra figyeljünk oda, hogy ne ezek a külön töltött időszakok legyenek túlsúlyban. Talán pont azért kötöttünk ki extroként egy introvertált mellett, mert tanulnunk kell tőle valamit. Azok a tulajdonságai, amelyek belőlünk hiányoznak vonzhatnak bennünket.

Amikor párkapcsolatról van szó, nincs konkrét recept, mitől fog működni, elvégre minden ember más, de annyi biztos, hogy ha az alappilléreket kell kiemelnünk, akkor azok mindenképpen az önismeret, a kommunikáció fontossága és a kompromisszum képessége. Pláne egy extrovertált-introvertált kapcsolat esetében.

Nyitókép: cottonbro, Pexels

Vannak dolgok, amik egyszerűen nem sikerülnek. Nem és nem. A kevéssé irodalmi nyelvben még az is elhangzik: „az istennek sem”. Elegánsabb körökben felszisszennek e szófordulat hallatán, holott – amellett, hogy valóban szitkozódásnak számít – nagy bölcsesség rejlik benne.

Kontrasztként ott vannak azok a másféle dolgok, amelyek pedig, mintha az egész Univerzum segítene, oly könnyedén összejönnek, hogy úgy érezzük, szinte semmi dolgunk nem volt vele – s lám, ezek sikerültek!

Miért nem sikerül akkor az, ami pedig olyan egyszerűnek tűnik? Amibe annyi energiát fektettünk, amivel annyit foglalkoztunk már? Mit jelent az, hogy „az istennek sem sikerül”?

Anna története

Anna rengeteget dolgozik magán, tanul, képzi magát, gyakorlatokat végez, minden pillanatban csiszolgatja önmagát, mint egy gyémántot. Nem akarja „kokszként” végezni, amikor ékkő is lehet, mondja. Marad szabad kapacitása arra is, hogy a vele közvetlen kapcsolatban lévő emberekkel is foglalkozzon – ám e téren állandóan kudarcokat él meg. Sem a szülei, sem a testvére, sem a kedvese nem igazán hagyja magát „megszervizelni”. Ők bizony nem akarnak változást, nem akarnak másféle (jobbféle) életet, kapcsolódást. Azt pedig, hogy még ők változtassanak valamin, végképp elutasítják.

Anna éveket ölt bele abba, hogy keresztül-kasul elemezte szeretteit, egyesével, rendszerben, mindenhogyan. Minden követ megmozgatott, hogy a szőnyeg alá kotort sötét dolgokat kipucolja, hogy a fájdalmas sebeket kitisztogassa, hogy a viszonyokat rendezze. Mit ért el vele? Azon túl, hogy senki nem mozdított a saját életén semmit, bónuszként ő lett a fekete bárány, rá fújnak a többiek. Ő pedig nem érti, miért nem sikerül „megjavítania” a családját, a párkapcsolatát, a szerettei egymással való viszonyát. Azt állítja, ha nem lennének a kutyái, el sem hinné, hogy ő képes pozitívan hatni másokra.

Miért nem sikerül a „családjavítás”, miközben barátok és ismerősök sora fogadja örömmel a gondolatait, tanácsait? Nos, azért nem sikerül, mert nem sikerülHET! Az a bizonyos „bölcsesség”, ami az „istennek sem” szófordulatban rejlik, nem más, mint az, hogy csak az létezhet, aminek létjogosultsága van. És vice versa: ha valami létezik, az azért lehetséges, mert van létjogosultsága.

Ha nem sikerül Annának a vágya szerinti változásokat elérnie a családi kapcsolataiban, az azért van, mert azoknak a változásoknak nincs létjogosultságuk. No de milyen alapon jelenthetjük ezt ki kívülállóként? Azon az alapon, hogy a család többi tagjának is – mint minden embernek a Földön – megvan a saját szabad akarata. Mindenki csak a maga portáján úr – és a söprögetni valója is ott van.

Annának el kell fogadnia – és e téren jó úton jár –, hogy nem vállalhatja magára az egész család „meggyógyítását”. Különösen a transzgenerációs minták esetében, ahol a játszmák résztvevőinek jó része már nem él, csak örökségük terhe maradt itt. A szüleinek, a testvérének a feladata, hogy a saját életükben változásokat idézzenek elő, és az ő dolguk elsődlegesen, hogy akarják-e. Lehet, hogy nekik így jó. Ugyan puffognak, ugyan rugdossák egymást, ugyan látványosan szenvednek, de végső soron valamiféle rendszer mégiscsak működik.

Anna egyet tehet: visszavonja az energiáit, melyeket feleslegesen töltött bele egy olyan történetbe, ahol nem sikerülhet elérnie a változást, mert az nem az ő birodalma.

Ha nem sikerül valami, érdemes ellenőrizni, hogy egyáltalán – az Univerzum rendje szerint – sikerülhet-e. Van-e akkora hatalmunk egy adott területen, hogy mások akaratával és teremtőerejével szembefordulva, tűzön-vízen át elérjük a vágyott sikert?

És ha nincs hatalmunk, ráadásul „az istennek sem sikerül”, akkor jobban tesszük, ha belátjuk, nem elég „csak akarni kitartóan”. Vannak dolgok, amik nem sikerülhetnek. S ennek semmi köze ahhoz, hogy eléggé akarjuk-e vagy eléggé keményen dolgozunk-e. Csak a létjogosultsághoz van köze, és ahhoz, hogy a mi dolgunk-e. Ha nem – akkor engedjük el a kérdést, és keressünk olyasmit, ami a saját feladatunk. Van abból is épp elég.