A statisztikai adatok szerint a magyarok 62 százaléka túlsúlyos vagy elhízott. Közülük sokan szeretnének lefogyni, mert szenvednek a súlytöbblettel járó problémáktól, ám próbálkozásaik – esetleg ideig-óráig tartó sikerek után – általában ismétlődő kudarcokba fulladnak. Ilyenkor akaratgyengének érzik magukat, és sokszor ezzel vádolja őket a környezetük is. A valódi kérdés azonban nem az, hogy mennyire erős az akaratuk, hanem hogy miért esznek rendszeresen többet, mint amennyire a testüknek szüksége van. A válasz ugyanis elvezethet a megoldásig.

Azok, akikben az ételek és az étkezés összefonódtak bizonyos alapvető lelki szükségletekkel – például a biztonságérzettel, a megnyugvással, a szeretetkifejezéssel, az összetartozással –, gyakran nem a fizikai, hanem az úgynevezett érzelmi éhség miatt esznek. Az evés pszichológiája nem egy „dísz a kalapon”, amit extraként bevethetünk a huszadik sikertelen fogyókúra után, hanem kikerülhetetlen része a testsúlygondok megszüntetésének.

Ha le akarunk fogyni, akkor előbb közel kell merészkednünk a problémánkhoz, és meg kell értenünk azt. Egy sok összetevős rejtvényről van szó, egy titkos térképről önmagunkhoz. Gyakran generációk hosszú sora őrzi és adja tovább tudatosan vagy tudattalanul az egyes elemeket, amelyek képesek összekapcsolódni egymással és belobbantani vagy fenntartani a problémát. Ha ezt a térképet, a mi egyedi történetünket felderítjük, akkor többé nem egyendiétákban, egy kaptafára gyártott életmódprogramokban, porokban és pirulákban keressük majd a megoldást, mert érteni fogjuk azokat a személyes szükségleteinket és hiányainkat, amelyek miatt akkor is eszünk, amikor az adott ételre vagy mennyiségre a testünknek nincs szüksége. Ha pedig értjük, akkor a valódi problémára kereshetünk valódi megoldást. E nélkül a tartós fogyás csak vágyálom marad, vagy alig elviselhető önsanyargatás árán érhető el.

Megjelent Dr. Lukács Liza legújabb könyve, a Ne cipeld tovább! A szakember a téma ismeretterjesztő alapművét írta meg, melynek segítségével felderíthetjük az evéshez, az ételekhez fűződő érzelmi viszonyunk gyökereit. Sőt, akár évek-évtizedek óta hordozott súlyfeleslegünknek is búcsút inthetünk, ha megértjük azokat a szükségleteinket és hiányainkat, amelyek miatt annyit és olyat eszünk, amire valójában nem a testünknek van szüksége.

Lukács Liza könyve megérintő olvasmány – a fej és az érzelmek számára is. Már csak azért is, mert nemcsak a szakértő, de a sorstárs, az egykori érintett is megszólal benne, bemutatva saját elhízásának, evészavarának, majd gyógyulásának történetét. Nem csak kívülről szemléli a problémát, hanem maga is járt már ott, megélte mindazt, amiben most másoknak segít, valódi empátiával és érzékenységgel. Szerinte nem az a legfontosabb kérdés, hogy mekkora az akaraterőnk, hanem az, hogy valójában mi tartja fenn a problémát. Az pedig – mint oly sok más probléma is az életünkben – részben transzgenerációs eredetű lehet. A szerző szavait idézve:

„Az evési és testsúlyproblémák kezelésének leggyakoribb hibás megközelítése csak egy-két kiváltó vagy fenntartó tényező megszüntetésére törekszik – ilyenek például az ételmegvonással járó dömping-diéták és a testmozgás általi kalória-kompenzáció. Mintha a súlytöbbletnek egyetlen aspektusa lenne. Túlsúlyod van? Fogyj le! Az ilyen megközelítések nem látják az összképet, nem érzékenyek a háttérben húzódó okok szövedékére. Kiragadnak egy tüneti elemet, és úgy gondolják, hogy ha azon a változtatnak, akkor azzal tartósan meg is oldódik a probléma. Ez azonban sosincs így, és a kínkeservvel (sőt, egyre nehezebben) leadott kilók végül némi ráadással kúsznak vissza. Ha az evés át van itatva más, fontos személyes, családi, társas élményekkel és pozitív vagy negatív érzésekkel, ha az étel jókora többletjelentést hordoz a családban, akkor hiába az átmeneti vagy többször sikeres súlycsökkentés, a személy mindaddig vissza fog hízni (esetleg sok szorongás és kompenzáló cselekedet árán fogja tudni megtartani az alacsonyabb testsúlyát), amíg az evéshez fűződő viszonya nem változik.”

Lukács Liza könyve nem csupán azoknak ajánlott olvasmány, akik szeretnének tartósan megszabadulni a súlyfeleslegüktől, és akiknek a számára fontos, hogy gyermekeiknek ne adjanak tovább hibás táplálkozási mintákat, hanem mindenkinek, aki kíváncsi, mit mond el róla az, hogy mit és hogyan eszik.

Részletek a könyvből

„Mit jelent „jóllakni”? Sokan akkor mondják, hogy jóllaktak, amikor már ki kell gombolniuk a nadrágot. Ez a pont jócskán túl van azon a határon, amit a jóllakottság jelent – ilyenkor már pukkadásig ették magukat. Jóllakni azt jelenti, hogy ugyan tudnál még enni, férne is beléd, de már nem esne olyan jól. A jóllakottság-jelzések bonyolult biokémiai folyamatok tökéletes összjátékaként állítják le a táplálkozást mindazoknál, akik megtanulták helyesen észlelni a telítettségérzést. Ez valójában nem egy érzés a gyomrodban, hanem egy impulzus az agyadban. Ha viszont valaki rendszeresen tovább eszik – akár már gyermekkora óta –, akkor figyelmen kívül hagyja ezeket a biológiai jelzéseket. A legtöbb ember ekkor is észleli ezeket, csak valamivel halványabban tudatosulnak. Nagyon sok olyan elhízott emberrel találkoztam már, akik úgy gondolták, hogy ők nem tudják, mennyi az elég, nem tudják jókor abbahagyni az étkezést. Azonban a legtöbbjük, ha igazán őszinte önmagához, akkor előbb-utóbb kimondja, hogy tulajdonképpen észleli azt a pontot az evésben, amikor a teste jelzi, hogy nincs szüksége többre, ő mégis tovább eszik.”

„A testszégyenítés ugyancsak számottevő kiváltó tényező lehet az evési zavarokban. Elsősorban a tíz-tizenkét éves kislányok számolnak be arról, hogy az első menstruációjuk megjelenése előtt, vagy közvetlenül azt követően, az anya, az apa vagy egy pedagógus részéről érkezett olyan megjegyzés a testsúlyukra, testalkatukra vonatkozóan, ami mély nyomot hagyott bennük, és úgy érezték: a testük hibás, szégyellnivaló. Tudni kell, hogy a hormonális háttér megváltozása miatt az első menstruáció előtt a lányok teste zsírt halmoz fel, gömbölydedebbé válnak a korábban kis cingár lányok is. Ezek a testi változások amúgy is elbizonytalaníthatják a lányokat, általában gyorsabban és/vagy korábban érik a test, mint ahogy azt a lélek követni tudná. Ha ebben az időszakban az apa vagy az anya bele-belecsíp a kislány hátsójába – „kezdesz husisodni, nehogy elhízz (mint anyád)” megjegyzéssel –, az negatívan hat a gyermek változó, formálódó testképére és testélményére is. Sok, később evészavarokkal küzdő fiatal lány számol be ehhez hasonló élményekről abból az időszakból, amikor a teste a kislányosból elkezdett nőiesebbé alakulni.”

„Amíg ezen az íráson dolgoztam, nem olvasók sokaságára gondoltam, akik majd a kezükben tartják a könyvemet, hanem mindvégig arra, hogy egy valakivel „beszélgetek”, aki kiutat keres az evési problémájából. Ez a valaki lehettem volna egykor én magam is. A saját gyógyulásom miatt érzett hála is inspirált arra, hogy hasznos és gyógyító gondolatokat juttathassak el azokhoz az emberekhez, akik számára pillanatnyilag más segítség nem, vagy csak korlátozottan érhető el. Bízom benne, hogy ez a könyv új utat nyit valakinek, aki már régóta bolyong az evési probléma útvesztőjében. Talán él valahol egy gyermek, akinek a szülei máshogy cselekednek, másként gondolkodnak és éreznek ezután, s nem fog kirajzolódni számára az a bizonyos „csillagkép”, amit az evési zavar jelent. Őszintén hiszek abban, hogy bármely aprónak tűnő változás képes átírni egy egész életutat.”

Olvass bele >>

A könyv a Kulcslyuk Kiadó gondozásában jelent meg

Nyitókép: Mart Production/Pexels

Mindannyian boldogok akarunk lenni. Többé-kevésbé hisszük is, hogy ez lehetséges. S hogy ki felel érte? Elméletben tudjuk: mi magunk. Azután elkezdjük felsorolni a feltételeket…

Az elméleti ismereteinket sokszor nem alkalmazzuk a gyakorlatban, különösen, ha lelki, érzelmi kérdésekről van szó. Elméletben nagyon tudjuk, hogy bármilyen is a földi hierarchia, a díszlet és a szereposztás, valójában, lélek-szinten egyenrangúak vagyunk, nem uralkodhatunk egymáson, és nem is vagyunk egymásnak alávetve.

Elméletben azt is elutasítjuk, hogy tárgyak, helyzetek uralkodjanak rajtunk, mégis, amikor boldogságunk feltételeit soroljuk, rengeteg effélét is találunk a listán. Jó, persze, bizonyos eszközök megkönnyítik, hogy jobb közérzetünk legyen, de a jó közérzet még nem boldogság, sőt, a jó közérzet nem előfeltétele a boldogságnak.

A tárgyaknak a mi kis téves hiedelmeink nem fájnak, ám amikor más embereket veszünk a „listára”, az komoly konfliktusokat, kínokat, feloldhatatlan helyzeteket eredményez. Ha ugyanis valaki más bármilyen mértékben „felel” a boldogságunkért, akkor elviselhetetlen terhet, teljesíthetetlen feladatot sózunk a nyakába!

Egy másik embernek nincs olyan hatalma felettünk, hogy boldoggá tegyen, így ekkora felelőssége sem lehet!

A másik oldalról tekintve: senki nem követelheti érvényesen tőlünk, hogy tegyük boldoggá!

Egy embert egy életre gúzsba lehet kötni azzal, ha elhitetik vele, hogy felel valaki más boldogságáért. Hogyan is felelhetne, ha nincs olyan hatalma, hogy hasson a másikra? Lángoló szerelem idején, vagy újszülöttel a karunkban könnyű azt mondani: „annyira boldoggá teszel!”, hiszen annak, akinek boldogságunkat – tévesen! – tulajdonítjuk, semmit nem kell tennie, elég, hogy létezik.

Ha azonban egy másik embernek „valamilyennek” kell lennie ahhoz, hogy elégedettek, boldogok legyünk, átadtuk neki életünk felett a hatalmat, ezzel egyidejűleg a felelősséget is ráterhelve.

A boldogságunk csak rajtunk múlik,

így ezeket az elvárásokat jobb, ha elengedjük, mert ha ezekre építünk, csak pillanatnyi, ingatag boldogságban lehet részünk. Ha pedig azt is tekintjük, hogy a másik emberre háruló (hamis) felelősség neki mekkora teher és mennyire lehetetlen feladat teljesítését várjuk tőle, beláthatjuk, hogy ő aztán minden lesz, csak boldog nem! És akkor ott a kérdés: az is kell a boldogságomhoz, hogy akit szeretek, boldog legyen? Vagy az nem számít? Akármi is a válasz, saját boldogságunkat illetően megint egy másik emberre tekintünk.

Amikor valaki kimondva vagy kimondatlanul, de azt várja tőlünk, hogy mi tegyük boldoggá, tudnunk kell: lehetetlent kíván, és kívánságát eszerint is kell kezelni.

Sajnálhatjuk (bár ezzel nem segítünk sem rajta, sem magunkon), fájhat látni a szenvedését, de ha olyan feltételt támaszt, ami bennünket terhelne számunkra elfogadhatatlan mértékben, akkor már a saját boldogságunk a tét. Más dolog odaadni magunkat, és más dolog olyasmibe belemenni, amiben megsemmisülnénk.

Azok, akik mástól várják a boldogságukat, az esetek többségében ráadásul teljesen irracionális dolgokra vágynak, amelyeket lehetetlen teljesíteni. Jellemzően többféle, egymásnak ellentmondó elvárásuk van, olyasmire vágynak, amit nincs ember, aki teljesíteni tudna. Nem érzik azt sem, hogy milyen mértékben szólhatnak hozzá a másik életét illetően. Hozzá, és nem bele! Zsarnokok és áldozatok találkahelye egy-egy ilyen kapcsolat.

Ha azt vesszük észre, hogy mástól várjuk a „tutit”, tudatosítsuk, hogy téves vágy ez, a másik ember semmiképpen nem felelős a mi boldogságunkért. Neki is megvan a maga élete, van azzal elég dolga!

Ha pedig olyasvalaki van a környezetünkben, aki boldogtalansága terhét ránk akarja akasztani, ismerjük fel, hogy saját magának okoz nehézséget azzal, ha lehetetlent kíván. Megeshet, hogy nem fogja megérteni. Megeshet, hogy józan ésszel megérti, ám nem képes elengedni irracionális vágyait, vagy legalábbis csak nagyon fájdalmas úton. Ha vállalja a fájdalmas utat, hosszú távon neki lesz jobb. Ha nem vállalja, akkor viszont számunkra marad az önvédelem. Tudomásul vesszük, hogy mi sem várhatjuk el tőle, hogy tőlünk függetlenül boldog legyen, ha egyszer nem képes rá. A mi boldogságunk sem az ő boldogtalanságától függ! Ha egyszer azt állítjuk, hogy csakis rajtunk múlik, íme a legjobb „tanpálya”: tudunk-e boldogok lenni így, egy „miattunk boldogtalan” ember közelében? Felelünk-e mi magunk a saját boldogságunkért?

Nyitókép: Pavel Danilyuk/Pexels