Juhtúrós pogácsa

A megadott összetevőkből 2 nagy tepsi pogácsa süthető. A tészta több részletben is felhasználható – ez esetben felhasználásig becsomagolva a hűtőben tárolandó.

Hozzávalók

50 dkg finomliszt

10 dkg vaj vagy margarin

10 dkg sertészsír

1 tojás + 1 fehérje 

20 dkg juhtúró

2 dl tejföl

1 tasak szárított élesztő (Expressz élesztőből fél tasak elegendő)

2 tk só

csipet cukor

kenéshez 1 tojássárgája

Elkészítés

Nagyon egyszerűen összeállítható, csak arra kell figyelni, hogy a hűtést igénylő összetevők is szobahőmérsékletűek legyenek.

Az élesztőt nem szükséges külön felfuttatni. 

Keverőtálba szitáljuk a lisztet, keverjük el benne a sót, a kevés cukrot, majd morzsoljuk el benne a vajat, a zsiradékot. A tejfölben keverjük el az élesztőt és ezt is adjuk hozzá, végül mehet bele a villával fellazított juhtúró. Gyúrjuk egyneművé az egészet, közepesen kemény, rugalmas tésztát kapunk.

Sütés előtt letakarva pihentessük legalább egy órát.

Enyhén lisztezett felületen nyújtsuk ki, hajtsuk négybe, majd újra nyújtsuk ki kb. egy centi vastagra. A hajtogatást még egyszer megismételhetjük.

A kinyújtott tésztát éles késsel rácsozzuk be, majd szaggassuk ki 3-4 centis szaggatóval.

Sorakoztassuk sütőpapírral bélelt tepsire a pogácsákat. 

A tojássárgához adjunk pár csepp vizet és csipetnyi sót. Keverjük össze alaposan, majd kenjük meg vele a pogácsákat. (Megszórhatjuk reszelt sajttal.)

Hagyjuk pihenni kb. negyed óráig.

Melegítsük elő a sütőt 200 fokra. Mérsékeljük a hőfokot 170-re, és süssük aranybarnára a pogácsákat. Sütési idő kb. 15 perc.

 

József Attila kedvenc étele nyomán: sonkás bableves burgonyagombóccal

A magyar költészet napja (április 11.) apropóján József Attila egyik kedvenc ételével készültünk. Mivel gyakran nélkülözött, kitüntetett alkalmakat jelentett számára, amikor terülj-terülj asztalkámmal kedveskedtek a szerettei, barátai és pályatársai. A házias ételeket kedvelte, a kedvence a bableves volt. Amikor 1926-ban Párizsban volt, levélben kérte a nővérét, Jolánt, hogy küldjön neki bablevest csipetkével és kolbászreszelékkel. Vágó Márta, József Attila múzsája, szerelme visszaemlékezéseiben azt írja, hogy a költő a disznópaprikásért is rajongott, főtt krumplival szerette enni.

 

Bableves sonkával, burgonyagombóccal

Hozzávalók

25 dkg óriás bab

4 sárgarépa

3 fehérrépa

1 zeller és a zöldje

1 vöröshagyma

4 gerezd fokhagyma

35 dkg sonka

2 liter sonkalé

4 babérlevél

bors

füstölt paprika

pirospaprika

kevés majoránna, kakukkfű

1-2 el olaj

Burgonyagombóchoz

2 burgonya

1 tojás

3-4 kanál gríz

1 csipet só

1/2 csokor snidling

1/4 csokor petrezselyem

1 evőkanál medvehagyma pesto

Elkészítés

A babot előző nap áztassuk be.

A sonkát főzzük meg, és tegyük félre a levét és egy szép nagy darab sonkát.

Egy vöröshagymát tisztítsunk meg, majd kevés olajon dinszteljük. Amikor üveges, öntsük rá a babot, paprikázzuk meg, adjuk hozzá a babérleveleket, keverjük össze, és pár percig dinszteljük együtt.

Öntsük fel a sonkalével és főzzük a babot félkeményre. Ekkor adjuk hozzá a zöldségeket és a burgonyagombóchoz szükséges két egész krumplit is főzzük bele.

Amikor megpuhult a krumpli, vegyük ki. Tegyük a levesbe a sonkát kockázva vagy egészben. (Tálalás előtt is felkockázhatjuk.)

A főtt burgonyát törjük össze, adjuk hozzá a búzadarát, a tojást, a felaprított petrezselymet, snidlinget, az evőkanálnyi medvehagyma pestót (elhagyható, vagy 1-2 gerezd zúzott fokhagymával helyettesíthető), sózzuk és dolgozzuk össze.

Vizes kézzel formáljunk kis gombócokat belőle és adjuk a leveshez. 5-10 percig forraljuk.

Tálalás előtt friss snidlinggel és petrezselyemmel szórjuk meg a levest.

Fotó, recept: B. Csánk Györgyi Csak mert szeretem kreatív gasztroblog

 

Nem az vagyok már, aki voltam! Ocsút a búzától, avagy mi segít hozzá a tényleges változáshoz?

Hogy jön létre a változás? Szenvedésnyomással.

Ez a fogalom, afféle pszichológusi terminus technicus; arra utal, hogy az adott komplex jelenség, amit valaki leír az életéről, a mindennapjairól, körülményeiről, pszichés állapotáról, miben és mennyire nyomja agyon a korábban normálisnak megélt mindennapokat. Ugyanis végső soron ez fogja meghatározni, hogy mennyi időt, energiát, külső és belső figyelmet, valamint anyagi erőforrást hajlandó fektetni a saját változásába, változási útjába.

Mivel már a XXI. századot tapossuk, és sajnos evidens módon a rapid, instant megoldásokra vágyunk, ezért mit teszünk? Általában beütjük a netes keresőbe vélt vagy valós bajunk kódnevét, aztán az első találatokon keresztül elindulunk egy úton, vagy még így sem. Ez is gyakori, elvégre ráér még, majd, ha nagyobb baj lesz, gondoljuk, s legyintünk hozzá.

Ha valaki elakad saját magával kapcsolatban, és úgy érzi, új válaszokra, de legfőképp új kérdésekre lenne már szüksége, hiszen ezek nélkül csak ugyanabban a körben foroghat megint, megint, újra és újra, mint ezelőtt megannyiszor, akkor számos lehetőség van ma már, melyek diadalittas szubjektív jólléttel kecsegtetnek. De legyünk óvatosak, a rövid, egyszerűnek ható gyors megoldást ígérő lehetőségek sok esetben nem fedik fel a mélység titkait, csak sebtapaszként funkcionálnak.

Leggyakrabban az alábbi szintek jelennek meg beavatkozási eszközként:

Rövid cikkek, blog jellegű írások olvasása a neten.

Youtube-os, TED vagy más előadások, anyagok, okosságok hallgatása, nézegetése.

Fontos személyek őszinte vagy burkolt formájú kérdezése egy-egy témánkról.

Nyílt előadások látogatása a felismerés és a praktikák-technikák reményében.

Önsegítő könyvek felszínes olvasgatása.

Önsegítő könyvek tudatos olvasása.

Önsegítő könyvek tudatos olvasása és tartalmi feldolgozása.

Tréningek, workshopok, képzések, tanfolyamok látogatása.

Önismereti csoportba történő jelentkezés.

Egyéni tanácsadások, konzultációk, segítő beszélgetések, coachingok vállalása.

Pszichoterápia.

A kulcskérdés ezeknél a szinteknél sosem a tartalom csupán, hanem, hogy a felismeréseket mennyire viszem át cselekvéses változásba. Ez az egyik titok, amiről sokan megfeledkeznek.

Ha egy önsegítő könyvet vagy egy előadót hallgatva leesik a nagy tantusz bennem, ha egy terápián ülve felsejlik az igazság saját lelkemről, ez még önmagában nem gyógyító erejű, nem ezen múlik az életem, hanem, hogy mit kezdek a tantusz leesése és az igazság felismerése utáni pillanatokban, órákban, napokban és hetekben.

Ekképp a beavatkozáshoz, a változáshoz az elsődleges a megfelelő szint megtalálása és utána az elköteleződés saját változásommal, változtatásommal kapcsolatban, ami általában először sok fájdalmat hoz magával, még mielőtt elindulnak a pozitív változások. S ez utóbbit szintén érdemes észben tartanunk. Ne azért menjek el egy önismereti csoportba, egy segítő beszélgetésre, egy terápiára, hogy ott jól érezzem magam. Azért járjak oda, hogy amikor a változás bekövetkezik, és kimondom azt a latin mondatot: non sum, quod fueram (nem az vagyok már, aki voltam), akkor majd jól érezzem magam.

 

Hogyan működnek a vírusok, miért felelnek szervezetünkben a baktériumok? Ismeretterjesztő animációs kisfilm

Vírus vs. baktérium. Mi a legfontosabb különbség a két kórokozó között? Melyikük felelős a gyomorrontásért, a mandulagyulladásért vagy éppen a pattanásokért? 

Szervezetünket nap mint nap millió támadás éri, azonban az immunrendszerünknek köszönhetően ebből nem sokat érzékelünk. A kórokozóknak sok fajtáját ismerjük, ilyenek például a prionok, egyes gombafajok, a vírusok és a baktériumok. A gyakran előforduló fertőzésekért felelős vírusokat és baktériumokat hajlamosak vagyunk összetéveszteni, ami komoly egészségügyi kockázattal járhat.

A Semmelweis Egyetem tudatos egészségmegőrzést segítő animációs kisfilmje bemutatja a legfontosabb különbségeket. 

Az animációs filmet a Semmelweis Egyetem Kommunikációs és Rendezvényszervezési Igazgatóságának filmes csapata készítette.

Szakmai lektor: dr. Prinz Gyula infektológus

Animáció: Gál Bettina

Forrás: semmelweis.hu

 

A szomszéd pasi flörtöl velem

Kitavaszodott. A napsugarak mindenkit kicsaltak a kertbe. Én a gyerekkel tollasozok. Eddig 3 ütés a rekordunk, de még csak egyszer jött össze, és lehet, hogy az is csak 2 volt. Mindenesetre jól esik háromnak mesélni, fő az optimizmus. Lesz az még 4 is. Van időm nézelődni, fák, virágok, fény…

Megakad a szemem a szomszéd pasin.

Ő a teraszon sziesztázik, teljesen átadja magát a pillanatnak, jó nézni, ahogy csukott szemmel szívja magába a tavaszt. Megérzi, hogy nézem, kicsit megrázza magát, lustán nyújtózik, mint aki most ébred, mmm, szeretném végigfuttatni az ujjaim a testén – honnan bukkant elő ez a gondolat? –, álmosan néz körbe, hunyorog a napfényben…

Megakad a szeme rajtam.

Elmosolyodik. Nyújtózik még egyet, én annyira belebambulok a látványba, mint abban a régi üdítő reklámban az irodista hölgyek az ablakmosó pasi láttán.

Kíváncsi vagyok, milyen érzés, ha a bajsza a nyakamhoz ér. Csiklandozna? Még soha nem volt olyan pasim, akinek bajsza van. Szeretném a bőrömön érezni a teste melegét. Mintha csak hallaná a gondolataimat, odajön a kerítéshez, a szemembe néz, mélyen. Az az ellentmondást nem tűrő, átható tekintet…! Most veszem észre, hogy a gyerek már rég más elfoglaltságot talált magának, a tollasütővel a kezemben alibizek, mintha mindig is így szoktam volna lődörögni a kertben. Mi sem természetesebb.

Egyre több időt töltök kint, itt a jó idő, lehet virágot locsolni, minden egyes rügyet, fűszálat szemrevételezni. Lassan, igazi műgonddal teregetem a ruhát, minden egyes darabot megigazítok, kicsipeszelek, élvezem, hogy azt érzem, ő a kerítés túloldaláról figyel. A kedvenceim az ebéd utáni sziesztáink. Ki-ki a saját teraszán, én kávéval a kezemben ülök a kerti székben, ő nyújtózik a napfényben, fel-alá sétál, majd nyújtózik megint, végül elheveredik a napozóágy párnáin. Tudom, hogy az egész műsor nekem szól, és tetszik az előadás, ő pedig szemlátomást élvezi, hogy gyönyörködöm benne.

Egyik délután valami mondvacsinált ürüggyel átjön a mi kertünkbe, az arcom decensnek szánt mosolyba rendezem, bár kifelé talán úgy tűnik, vigyorgok, mint a tejbetök.

Itt van! Átjött. Hozzám. A gyerekek megörülnek neki, a férjem is odajön, de én tudom, hogy hozzám jött, miattam.

Elakad a lélegzetem, mozdulni sem merek, nehogy elrontsam a pillanatot, csak hunyorgunk egymásra a napsütésben, ahogy elmegy mellettem, az ujjaim hegyével érzem a testét … Utánafordulok, nézem a kecses lépteit. Ritka, különleges élmény, ha valakinek egyszerre férfiasak és kecsesek a mozdulatai, igyekszem a látvány minden részletét elraktározni magamban. Eddig csak udvariasan biccentettünk egymásnak, de most végre hallom a hangját is. Nem számít, mit mond, teljesen elvarázsol a duruzsolása, szeretem, ahogy mélyen, megnyugtatóan rezonál és bennem valahol mélyen, a lelkemben valami megmozdul erre a rezgésre.

És ez így megy nap nap után.

Minden mozdulatát lesem a kerítésen át. Érzem, hogy minden mozdulatom lesi a kerítésen át.

Mintha tudomást sem vennénk egymásról, folyamatosan érzékeljük a másik jelenlétét. Egyre gyakrabban jön át hozzánk (hozzám), ha észreveszi, hogy kint vagyok a kertben, már jön is. Csak az eső ne essen, vagy legalább ne nagyon, lehessünk kint minél többet. Tudom, minden kapcsolat így kezdődik, ilyen varázslatosan és izgalmasan, attól különleges a nap, hogy láthatjuk egymást, hogy együtt lehetünk. Lopott perceink vannak, összenézések, „véletlen” érintések, őt hazavárják, nekem itt van az életem. Tudom, hogy nem lehet az enyém, hogy ő máshoz tartozik, és biztosan szereti is az a másik. Tudom, hogy nem lenne szabad, mégis vonz, csábít a másé, a tiltott gyümölcs.

Pont ilyen macskára vágyom.

 

Nyitókép: Karolina Grabowska, Pexels

Mennyit ér a „láthatatlan munkád”? Könnyen kiszámolhatod az online kalkulátor segítségével

Április első keddje a láthatatlan munka világnapja. A láthatatlan munka olyan típusú munkavégzés, amiért nem jár fizetés, sőt, gyakran köszönet sem. Azokról a munkákról beszélünk, melyek elvégzését sokan természetesnek veszik, ám a hiánya azonnal feltűnik mindenkinek. Mértéke nemzetgazdasági szinten is jelentős, ha beleszámítanánk a GDP-be, az 25 százalékkal lenne magasabb.

Ebbe a kategóriába tartoznak a háztartási feladatok, a gyerekek nevelése és a velük való foglalkozás, idősebb hozzátartozóink segítése, ápolása, de akár az önkéntes munka is. Mára a hagyományos férfi, női szerepekkel leírható családmodell ugyan átalakult, de ezzel együtt az otthoni munkamegosztás nem változott meg gyökeresen. Ezeknek a tevékenységek nagy része továbbra is a nőket terheli, általában kereső munkájuk mellett is.

Kíváncsi vagy arra, forintra átszámítva mennyit ér a láthatatlan munkád? Gyorsan, egyszerűen kiszámolhatod az online kalkulátor segítségével!

A kalkulátort itt találod: lathatatlanmunka.hu

 

Kedvesen közönyös következetesség. Próbára tett szülők, tippek a dackorszak kezeléséhez

Korábbi cikkünkben végigjártuk, milyen folyamatok mennek végbe toporzékoló totyogóinkban egy-egy hisztiroham közepette. Minden egyes kiborulás testileg és lelkileg is megviseli őket, ezért nagyon sokat számít, milyen módon reagálnunk ezekben a helyzetekben.

Fontos arról is beszélnünk, mi megy végig a szülőkben, mit követel tőlük az a hidegvér, amelyet igyekeznek megőrizni a kitörő vulkán robajával érkező hiszti közben. Sőt nemcsak a distressz- és a Kis-Néró hisztik tehetik próbára ép elménket, hanem a folyamatos dacolás, ellenkezés és feleselés, érdekütköztetések és határátlépési próbálkozások, amivel a békés alvás óráit leszámítva a nap minden egyes percében meg kell küzdenünk.

Valójában ez utóbbi kezelése sokkal nehezebb feladat, mind a gyerek, mind a szülők szempontjából. Hasonlóan az élet egyéb területein jelentkező kihívásokhoz, a hirtelen kialakuló, akut helyzetekhez meglepően jól és gyorsan tudunk alkalmazkodni. Miért van ez? Legtöbbször ezek a problémák rövid ideig állnak fenn, így figyelmünk és energiánk legnagyobb részét ilyenkor ennek megoldására fordítjuk. Cserébe elemeink totálisan lemerülnek, de amint megoldódott a probléma, van lehetőségünk töltődni. Figyeljük meg, hogyan érezzük magunkat, miután végtelen türelemmel végig asszisztálunk egy óriási distressz hisztit! Annyira a gyerekünk megnyugtatására koncentrálunk, hogy észre sem vesszük, hogy vérnyomásunk az egekbe szökik és hevesen ver a szívünk. Ahogyan ezt mondani szokták: összeszorított foggal vagy egy levegővel végig csináljuk.

Az éjjel-nappali dacolás és a véget nem érő ellenkezéseknél ezt azonban nem alkalmazhatjuk, mert annak csúnya, csorba fogazat és súlyos oxigénhiányos állapot lenne az eredménye. Mit tehetünk hát, hogy a saját-, a gyermekünk-, a család- és a világ békéje is a helyére kerüljön? Igen, a saját békénk van az első helyen. Olyan ez, mint a repülőgépen: mindig magunknak kell feltenni először az oxigénmaszkot, hogy utána tudjunk segíteni a gyerekünknek. Szédelegve, félájultan nem tudunk.

Ha a mi lelkiállapotunk nem stabil, akkor kifelé sem tudjuk hitelesen kommunikálni, hogy rendben vagyunk.

Márpedig a gyerekek azonnal kiszúrják a kamut. Ez tehát az első lépés. Pontosabban ez A lépés. Hasonlóan a folyóba dobott kő által keletkezett koncentrikus körökhöz, a mi szempontváltásunk kihatással van a családi dinamikára: kölcsönösen visszahatunk egymásra.
Ez talán egy kicsit úgy hangzik, mintha minden rajtunk múlna, egy fáradt anyuka ezen a ponton azt érezheti, hogy miért megint ő az, akinek tennie kell valamit. Teljesen jogosan. Ez azonban nem csak az szülőség első éveire igaz, hanem minden emberi kapcsolatra.

Hogy ki hogyan találja meg a módot a töltődésre, lazításra, teljesen egyedi. Ami viszont mindenkire érvényes: töltődni kell!

A kisgyerekes anyukák sokszor nagyon nehezen vesznek igénybe segítséget. Tegyük szívünkre a kezünket! Gyakran előfordul, hogy a kimerültség kiégéssel fenyegető felhőinek kell beborítania az eget a fejünk felett, hogy hajlandóak legyünk kiengedni kezünkből a gyeplőt. Miért? Nem bízunk másban? Nem tudjuk élvezni az „én-időt”, mert folyton a gyerkőc miatt izgulunk? Bűntudatunk van, mert úgy érezzük, ki kellene bírni ezt a rövidke időt, amíg még ennyire kellünk neki? Félünk, hogy megsérül és nem leszünk ott, hogy segítsünk neki? Talán ezek mindegyike megjelenik és talán a sor még ennyivel véget sem ért. Tudnunk kell, hogy ezek a gondolatok TELJESEN NORMÁLISAK. (Sőt, az is, ha ezeken valaki egyáltalán nem aggódik.) Töltődjünk néha egyedül!

A következő, amivel könnyebbé tehetjük a mindennapjainkat, ha lejjebb adunk saját valós vagy vélt elvárásainkból.

Csak ahhoz ragaszkodjunk, amit valóban fontosnak tartunk, de amellett viszont tartsunk ki. Olyan dolgok, mint az étkezés vagy az alvás nem képezhetik vita tárgyát, mert a gyerekek nem tudják felmérni, mire van szüksége csöpp kis szervezetünknek. Ha rajtuk múlna banánon és túró rudin boldogan végig pörögnék a napot alvás nélkül is akár 12 órán át. Ebben valóban nem dönthetnek. Abban, hogy melyik tányérból esznek, miben alszanak, melyik mesét szeretnék hallani, melyik nadrágban szeretnének oviba menni és, hogy anya vagy apa kösse be az övet az autósülésben, bátran dönthetnek, mert ebben a korszakban saját kis függetlenedési harcaik közepette úgyis B-t mondanak, ha mi A-t. (Ezt ügyesen ki is használhatjuk ám.) Lehet érvelni amellett, hogy a szülőnek igenis legyen tekintélye és legyen minden úgy, ahogy ő mondja. Ez a hozzáállás azonban felesleges hisztiket okoz és kimeríti az idegrendszerünket.

A tekintélyt vagy tiszteletet pedig nem regulázásokkal, hanem önazonos példamutatással és elapadhatatlan szeretettel érhetjük el.

Biztosak lehetünk benne, hogy egy igazán pimasz (nem rossz!!!) gyerkőc kapcsolódik a legbiztonságosabban a szülőhöz. Mert biztos az anyai/apai bázisban, és bátran meri feszegetni a határokat. Ez nem azt jelenti, hogy a gyerek bármit megtehet következmények nélkül, de egy kis csibészség még nem árt. Egy naphosszat készséges, csendben magában eljátszó gyermek belül ugyanazokat a harcokat vívja meg, mint amiket „hangos” társaik a hisztik segítségével (amikor ténylegesen kiengedik a gőzt még, ha a kontrollvesztés állapota félelmetes is számukra).

Ha eldöntöttük, melyek azok a dolgok, amikben nem engedünk, akkor Vekerdy Tamás tűpontos megfogalmazása nyomán a kedvesen közönyös következetességet alkalmazhatjuk.

Mit jelent ez? Ha például alvásidő van (és persze tudjuk, hogy tényleg fáradt), akkor nincs alkudozás, egyezkedés, akkor alvás van. Ha az altatás a fal túloldalán lévőknek úgy hangozhat, mintha simogatás helyett égő piszkavassal sarkallnánk sarjunkat a pihenésre, akkor is ki kell tartanunk, lehetőleg türelemmel, csendesen (esetenként füldugóval), de határozottan. Minden egyes alkalommal. A gyerekek ugyanis állandóan lesik a rést a pajzson és már egy malőr után is sokkal nehezebb dolgunk lesz. Segítségünkre lehet, hogy ebben a korban nagyon ragaszkodnak a szokásaikhoz, ezért, ha kitartunk, akkor egy idő után (széépeeen laaaasssssssaaaan) csökken az ellenállás.

Röviden tehát szeressük a gyermekünket a lehető legjobban, adjunk le az olyan elvárasainkból, amiket mi legbelül nem is tartunk olyan fontosnak, fogadjuk el, hogy úgyis ellentmondanak nekünk, mert csodás kis ösztönlényként tudják, hogy pontosan ez a dolguk.

Adjunk hálát, hogy 3 éves kor után (KICSIT) kisebb vehemenciával vitáznak majd velünk. Ne felejtsük el, hogy a személyiség kialakulása 6 éves kor körül fejeződik be, tehát a tinédzserkorban ránk váró még erőteljesebb ellenállások során labdába se rúghatunk, ha most nem engedjük (értelmes keretek között) dacolni és toporzékolni méternyi manónkat.

 

A családi élet láthatatlan szervezése: az érzelmi házimunka. Egyelőre álom a férfi és nő együttműködésén alapuló, egyenlőségelvű családvezetés?

Április első keddje a láthatatlan munka világnapja.

A láthatatlan munka olyan típusú munkavégzés, amiért nem jár fizetés, sőt, gyakran köszönet sem. Azokról a munkákról beszélünk, melyek elvégzését sokan természetesnek veszik, ám a hiánya azonnal feltűnik mindenkinek. Mértéke nemzetgazdasági szinten is jelentős, ha beleszámítanánk a GDP-be, az 25 százalékkal lenne magasabb.

Ebbe a kategóriába tartoznak a háztartási feladatok, a gyerekek nevelése és a velük való foglalkozás, idősebb hozzátartozóink segítése, ápolása, de akár az önkéntes munka is. Mára a hagyományos férfi, női szerepekkel leírható családmodell ugyan átalakult, de ezzel együtt az otthoni munkamegosztás nem változott meg gyökeresen. Ezeknek a tevékenységek nagy része továbbra is a nőket terheli, általában kereső munkájuk mellett is. (Forrás: lathatatlanmunka.hu)

***

– Amikor még alsó tagozatosok voltak a gyerekeink, anyósom sokat segített, a férjemnek egyszer kellett csak elmennie az egyikért az iskolába. Portaszolgálat volt, bement, mondta a gyerek nevét, és hogy a 2C-be jár. Mire a portás: igen-igen, hívom, de ő a 4A-ba jár – mesél nevetve Zsófi arról, hogy az apákat néha mennyire nem foglalkoztatják a részletek.

Az érzelmi házimunka egy olyan láthatatlan, és ezért sokszor nem megbecsült tevékenység, ami lényegében véve a család gyakorlati és érzelmi életének szervezését takarja, és általában a nőkre hárul.

– Egyébként főzni nagyon szeret, azzal gyakorlatilag nem kell foglalkoznom, mosogatni is szokott, és ha a már kamaszlányaink körül valami fajsúlyos kérdés merül fel, akkor a nevelésüket azért igen komolyan megtámogatja az apai tekintélyével – fűzi tovább a szót Zsófi. – De például azt én tartom számon, mikor mit kell vásárolni. Csak kiüvölt a fürdőszobából, hogy nincs fogkrém. Én meg visszaüvöltök: vettél? Majd előveszem onnan, ahol a tartalék van. Nem tudom pontosan, miért alakult így ez a leosztás, természetesnek vettem, hogy a nők dolga fejben tartani a szülői értekezletet, hogy mikor versenyzik a gyerek és ki lesz-e mosva addigra a cucca, mikor van ünnepség az iskolában, arra mit kell felvenni, ki van-e vasalva. Pedig anyám egyáltalán nem volt ilyen gondoskodó, ő nem volt jó minta, talán a nagyanyámtól leshettem el. Szerintem generációról generációra így szocializálódunk. Az óvodában, iskolában vagy itt-ott általam megismert családok szinte mind így működnek.

Bár hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a nők jobban értenek az érzelmi házimunkához, mert nagyobb bennük az empátia, gondoskodók stb., valójában sok esetben a férfiak is el tudják látni ugyanezeket a feladatokat, hiszen a munkahelyükön is szerveznek, terveznek, irányítanak és fejben tartanak ezer tennivalót, határidőket. Sok esetben pedig emberek érzelmi életével kapcsolatos hivatásuk van. Arról nem beszélve, hogy mindenki ismer egy-két olyan családapát, aki valamiért egyedül maradt a gyerekekkel, és mégis helytáll, vagy elvált, de a manapság egyre terjedő felállásban – heti leosztásban, felerészben – vállalja a gyerekeket. Márpedig ez már az érzelmi házimunkával is komolyan együtt jár.

Sőt, látszik, hogy a nagyobb gyerekek lelki életének finomhangolásában sokszor tudatosan részt vesznek az apák, és az is egyfajta érzelmi házimunka, hogy néha látszólagos nemtörődömséggel, egy huszárvágással meg tudnak oldani megoldhatatlannak tűnő problémákat, pillanatok alatt elérve, hogy megnyugodjon akár feleség, akár gyerek. Tehát nem támasztja alá semmi, hogy ők kevésbé kompetensek lennének nagy átlagban az érzelmi házimunkában.

De ahogy a nők is el tudnak kényelmesedni egy kapcsolatban, úgy a férfiak is.

Másrészről van egy kis megalapozott bizalmatlanság is a nőkben a férfiak iránt, ahogy a fenti példa is mutatja, a részleteket nem tartják olyan fontosnak, esetleg a saját anyjuk születésnapjára a feleségük egy idő után jobb ajándékötlettel áll elő, mint maguk. Egyszóval a nők sem feltétlenül engednek át feladatokat, az esetleges őszinte elismerés pedig még előrébb viszi a folyamatot, hiszen egy-két olyan megjegyezés után, mint „Drágám, te mennyivel jobban értesz az emberek nyelvén, mint én!” vagy „Mennyi kedvesség van benned, mi mindenre gondolsz!”, a nő mindjárt motiváltabb lesz abban, hogy még több feladatot vállaljon magára.

Tehát a család alakulásával a szerepek is alakulnak, és végül az anyáknál landol az érzelmi házimunka nagy része vagy egésze. Ez persze nem is feltétlenül lenne baj, ha nem nyomná túl sok minden így is a vállukat: a hivatás, a karrier vagy egyszerűen a sok munka mellett a házimunka és ezer apró-cseprő részletnek tűnő feladat, ami azonban nem kis mentális munkát igényel. Egy idő után karácsonykor arra a megjegyzésre, hogy „Drágám, te sokkal jobban értesz az ajándékvásárláshoz, mint én!”, adott esetben egy anyuka két gyerekkel legszívesebben minden ajándékot a férje fejéhez vágna.

Ráadásul ma már egyre gyakrabban fordul elő olyan élethelyzet az úgynevezett szendvics generációban, amikor a gyerekek nevelése mellett idős szülőket is ápolnak az anyák.

– A férjem anyja meghalt, de a nagypapája még él, részben mi gondoskodunk róla – mondja Emma, kétgyerekes anyuka. -Nagyrészt én járok hozzá, de örök vitánk van arról, hogy kinek a munkája kevésbé fontos. Az én időm szabadabban variálható, de ha akarná, a férjem is meg tudná oldani a napi látogatást. Ha nem érek rá, ő megy, ha azonban mindkettőnknek jó, akkor az ő fáradtsága elsőbbséget élvez az enyémmel szemben. Nagyon megterhelő, mert a nagyapja számomra lényegében véve egy idegen bácsi, nincs hozzá semmilyen viszonyulásom, és a halál, a betegség nagyon jelen van egy-egy ilyen látogatásban, noha a nagypapa fizikailag épp, csak demens. Sokszor eszembe jut, milyen udvariatlanság ilyen sokáig élni, utána pedig nagyon elszégyellem magam. Számomra ez mindennap egy kis halál, pedig csak másfél-két óra. Ezt a férjem és a nagybátyja nem értik, mondván, csak enni adok neki és takarítok. De közben alig látom a saját nagyanyám, aki vidéken él, másnak a nagyszülőjét meg ápolgatom, mert ez is hozzátartozik egy házassághoz. Abban is biztos vagyok, hogyha fordított helyzet lenne, a férjem nem járna el gondoskodni a nagyanyámról, inkább megfizetne valakit. Pedig ez még szerencsés helyzet, mert vannak olyan családok, ahol csak arra van lehetőség, hogy magukhoz vegyék a nagypapát, nagymamát, ami még megterhelőbb, hiszen idegőrlő és lelkifurdalást okozó helyzetek sorát jelenti.

A társadalmi elvárások és a biológiai-érzelmi huzalozottság is arra predesztinál, hogy a hagyományos szerepekben maradjunk.

 

Péterék például kényszerből váltottak, az apa munkahelye megszűnt a pénzügyi válság idején, a felesége pedig fogorvos volt. A túlélés érdekében Péter gondoskodott a gyerekekről, ő ment az óvodai ünnepségekre, ő varrta a farsangi jelmezt, de bele is halt majdnem a házasságuk, nem érezte magát férfinak, a felesége, aki amúgy is egy rátermett nő volt, egyre parancsolóbb lett, a gyerekek elkezdtek az apjukhoz kötődni inkább, ami az anyjuknak nem tetszett stb.

Sok esetben pedig azt is látni az idősebb generációnál főképp, amikor ez az érzelmi házimunka már nem olyan teher, mert a felnőtt gyerekek képesek önmagukat menedzselni, hogy a családanya sokat panaszkodik, de szeret is egy kicsit ebbe a mártíromságba beleülni. Szereti úgy beállítani, hogy nélküle a család elveszne és működésképtelen lenne, éhen halna, megenné a kosz stb., ki hogyan fejezi ki magát. De a lényeg az: nélkülözhetetlen vagyok a számotokra.

Lehet ennek pozitív és negatív színezete, maradhat egy anya finoman a háttérben, a családtagok örömmel is veszik, hogy levettek egy feladatot a vállukról, amit egyébként maguk is el tudnának végezni. Más családanyák pedig harsányan, követelőzve, érzelmi zsarolásokkal és a másik alkalmatlanságára vonatkozó sértésekkel felfegyverkezve dirigálják mindenki életét, aztán viszik ezt tovább a nagymamai létformába. Ez személyiségfüggő, mindenesetre

sokan nőnek fel úgy, hogy gyermeki létük végén kapnak egy olyan tapasztalatot a saját anyjuktól: az érzelmi házimunka a nők feladata, sőt, maguknak akarják. A minták így öröklődhetnek tovább.

– Az érzelmi házimunka a családi kapcsolatok és a családi élet fenntartására, ápolására, a mindennapok szervezésére fordított időt és energiát jelenti – adja meg a pontos definíciót Máriási Dóra tanácsadó szakpszichológus, aki Vida Katalinnal együtt a témában tanulmányt is írt.

– Olyan társadalomban élünk, ahol még mindig azt tartjuk elfogadhatónak és normálisnak, ha elsősorban a nő foglalkozik ezzel. A nőket érzelmesebbnek tartjuk, illetve kompetensebbnek az érzelmek felismerésében, kezelésében. Viszont nem ismerjük el az e téren végzett tevékenységüket. Ebben a fogalomban, hogy érzelmi házimunka, azért is szerepel a munka kifejezés, mert ezzel rámutathatunk arra, hogy ez milyen sok erőfeszítést és energiát igényel. A család élete nem magától szerveződik, pedig hajlamosak vagyunk azt hinni.

 

Az érzelmi munka fogalmát Arlie Hochschild szociológus írta le először a The Managed Heart című művében a nyolcvanas években a szolgáltatói szektorban dolgozók feladataira és leterheltségére vonatkozóan: például a fodrászoknak, pincéreknek, ápolóknak vagy légiutas kísérőknek függetlenül a hangulatuktól mindig kedvesnek és empatikusnak kell lenniük, az érzelmeiket folyamatosan szabályozni. De az érzelmi munka kisebb presztízst és gyengébb fizetést jelent: egy tanulmány szerint amikor a férfiak olyan munkakörre váltanak, ami nagyobb kognitív munkát igényel, 8,8 %-kal növekszik a fizetésük, amikor olyan munkakörbe kerülnek, ami több érzelmi munkát követel, 5,7 %-kal csökken. Tehát ez egy láthatatlan és nem megbecsült szegmens, és ebből kiindulva született az érzelmi házimunka kifejezés, ami szintén elvárt, de kevéssé elismert tevékenységet takar.

A szakértő rávilágít, hogy sokan tiltakoznak a „munka” kifejezés ellen, hiszen az anyák is kapnak abból, ha foglalkoznak a családdal, ennek sokszintű visszacsatolása – akár kimondva, kimutatva, akár a családi élet harmóniáját tapasztalva – magukat is felölti, de ez nem mond ellent a munka fogalmának. A hivatást is lehet élvezni, abban sikereket és kompetenciákat elérni, attól még jutalmazás jár vele az értékének megfelelően.

– Ezt a munkát, ha megterhelő és tartósan egyenetlen, nem átruházni kell, hanem megosztani. Recept nincs, mert mindenkinek mások a körülményei, az igényei, a lehetőségei, a képességei és a kapcsolata: érdemel leülni beszélgetni arról, hogyan képzeljük el a család működését, ki mitől érzi jól magát, mit kell ehhez megtenni, ki miben érzi magát kompetensnek, ki mit szeret csinálni – tanácsolja Máriási Dóra.

Gyakorlattá vált, hogy sok esetben olyan módon vonhatóak be ebbe a tevékenységbe a férfiak, ha delegálják őket. Annak ellenére, hogy a férfiak egy része a munkakörében szintén delegál, otthon kényelmesebb számára a végrehajtó szerep. Sokszor elhangzik egy-egy ilyen témájú veszekedésben: „Drágám, mondd meg, mit csináljak, és megteszem!” Csakhogy maga a feladatok szervezése sem kis mentális munka, a nők ilyenkor inkább azt várják, hogy ennek egy részét vegye át a párjuk. Rengeteg energiát vesz el, hogy mikor mit kell vinni az óvodába, hogyan lesz jelmeze a gyereknek a farsangra, egyáltalán mi legyen ma vacsorára, amit mindenki megeszik, de azért egészséges, van-e elég pénz most rá, vagy valami olcsó ételt kéne főzni stb.

– Miért ne lehetne egy kooperáción alapuló, egyenlőségelvű családvezetésünk? – teszi fel a kérdést Máriási Dóra. – Ez persze aránylag új jelenség, mint ahogy a nők sem régóta dolgoznak annyit és olyan minőségben, mint mostanában. Támogathatná a társadalom is az egyenlő megosztást. Ha az egyéni döntések és párkapcsolati kérdések szintjére redukáljuk ezt a kérdést, akkor nem jutunk előbbre és erre a szintre helyezzük át a hozzátapadó feszültséget is. Van olyan férfi, aki sokkal inkább részt venne a család életében, de nem tud, mert a munkahelyén rögtön bizonytalanabbá válna a pozíciója, ha elkezdene emberi időben hazajárni.

És ha egy férfi nem tud részt venni az érzelmi házimunkában, akkor hogyan tudna valóban integrálódni a családjába, valóban élő és tartalmas kapcsolatokat kialakítani a gyerekeivel, a gyerekei pedig vele? Nagyon szomorú azt látni, amikor az apák teljesen idegen elemei maradnak a családnak.

A nők túlterheltek, ahogy az kiderül Kovács Eszter politológus és Gregor Anikó szociológus 2018-as, nők helyzetéről szóló kutatásából is: a munkahelyükön is meg kell felelniük, viszik a család ügyeit, a szendvics generációban ápolják az idősebbeket. Ez így mind nyilvánvalóan fenntarthatatlan. De a szakértő szerint nem csak ezért érdemes az érzelmi házimunkát egyenlőbben elosztani: felmérések támasztják alá, hogy ez a párkapcsolati elégedettséget is fokozza, sőt, növekszik a kapcsolat intimitása, még a szex is több lesz.

 

Nyitókép forrása >>

 

Miért jár köszönet? A „láthatatlan” munkákról, az otthoni „önmarketing” jelentőségéről

Április első keddje a láthatatlan munka világnapja. Láthatatlan munkának neveznek minden olyan munkát, amit a családtagok végeznek, például a háztartási munkák, a gyermek(ek)ről való gondoskodás. A világnap célja, hogy felhívja a figyelmet ezekre a tevékenységekre, és tudatosítsák mindenkiben, hogy a láthatatlan munka nagyon fontos az egész társadalom számára, akkor is, ha nem jár érte fizetés.

***

Ha vállalkozol, üzleti tevékenységet folytatsz, tökéletesen tudod, mennyire fontos a marketing. Az a bizonyos cégér, ami a jó bornak is kell. Ám a cégér nem csak a jó bornak kell… Szerintem nem múlik el úgy nap a Föld bolygó életében, hogy valahol, valaki fel ne sóhajtana: „majd ha nem leszek, majd ha nem csinálom meg, az majd feltűnik!”.

Megtörténik ez munkahelyen is, de otthon mindenképpen. Mert az ember ugye nem hirdeti fennhangon, hogy elmosogatott, kiporszívózott, főzött, takarított… De miért is?

Egyetemista koromban volt két barátnőm, akik együtt béreltek egy kis lakást. Szerencséjükre mindketten hasonlóképpen képzelték a rendet, így nem voltak konfliktusok köztük. A szobáikat maguk takarították, a közös területeket (konyha, fürdőszoba) közösen. Elmosogatták egymás tányérjait is, és egyben mosták a ruháikat. Az egyetlen különbség az volt, hogy egyikük csendben intézte, amit kellett: hol betett egy mosást, hol felmosta a közlekedőt, mikor mi adódott, másikuk viszont mindig „kihirdette”, ha csinált valamit. „Elmosogattam!” „Kimostam az összes feketét!” „Sütöttem sütit!” Kívülről nézve érdekes volt (elég sokat voltam náluk). Nem volt bántó a második lány önmarketingje, épp ez ragadott meg benne. Nem azért csinálta, hogy most ezért neki szobrot vagy házi oltárt állítsanak, hogy kifacsarjon egy „köszi”-t vagy dicséretet. Teljesen normálisan jelezte, amikor ezt vagy azt megtett. A csendesebbik lány pedig ugyanúgy elmosogatott, főzött egy nagy fazék levest, kimosta az összes fehéret stb. De maximum akkor szólt, amikor egy friss étellel elkészült. Felszínes szemlélő azt hihette volna, hogy nem csinált semmit. Pedig…

A „láthatatlan munka” sok esetben „hallhatatlan” is, mert erről mit is beszélgessünk, igaz? Pedig sokszor nem ártana – könnyen, lazán, semmit sem várva – megemlíteni családtagjainknak, hogy mit vittünk véghez. Ugyanis könnyű megszokni, hogy mindig van tiszta zokni a fiókban, mindig van ennivaló a hűtőben, netán minden este van meleg vacsora.

Ha például mindig te gondoskodsz arról, hogy mire a többiek felkelnek, készen legyen a reggeli, nem fognak elgondolkodni rajta, hogy hogyan került az étel az asztalra. Hogy még tegnap este eszedben volt, és bevásároltál. Hogy korábban keltél, és előkészítetted. Csak az tűnne fel, ha egy reggel NEM lenne ott a terülj-terülj-asztalkám. Nem vágysz dicséretre, hozsannázásra, zavarba jönnél egy „köszönöm”-től is? Ne feledd,

az elismerés, ami egy idő után bizony elkezd hiányozni, az nem dicséret. Az elismerés annyi, mint gyerekkorunkban a dolgozatunkon a „láttamozás”. Csak egy L. betű és egy szignó. És erre még annak is szüksége van, aki úgy érzi, nem kell őt dicsérgetni azért, mert teszi a dolgát. Hiszen (jó esetben) mindenki teszi a magáét. Az elismerés fontosságát akkor ismerjük fel, ha ez is elmarad.

Ha egész nap a lakást takarítottad, akkor ne mondják azt, hogy nem csináltál semmi értelmeset, miközben az eredményt meg elvárják. Ha egész nap ástad a kertet az új veteményesnek, ne jöjjön senki azzal, hogy csak levegőzgettél a langy tavaszi szellőben. Rendben, ne állítsanak márványtáblát egy maratoni mosogatásod emlékének, de igenis, ismerjék el, hogy megtetted. Erre nagy szüksége van az embernek.

Mégpedig azért, mert ez a visszajelzés a többiektől, hogy látnak, észlelik a létezésedet. Mint az Avatar című filmben a köszöntés: „látlak téged”. A „láthatatlan” munka elvégzője is láthatatlannak fogja érezni magát egy idő után. S talán nem is tudja, mi zavarja ebben. Mert kinek jutna eszébe a mosogatásból levezetni egy létfilozófiai alapkérdést? Márpedig erről van szó: ha nem kapsz visszajelzést a tetteidre, a létezésedre, az olyan, mintha nem is lennél. Ami még súlyosabb: a többiek valóban elfeledkezhetnek a létezésedről! És valóban csak akkor tűnik fel nekik a különbség, ha majd „nem leszel”.

Mindegy, mi a szokás a családban, a szokásokon bármikor lehet változtatni. Ha magától nem tűnik fel, hogy ki mit csinált, akkor hajrá önmarketing! Mesélje el este mindenki, mivel telt a napja. Ha van felület, ahol „láttamozzák” a létezésünket, az általában inspiráló. Még a leglustább láncszemnek is kedve lesz csinálni valamit, legalább azért, hogy este ő is be tudjon számolni valamiről.

Az is ki fog derülni, hogy szép csendben mindenki tett valamit a családért, a közösségért. Levitte a kutyát. Tanult két órát a töri dolgozatra. Kiteregette a ruhákat. Kicserélte a villanykörtét a fürdőszobában. Sütött piskótát. Vagy legalább rendelt pizzát mindenkinek. És növeljük a tétet: akár még meg is dicsérhetjük egymást, akár még egy-két „köszi” is elhangozhat. És holnap több kedvvel indulunk neki a napnak.

A békesség reménye

Amikor a tüdőt ellepi az illatos meleg szorítása, és nem tudjuk az ünneptől mámorosabb minden, vagy attól, hogy ismét megértük az új tavaszt. Húsvét, annak a biztos tudata, hogy most már eljön a nyár, a talpamat a folyó kavicsain csúsztatom, miközben a bokámnál siklik az átlátszó víz. A békesség reménye.

És persze Jézus, és az ő áldozata érettünk, amiben nem lehet lelkifurdalás nélkül nem hinni, hiszen pontosan tudjuk, hogy „senki nem hisz mindig és senki nem hisz soha”. Valahogy gyerekként mindig tiszta inget húztunk. Hófehér, ropogós ingben fociztunk az udvaron, vagy dobáltuk a tojásba a nehéz fém kétforintost, amin akkoriban még négy gombóc fagylaltot mért ki a Profeld Hugi a Kismackóban.

Nem tudom miért volt minden annyira fehér, annyira tiszta és fényes. Talán, mert álmunkban még nem ugrott keresztül rajtunk a halál, talán mert nem csak vigasztaltuk magunkat az ártatlanságunkkal, hanem tényleg ártatlanok voltunk.

Ahogy előredőlök és kinézek az ablakon, a nagy festő ma mélyszürkébe mártotta az ecsetjét, és valaki rázza a csenevész virágú fákat. A Székesegyház környéke fölállványozva, projektek és elnyert támogatások lebegnek a hatalmas molinókon. A hírekben nem ugrálnak a nyulak, hanem vacognak értetlenül, a félelem bebújt a felöltők alá. Jézus sem licitál a világ szívére, csak fáradtan köhög és elindul föl a hegyre.

Hol vannak a régi tiszta ingek, a boldogan bátor hunyorgások bele a napba, a folyók metsző siklása, a halak álma a melegebb, távolibb, boldogabb vizekről?

És mégis húsvét, és mégis élet. Meleg szárnysuhogás minden megmaradt pillanatban.

 

Matematikusként szoftvereket tesztel, szabadidejében csodaszép hímeseket készít a többszörösen díjazott népi iparművész. Interjú Fekete Ildikóval

Fekete Ildikó végzettségét tekintve matematikus, informatikai területen dolgozik. A hímes tojások készítése és kutatása „csupán” hobbi számára. Számos elismerés birtokosa. Hímesei a Fejér Megyei Értéktár részét képezik, megkapta a Magyar Kézműves Remek, a Gránátalma és a Junior Prima díjakat, a Népi Iparművész, valamint a Népművészet Ifjú Mestere címet. Mint mondja, ez a sok elismerés megerősíti abban, hogy fontos az, amivel foglalkozik: a Kárpát-medence gazdag mintakincsét, hímeseit szeretné összegyűjteni, rendszerezni és újra alkotni.

 

Fekete Ildikó

Mi indította el benned, hogy érdemes lenne a tradicionális mintakincs gyűjtésével foglalkozni?

Volt néhány könyvem a témában, ezek egy-egy tájegységhez kapcsolódtak. Elkezdtem feldolgozni a kötetekben található mintákat, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy „kimerítettem” az összeset, nincs új anyagom az alkotáshoz. Így jött az ötlet: „jó, akkor én majd gyűjtök magamnak!”

Mivel kezdted, és hogyan képzeljük el a folyamatot?

Az első nagyobb gyűjtésem a sárközi mintakincs volt. A sárközi tojás nagyon népszerű volt a hetvenes években. A Tolna megyei Bátán nagyon sok asszony abból élt, hogy eladásra készített hímes tojásokat egész évben. Mindet eladták. Főleg Németországban volt nagy a keletje. Sok képeslap készült ezekről a tojásokról, de leírások vagy olyan források nem álltak rendelkezésre, melyek segítettek volna az elindulásban. Így hát elmentem Bátára, azt remélve, hogy ott találok anyagokat. Báta egy kis zsákfalu, nem egyszerű autóbusszal megközelíteni. Le kell szállni a hegy tetején, majd onnét lesétálni a völgybe, ez 3-4 kilométeres túra, árkon bokron keresztül. Kocsival nyilván sokkal egyszerűbb, én busszal mentem. A helyi tájházban van egy nagyon szép gyűjtemény a sárközi hímes tojásokról. Egyesével lefotóztam ezeket, így lett egy két-háromszáz darabos gyűjteményem. Ez alapján elkezdtem alkotni. A bolhapiacokon lehet találni régi képeslapokat, onnét is nagyon szép mintákat gyűjtöttem be. Ezen felül különböző néprajzi múzeumok raktárában szoktam gyűjtőmunkát végezni. Legutóbb a Budapesti Néprajzi Múzeum raktárában jártam, ott is nagyon szép bátai tojásokra bukkantam. Amikor terepen végzek gyűjtőmunkát, általában találok néhány helyi asszonyt, akik érdemben hozzá tudnak szólni a témához, emellett régi újságcikkekből is szoktam meríteni. Komoly mintakincstárat tudtam létrehozni több forrásból, ez alapján már lehet érdemben alkotni.

Behatóbban egy tájegységgel foglalkozol?

Inkább az jellemző, hogy egy-egy tájegységet kezdek feldolgozni, és ez sokáig leköti az energiáimat. Beépítek saját ötleteket is. Feldolgozást is lehet készíteni. Nálam ez azt jelenti, hogy az eredetihez képest megváltoztatom a színeket, a színek arányát. A hímesekhez hagyományosan nem nagyon használtak fehér hátteret, én viszont szeretek világosabb, vidámabb színeket alkalmazni. Jellemző például a muravidéki hímesekre a fekete háttér, de a komor, sötét színvilágot át lehet alakítani a mai elvárásoknak megfelelően. A feldolgozással – úgy vélem – nincs semmi probléma, hisz akkor él tovább a népművészet, egy hagyomány, ha az aktuális kultúrába is beilleszthető. A bátai mintakincs a legkomolyabb gyűjtésem. Erre azért vagyok büszke, mert a gyűjtésem alapján már többen is készítik, a gyűjtéssel a tudást is sikerült átadni. Nagyot dobban a szívem, amikor a közösségi médiában olyan hímes tojást látok, amely az általam közreadott minta alapján készült. Nagyon sok amerikai tojásfestő készít bátai tojásokat.

Amikor felkeresel egy-egy tájegységet, mit tapasztalsz, a helyiek mennyire ismerik a saját hímeseiket?

Változó. Szerintem az internet kissé felborította a rendet ezen a téren. A sárközi tojások nagyon bonyolultak, nem egyszerű a mintát megrajzolni, a színezés is aprólékos munka, minimum három, de inkább öt színt alkalmaznak. Nagy gyakorlatot igényel a kivitelezése. Régen ezeket a hímeseket el tudták adni a készítők, ma már nem feltétlenül. Nem biztos, hogy a befektetett munkának visszajön az ára, ezért ezeket a hímeseket már kevesen készítik. Vannak olyan területek, ahol a hímeskészítés élő hagyomány, például a Gyimesben, ott a mai napig díszítenek tojásokat a helyiek, és húsvétkor elviszik megszenteltetni a templomba. A gyimesi tojások rendkívül felkapottak az interneten, olyannyira, hogy a gyimesin kívül másféle hímest nem is nagyon találni. Egyébként, a kérdésedre visszatérve, nem feltétlenül tudják az emberek, hogy a származási helyükre milyen mintakincs jellemző, ahogy azt sem, hogy annak a tájegységnek egyáltalán vannak-e saját hímesei. Korábban az egyik kiállításomon találkoztam egy hölggyel, aki állt a vitrin előtt, és egyesével rajzolgatta a jegyzetfüzetébe a mintákat. Amikor meglátott, zavarba jött, szabadkozva mondta, hogy muszáj lerajzolnia, mert a kiállított hímesek a szülőföldjéről származnak, és a mintákat sosem látta korábban.

Nem kellett volna szabadkoznia, hiszen a hímes tojás közkincs… Vállaltad, hogy őrzöd és továbbviszed az évszázadok során formálódott örökséget. Ebben persze nagyon sok idő, munka van. Az alkotók általában zokon veszik, ha „utánozzák” vagy másolják őket, téged viszont lelkesít…

A tojásos közösség – ahogy egymás között hívjuk magunkat – nagyon jó közösség. Nem találkoztam olyan kollégával, aki azt mondta volna, hogy ‘bocsi, ezt a praktikát nem fogom neked elárulni, inkább megtartom magamnak’. A tojásosok közül sokan elnyerték a Népművészet Ifjú Mestere címet, elég jól állunk ebben. Úgy gondolom, ez a cím nem engedi meg azt, hogy én mint alkotó azt mondjam bárkinek, hogy ezt a tudást nem osztom meg vele. Megválogatom persze, hogy milyen rendezvényre megyek el, ám ennek prózai oka is van: van egy munkahelyem, meghatározott éves szabadsággal, ezért nem tudok mindenhol jelen lenni.

A húsvéti rendezvények a pandémia miatt idén is elmaradnak. Nincs hiányérzeted?

Ezt az időszakot arra használtam ki, hogy létrehozzak egy videósorozatot azok számára, akik szeretnék elsajátítani a tojásírás alapjait. A videók a YouTube-on érhetők el; 17 részen keresztül mutatom be a technikai fogásokat. 

Gimnazistaként kezdtél komolyabban hímesekkel foglalkozni. Hány éve ennek?

Nagyjából tizenkettő. Huszonkilenc éves vagyok. Valóban gimisként kezdtem alkotni, de óvodásként estem szerelembe. Az anyukám elvitt egy néprajzi múzeumban megrendezett vásárra, ahol találkoztam egy tojásíró nénivel. Négyéves lehettem ekkor. Órákig álltam mellette, és néztem, hogyan dolgozik. Egyszerűen elbűvölt. Ott helyben megvettünk a szükséges eszközöket, otthon pedig az apukám kifújt legalább száz tojást, lehetett rá dolgozni. Így kezdődött. Gimnazistaként alkottam először olyan hímes tojást, amit vállalhatónak éreztem.

Milyen volt ez az első, „vállalható” tojás?

Egyszerű vonalvezetésű gyimesi tojásokat készítettem ekkoriban. Akkor tört meg a jég, amikor hirtelen minden rajzolt vonal egyenes volt, minden minta szimmetrikus. Ez sikerélményt adott, és azóta nem állok le.

Munka mellett mennyi időd van erre a szenvedélyre?

Kevés, de ha tehetem, hazautazom és alkotok. Budapesten van a munkahelyem, és egyetemre is ide járok. A Fejér megyei Alcsútdobozon nőttem fel és a mai napig ott készítem a tojásokat. Budapest a tanulásé és a munkáé, a szülőházam az alkotásé. A szüleim sokat segítenek.

Rengeteg saját készítésű hímestojás található a gyűjteményedben. Ezek hol találhatók?

Nagy részük a családi házunkban. Van elég hely szerencsére. Az előszobában, a konyhában, a lépcsőházban is van hímes tojásokkal teli vitrinünk. A legnagyobb vitrin 1500 férőhelyes, a konyhai, 100 darabos vitrinbe pedig mindig az aktuális munkáim kerülnek.

Egy bonyolultabb mintájú tojás mennyi ideig készül?

Két-három óránál kezdődik és a végtelenségig eltarthat. Legutóbbi 100 darabos kollekciómon – ami eddig a legbonyolultabb készletem – két hónapig dolgoztam minden nap reggel nyolc órától éjfélig. Ez is a saját gyűjteményem részét képezi, és ha vége lesz a járványnak, bemutatom kiállításokon.

Van kedvenc mintád?

Mindig az a kedvenc minta vagy tájegység, amin éppen dolgozom, de a bátai – sárközi – és a gyimesi hímesek különösen közel állnak hozzám.  

Utaltál már rá, hogy van civil állásod. Milyen területen dolgozol?

Szoftvertesztelő vagyok. Azért fizetnek, hogy minél több hibát találjak a szoftverekben és az egyetemen is ezt tanulom most. Ahogy mondani szoktam: hivatásos kekeckedő vagyok.

Két világban mozogsz otthonosan, nem tűnnek rokonterületnek…

Igen, ez sokakat meglep. Az emberek általában nem szoktak többféle dologgal foglalkozni. A kapcsolódásaim ennek megfelelően sajátosak: van egy kézműves, és van egy informatikus baráti köröm. Nem nagyon van átjárás a kettő között. Közös pontot mégis lehet találni a két terület között, hiszen nagyon sok geometriai vonatkozása van egy tojásdísznek. Fel kell osztani a tojást egyenlő részekre, felezéseket kell alkalmazni, meg kell találni az adott rész közepét, és a mintákban is különböző szimmetriák lelhetők fel. Persze nem kell matematikusnak lenni ahhoz, hogy valaki egy csodás geometriai mintát le tudjon rajzolni, régen ezeket a tojásokat egyszerű parasztasszonyok készítették.

Természetes festékanyagokkal dolgozol?

Elég régóta használunk szintetikus festékeket ahhoz, hogy ezeket is hagyományosnak tekinthessük, e vonatkozásban nincs megkötés. A növényi festékeket könnyű elkészíteni, de kora tavasszal, húsvét körül még korlátozottan állnak rendelkezésre. Bizonyos növények pedig csak meghatározott időszakban adnak jól használható festőlevet. Természetes festékkel nem lehet ugyanazt a színt kétszer előállítani; egy 100 darabos kollekciónál nem engedhető meg, hogy ne legyenek egységesek a tojások. A szintetikus festékek mindig ugyanazokat az árnyalatokat adják, sokkal egyszerűbb a használatuk.

Hogy telik majd az idei húsvétod? A járványhelyzet nyilván korlátoz téged is…

Nem lesz kevesebb dolgom, inkább csak más jellegűek a feladatok. A pandémia előtt voltak kiállításaim, rendezvényekre hívtak, ezek most szünetelnek. Ugyanakkor egyre több felkérést kapok online foglalkozásokra. Érkezett megkeresés New Yorkból, kétszer Bostonból és legutóbb Párizsból. Ezeket jellemzően magyar közösségek szerivezik. Ezekre nyitott vagyok, egy-egy ilyen alkalom 1-1,5 órát vesz igénybe. Húsvétkor minden tojásos örül, hogy él, ez az időszak általában elég mozgalmas számunkra. Egyébként pedig nálunk egész évben húsvét van.

 

 

Könyvajánló

A Viasszal írt üzenet c. kötet bemutatja a viasz írás technikáját az egyszerű tojásoktól indulva egészen a sokszínű, bonyolult mintázatok elkészítéséig, de szerezhetünk ismereteket a növényi festés titkairól is. Olvasóként képzeletbeli utazást tehetünk a Kárpát-medencében és megismerhetjük őseink mintakincsét 15 jelentős tájegység bemutatásával. Muravidék, Sárköz, Gyimes, Hétfalu, Árapatak, Háromszék ma is élő hagyományként őrzi a tojásírás ősi motívumait. Fekete Ildikó több mint 800 fotó segítségével szeretné a magyar mintakincset megismertetni az olvasóval. 

 

A könyv itt rendelhető meg >>

Videók >>

himesek.hu

Az interjúban látható, Fekete Ildikó tulajdonát képező fotókat Vermes Tibor készítette a Viasszal írt üzenet c. könyvhöz, dizájnerként Kaszta Dénes segítette a munkáját

 

„Feladatunk van az életben.” Avagy nagypéntek nélkül nincs húsvét

Húsvétkor a keresztények Jézus feltámadását, mások a tavaszt, a természet újjászületését ünneplik. Tele van a húsvét szimbólumokkal: nyuszi, tojás, virágzó ágak, egyik szebb és bájosabb, mint a másik. Ám húsvét előtt van még egy nagypéntek.

Az a nagypéntek, ami most (már, még) szintén ünnep, hivatalosan is, vagyis munkaszüneti nap. Persze akinek ünnep volt régebben is, az eddig is ünnepelhette, de most az is tudomást szerez róla, aki nem követi a keresztény vallás tanításait. Ha mást nem, onnan, hogy zárva vannak az üzletek.

No de mi is a nagypéntek? És miről szólhat azok életében, akik nem feltétlenül keresztény vallásúak? Hiszen azzal tudunk mihez kezdeni az életben, amit valamiféleképpen a saját életünkre vetítve is tudunk értelmezni.

Egy lelkész szájából hallottam a rövid és tömör megállapítást: „Nagypéntek nélkül nincs húsvét”. Jézus feltámadt – de ehhez bizony előtte meg kellett halnia! Mégpedig az akkori legszégyenletesebb módon: keresztre feszítve. Ennél jobban embert nem lehetett megalázni. Érdekes, hogy a keresztény vallás szimbóluma épp a kereszt lett. Nem a feltámadáshoz társítottak valami dekoratív szimbólumot, ha úgy tetszik, nem a húsvét ünnepét ábrázolják. Nem is az őskeresztények hal motívuma élt tovább. Nem. A kereszt a nagypéntek szimbóluma. Tehát karácsony ide, húsvét oda, bizony nagypéntek egy olyan nap volt, amikor valami igazán fontos dolog történt, valami kihagyhatatlan.

Ahhoz, hogy Jézus húsvét hajnalán, harmadnapra, feltámadhasson, kellett Júdás, kellett a passió, kellett a kereszthalál. Kellett a nagypéntek. Jézus ekkor (és nem később, feltámadása után) mondta azt: „bevégeztetett”.

Miért is fontos erről tudnunk, és hogyan értelmezhetjük ezt a történetet a saját életünkben? Jézusnak minden lehetősége megvolt arra, hogy „megússza” a kegyetlen és megalázó kínhalált. Elutazhatott volna, rejtőzködhetett volna, kibekkelhette volna a kényes időket valamilyen védett helyen. Megérhetett volna matuzsálemi kort, békés, öreg tanítóként a teste természetes elhasználódásakor derűs mosollyal mondhatott volna búcsút a földi életnek, álmában is kiléphetett volna. De nem tette. Ahogy ma mondanánk: bevállalta. Pedig tudta, hogy iszonyatos fájdalom vár rá. Szenvedett. De nem próbálta elkerülni az eseményeket, holott azok nem is voltak elkerülhetetlenek.

Családterapeuták, szociális szférában dolgozók tömegével látják, de akik odafigyelnek a saját és mások életére, azok is tapasztalhatják, hogy milyen sokan egész életükben az elkerülésre játszanak. Ezt – a családtörténetekben könnyen tetten érhető a dolog – akár többgenerációs családi terhekké is duzzasztják. Valahol az elején valaki nem állt bele abba, amit az élet elé tett, és amiben helyt állni a feladata lett volna. Inkább elkerülte. Inkább úgy döntött, kibekkeli, amíg az idők maguktól jobbra nem fordulnak. És a picinyke hógolyó lavinává hízott, a szőnyeg alá kotort pár szösz hatalmas szörnyeteggé állt össze.

Aztán ahogy telik az idő, az ember elkezdi elveszíteni az erejét. Ki milyen mértékben, de az öregedéssel egyre gyengül, egyre elesettebbé válik. És már csak magában mormog, amikor a környezete dróton rángatja, mert most már nincs ereje odacsapni, hogy „eddig és ne tovább”, már nincs ereje beleállni a feladatba és végre is hajtani azt, amit az élet tőle kért, követelt egy időben.

És mivel jó eséllyel ott a család, ott vannak a leszármazottak, mások életére is hatással van az, hogy valamikor negyven évvel ezelőtt, erősen és egészségesen, nem tette meg a helyzet javításáért, gyógyításáért azt, ami akkor kényelmetlen, vagy akár fájdalmas lett volna. Jézus is felvetette, hogy ha lehet, „múljék el tőlem e keserű pohár”, de aztán azonnal át is lendült, és azzal folytatta, hogy mindazonáltal Isten akarata legyen meg. Sokunk viszont egész életstratégiát épít fel a „keserű poharak” odébb pöckölésére.
Nem, ne kelljen kellemetlen, kényelmetlen dolgokba belemerülni! Ne kelljen konfrontálódni, ne kelljen fájdalmat megélni! Kerüljük el, ússzuk meg, bekkeljük ki valahogyan!

A nagypéntek – sok minden mellett! – a „bevállalásról” is szól. Emlékeztető arra, hogy nem azért élünk ezen a Földön, hogy lapítsunk, és próbáljuk megúszni ezt az egészet. Hogy miért épp a kereszt lett a kereszténység, mint világvallás, szimbóluma? Teológiai értekezések vannak róla bőven. De egy lehetséges – és igazán hétköznapi – értelmezés az, hogy akárhányszor keresztet látunk, gondoljunk arra, hogy feladatunk van az életben.

Hogy mindenkinek fel kell vennie a maga keresztjét. Ami jön, azzal meg kell birkózni. Fájni fog, vagy legalábbis okoz majd némi kellemetlenséget. De aki egy életen át az elkerülésre hajt, az épp az életet utasítja el. S aki nem vállalja be a saját életében a nagypénteket, az mégis milyen alapon várhat benne húsvétot?

 

Medvehagymás-diós túrópogácsa

Nemcsak a tavaszi medvehagymaszezonban készíthető el ez az ízletes pogácsa. Ha az apróra vágott medvehagymát kis adagokban lefagyasztjuk, bármikor felhasználhatjuk év közben. A megadott hozzávalókból kb. 3 nagy tepsi apró pogácsa süthető, több részletben is, a nyers tészta becsomagolva hűtőszekrényben napokig tárolható.

Hozzávalók

250 g tehéntúró

25 dkg liszt 

10 dkg hideg vaj vagy sertészsír (a fotón látható pogácsához zsírt használtunk, karakteresebb ízt ad neki)

2 tojás + 1 sárgája a kenéshez

maréknyi durvára tört, pirított dió

egy csokor medvehagyma apróra vágva

1 tk sütőpor

kb. fél ek só

fél mokkáskanálnyi őrölt feketebors (elhagyható)

Elkészítés

A lisztet keverjük el a sütőporral egy nagyobb keverőtálban, majd morzsoljuk össze a zsiradékkal (vajjal vagy sertészsírral) és a túróval, ezután adjuk hozzá a tojásokat, az apróra vágott medvehagymát, a pirított diót, sózzuk, fűszerezzük. Sütés előtt pihentessük 1-2 óráig.

A tésztát enyhén lisztezett felületen nyújtsuk kb. egy centis vastagságúra, a tetejét éles késsel vagdossuk be négyzetrácsosan, és kisebb, kb. 3 centi átmérőjű kiszúróval szaggassuk ki. Sorakoztassuk sütőpapírral bélelt tepsire, kenjük meg tojássárgájával és előmelegített sütőben süssük kb. 20 percig 170-es hőfokon.

Offline, szabadon. Kikapcsoltam a közösségi médiát egy hónapra, csoda, amit tapasztaltam!

Még ha nem is akarjuk, valamilyen módon a telefon és az internet az életünk része. Ahhoz, hogy ez ne így legyen, szinte már „le kell menni a térképről”. Újságíróként és coachként jelen kell lennem az online térben, viszont néha igencsak elkap a vágy, hogy mindent hátrahagyva magam legyek. Egyre gyakrabban és hosszabb időre.

Az én generációm (Y vagy millenniumi, kinek, hogyan tetszik) még abban az időszakban született, amikor gyerekként kint lógtunk a hintán és az esti mese a tévéhez volt kötve. Könyveket olvastunk és a fantáziánkra hagyatkozva játszottunk a szabadban. Félreértés ne essék, sokan most is így nevelik a gyerekeiket, de mi még hírből sem hallottunk az internetről vagy a számítógépről. Amit életemben először láttam, az a felnőttek munkahelyén üzemelt, és fél órába telt, mire bekapcsolt – nem vicc.
És már akkor is éreztem, hogy ez engem nem vonz. Aztán az élet úgy hozta, hogy a munkám miatt sokat ülök előtte és használom, többet, mint kellene és mint szeretném. Így időnként beiktatok minden értelemben offline állapotot, és ezt rendszerré is teszem, el is mondom, miért.

Nagyon sokszor csak az unalom vagy a csendtől való félelem késztet minket arra, hogy az online térben töltsük az időnk nagy részét. Velem is megesett, hogy a You Tube-on nézelődtem, és nem értettem, miért vagyok utána pocsékul. Egyszerűen nem volt összefüggés a kettő között, egészen addig, amíg le nem álltam hosszabb időre. Nyilván nem mondok újat, számtalan helyen megírták már, szakemberek is, hogy ennek mi a jelentősége, és mi zajlik bennünk a folytonos közösségi média és internet használatától. De talán, amíg a saját bőrödön nem tapasztalod meg a jótékony hatását az offline létnek, nem foglalkozol igazán vele.

Mint említettem, nem vagyok nagy híve egyik social oldalnak sem, amikor csak tehetem, kerülöm. Nem posztolok napi szinten, ha épp nincs mondanivalóm, még a szakmai oldalra sem. A magánéletből pedig ennél is ritkábban. Nem szégyellek semmit, akármiről beszélek, írok, csupán annyi a lényeg, hogy nem érzek késztetést az online jelenlétre. Valószínűleg ebben szerepet játszik az ízig-vérig introvertált énem. Amiért nem lehetek elég hálás.

Legutóbb egy hónapig megnyomtam az off gombot, sőt, töröltem minden appot a telefonomról, és feléjük sem néztem. Azt csak halkan jegyzem meg, hogy mikor újfent visszatértem, mert muszáj volt, rájöttem, semmiről sem maradtam le ebben az egy hónapban.

Miben érezhető a változás?

Azt gondolom, aki hajlamos a szorongásra, és már egy enyhe önbizalomhiánnyal is küzd, nem jöhet ki jól a social mediából. Én is ilyen vagyok, ezért szinte már szomjazott a szervezetem arra, hogy kikapcsoljam és a valós életre figyeljek. De legfőképp arra, hogy én mit akarok, miben hiszek, mi mellett akarok kiállni és hogyan akarok érezni. Nem pedig a legújabb netes őrület vagy a celebek legyenek azok, akik diktálják az életem ritmusát. Tudom, itt biztosan megint érzékeny pontra tapintok egyeseknél, de nekem abszolút az a tapasztalatom, hogy még ha nem is akarok velük foglalkozni , akkor is elém kúsznak, ha online vagyok.

Amint az életre, és a gondolataimra fókuszáltam, kezdtem rájönni, ki is vagyok. Nem ment egyik percről a másikra, mert bármennyire is ellenszenves a netes világ, abban nagyszerű, hogy könnyen az ember gondolataiba és érzelemvilágába furakodik. Így nekem is idő kellett, mire lecsupaszítottam a belső világom és elválasztottam, mi az enyém és mit diktál a külvilág.

Ne felejtsd el, hogy te használod a közösségi médiát, nem az téged!

Milyennek kellene lenni, ennyi idősen, mit kellene tudni felmutatni? Mindenki ugyanazzal pózol és ugyanazt posztolja, akkor nekem is szükségem lenne rá, akkor is, ha semmi haszna? Meg kellene idegenekkel osztanom az életem, és élőznöm kellene, hogy azt érezzem, fontos vagyok? Nézzem minden egyes poszt után, hányan lálkolják, hányan kommentelnek – ez majd növeli az önbizalmamat? Miért várom mástól, hogy emelje? Annyira lent lenne? Magamtól nem tudok ezen változtatni? Ki kellene mennem egy levendulamezőre, hogy érdekesnek tűnjek? És a többi.

Aztán rájöttem, hogy egy fenét!

Minél több nap telt el a legutolsó netes aktivitásom óta, annál jobban voltam. Nem éreztem azt a tipikus késztetést, mintha valamiről lemaradnék, és azt sem, hogy sietnem kellene. Kezdett csökkeni a frusztráltságom, ami abból fakadt, hogy mások szerint mit kellene tudnom már réges-rég felmutatni. Mostanra rájöttem, hogy csak magamra kell koncentrálnom. És ez megnyugtatott, mert nem kell olyanért tepernem, amit nem is én akarok elérni, hanem csak azért akarom, hogy mások csendben legyenek vagy jól érezzék magukat. Nézd, ő is beállt a sorba, akkor „rendesen” működik!

Nekem nagyon sokat segített az offline töltött idő, és ezalatt semmi extra dolgot nem csináltam. Nem ölelgettem fákat – pedig hasznos és jó dolog –, nem mentem el a Caminóra sem, mégis kitisztult az elmém. Csak úgy léteztem. Elvárás és ítélkezés nélkül. A médián kívüli projektemben hatalmas előrelépést értem el. Magamat is meglepve. Arra koncentráltam, amit szeretek és ennek meg volt az eredménye. Tudom, mik az én terveim, merre akarok haladni.

Persze jóra is használhatod az online világot. Tanulj, képezd magad!

Én itt vittem magasabb szintre az angolomat és kezdtem el spanyolul tanulni. A gitártudásomat – bármily kezdetleges is – a netről kapartam össze. És ez csak néhány dolog, amire jól jön az internet, a kapcsolattartás mellett.

De, ha csak teheted, te is próbáld ki nélküle az életet! Nem mondom, hogy egyből hónapokra menj offline-ra, de biztosan találsz olyan időpontokat, amikor csak megszokásból nézelődsz. Légy tudatos ebben, és használd valami hasznosra ezeket az időszakokat! Jól jársz vele. Kapcsolj ki minden appot, és csak létezz! Csendesedj el, hagyd, hogy megtaláljanak az ötleteid, a gondolataid, s te magad legyél önmagaddal a sok elvárás és káosz helyett.

 

Nyitókép: StockSnap, Pixabay

 

„Autistának lenni olyan, mintha egyszerre lennék süket, néma, vak.” Alapítványi segítség az érintett családoknak

Az alsó tagozatos iskolás korosztály 1 százaléka autista. Ez Magyarországon 100 ezer embert jelent. Csak Budapesten naponta minimum egy autizmus diagnózist adnak ki. A legoptimistább becslések szerint is minden századik gyerek autizmussal jön világra – hívja fel a figyelmet egy EU-s kutatás előzetes adataira a Mars Alapítvány. Az autizmus diagnózisok száma erőteljes emelkedést mutat az egész világon, ezért az ENSZ 2007-ben április 2-át az Autizmus világnapjává nyilvánította.

A Mars Alapítvány kampányában az autista emberek mindennapi nehézségére hívja fel a figyelmet, olyan hétköznapi helyzetekre, mint a bevásárlás vagy a tömegközlekedés, s amelyek az emberek többsége előtt ismeretlenek. 

– Úgy látom, hogy azok az emberek „félnek” tőlünk, akiknek nincs elég tudás a birtokában, legyen az pedagógus, orvos, pénztáros stb. – mondja Oravecz Lizanka, aki felnőttként kapott asperger diagnózist, és szakértőként segíti a Mars Alapítvány munkáját.

– Autistának lenni olyan, mintha egyszerre lennék süket, néma, vak. Süket vagyok, amikor zajban kell meghallanom a másik embert, viszont denevérfülű, ha csend van. Néma vagyok, ha hirtelen kell válaszolnom, mert nagyon szorongok, pedig amúgy rengeteget beszélek. Elvakítanak a fények, miközben élesen látok minden apró porszemet a levegőben, vagy észreveszem a legapróbb változásokat is a környezetemben. Sokszor vagyok vak szociálisan is.

Magyarországon 1989 óta létezik autizmus diagnosztika. A diagnózist nyújtó intézmények legtöbbjének azonban sem ideje, sem módja nincs arra, hogy az autizmus diagnózis után támaszt, információt nyújtson a családoknak. A Mars Alapítvány ezt a hiányt pótolja szülőknek és pedagógusoknak nyújtott tréningjeivel.

Az Alapítvány szerint a szülők már akkor elvesznek a rendszerben, amikor az autizmus gyanúja felmerül. Legendaszerűen terjednek a hírek jó diagnosztikai helyekről, különböző fejlesztésekről, amik segíthetnek, olyan óvodákról és iskolákról, amelyek beveszik ezeket a gyerekeket. Hivatalosan az autizmus fogyatékosságnak számít, ezért az egészségügyi rendszernek biztosítania kellene valamilyen bevett útvonalat. De ez nem történik meg, a szülők egymástól és honlapokról tájékozódnak – olvasható a sajtóközleményben.

A Mars Alapítvány Autizmus 1.0 néven indított tréningsorozata ezt az információs hiányt szeretné pótolni országszerte az érintett családok számára.

Cikkeink a témában

 

Húsvéti sárgatúró

A sárgatúró tradicionális húsvéti étel; a Hajdúságból és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből terjedt el, ma már sok helyen készítik el az ünnepre. Gyorsan megvan, nagyon finom édesen és sósan is. A sonka és a kalács mellé kínálják. Több néven ismert: sárga- vagy édestúró, túrócska, illetve szláv eredetű szóval szirikk vagy szirka.

Hozzávalók 4 személyre

fél liter tej

5 egész tojás 

1-2 ek cukor 

1 tasak vaníliás cukor 

kis maréknyi mazsola (elhagyható)

1 kisebb fahéjrúd (elhagyható)

csipetnyi só

sós változatban is elkészíthető, zöldfűszerek, pl. apróra vágott snidling hozzáadásával, cukrot ez esetben ne adjunk hozzá, és ízlés szerint sózzuk

Elkészítés

Egy közepes lábasba kevés hideg vizet öntünk (1 evőkanálnyit), hogy a tej ne kozmáljon le a forralás során. A tejet beleöntjük, hozzáadjuk a cukrokat, a sót, (a fahéjrudat) és felforraljuk. 

Amikor már forr a tej, a lazán felvert, egész tojásokat belecsorgatjuk, és közepes lángon folytonos keverés mellett addig főzzük, amíg a tojások túrószerűvé állnak össze, és a tejsavó kicsapódik. Ez több percet is igénybe vehet.

Ha mazsolát is teszünk bele, elég akkor hozzáadni, amikor a tojásos tej kezd sűrűsödni.

Egy mély edényt kibélelünk egy tiszta vászonruhával és beleöntjük a túrót. Szorosan összefogva a vásznat összekötjük és fellógatjuk, hogy jól kicsepegjen a leve.

 

A túrót fogyasztásig hűtőben tároljuk.

Malliola. Stílusos, bohém dekorációk, lakberendezési tárgyak, ékszerek Viola és Ildi kerámiaműhelyéből

Ildi, Viola. Viola, Ildi. Nincs jelentősége a sorrendnek, a két keresztnév így is, úgy is szépen összecseng. A hangzás ugyanolyan dallamos, mint a Malliola. 

A véletlen műve, hogy Viola és Ildi alkotótársak lettek (ha léteznek véletlenek). Mivel közel laktak egymáshoz, kisgyermekes anyukaként gyakran összefutottak a játszótéren. Beszédbe elegyedtek, és kiderült, hogy mindketten keramikusok, ráadásul hasonló terveket dédelgetnek. Ahogy erősödött a bizalom közöttük, önálló terveikből egy közöset kovácsoltak, és létrehozták a Malliola kerámiaműhelyt, ahol már évek óta sokféle színes, ötletes alkotás születik: ékszerek, ajándék- és lakberendezési tárgyak, lakásdekorációs termékek, alkotócsomagok… 

A Facebook hírfolyamomban tűntek fel nemrég a színes kerámiamadárkáitok, és ekkor jöttem rá, hogy a konyhánkban – csempedekorként – jó ideje hasonló madárka díszeleg, és ez is Malliola lehet… Jó, ha egy alkotónak be tudják azonosítani a termékét, mert ez azt jelenti, van egyéni stílusa, ismertetőjegye…

Amikor mutattad a kerámiát, nagyon megörültünk, jó volt viszontlátni egy régebbi darabot. Rácsodálkoztunk, hogy mennyit fejlődtünk azóta. Az összhatás hasonló, s bár madarak most is vannak a repertorárunkban, már más szín- és mintavilággal dolgozunk, a kerámiáink közös jellemzője a pecsételt technika. Ráálltunk egy határozottabb vonalra. Akkoriban, amikor ez a madárka készült, még javában kerestük az utunkat; a máz is más hatású, mint a mostani kerámiákon.

Ez a madárka található a konyhánkban. Fotó: Mesterházy Mónika

Számomra most sem tűnik „kezdetlegesnek” ez a kis dekoráció, nyilván más szemmel nézem, mint ti. A fejlődést a gyakorlat és a tapasztalat hozza magával?

Ahogy egyre nagyobb gyakorlatra teszünk szert, könnyebben jönnek a kezünkből az újabb munkák. Tudjuk, mire kell figyelni. Egy-két kísérleti darabot készítünk mindenből, végigvisszük a folyamatot a mázazással, s ha már látjuk, hogyan mutat, bátrabban, nagyobb darabszámban merünk gyártani. Budapesten, egy nyüzsgő nagyvárosban dolgozunk, de mikor becsukjuk műtermünk ajtaját, kint reked a mindennapok zaja. Itt a magunk által teremtett békében, vidám vagy töprengő beszélgetések közben készülnek a nekünk kedves darabok. 

Rengetegen foglalkoznak kerámiával. Nem lehet könnyű kitűnni…

Mi is érezzük ezt. Fent vagyunk a Facebookon, az Instagramon, nagyon sok szuper kerámia jön szembe, nem is jó figyelni ezeket, hogy letisztulhasson az, ami belőlünk fakad, amit mi szeretnénk létrehozni.

Az alkotófolyamat mely része jelenti a legnagyobb kihívást számotokra?

A mázak adták a legtöbb kihívást. Sokat kísérleteztünk, figyeltük, hogyan reagáltak a mintákra. Igazítottunk a faragott díszeinken is annak érdekében, hogy úgy tudják kiemelni a színes mázakat, ahogy szeretnénk. A máz minden felületen másként mutat, attól függően, hogy a minta domborodik vagy az anyagba süllyed. Mivel kis kemencével dolgozunk, ez meghatározza a termékkört is, apróbb tárgyakat készítünk. A kerámia berakásos tükör is sok-sok kisebb egységből épül fel.

A tükör az egyik kedvencem tőletek. Látszik, hogy aprólékos, időigényes munka van benne…

Igen, elég nagy munka. Viccesen szoktuk is számolgatni, hány gyűrűt vagy fülbevalót tenne ki egy ilyen tükör…

Honnan a név: Malliola?

Sokat töprengtünk azon, hogy mi legyen a nevünk. Dallamosságra törekedtünk. A Malliolából a keresztneveink – Viola, Ildi – hangzását is kihallani.

Honnét az ismeretségetek?

A gyerekeink nagyjából egyidősek. Ugyanarra a játszótérre jártunk évekkel ezelőtt a kicsikkel, és ott derült ki, hogy mindketten keramikusok vagyunk. Én az Iparművészetin végeztem keramikus szakon, Viola pedig művészeti szakközépiskolában szerzett keramikus végzettséget. Mindketten Budán lakunk, és nagy szerencsénk volt abban is, hogy hasonló stílusban gondolkodtunk, és el tudtunk indulni egy közös vonalon.

Mikor kezdődött a közös munka?

A Malliola 2015-ben indult. Lakásműhelyben dolgozunk.

A webshopotok viszont 2020 augusztusa óta létezik…

Addig ajándékboltokban voltak elérhetők a termékeink, néhány budapesti és vidéki üzletben. Nagy élmény a webshop. Magunk kezeljük, és ketten építettük fel, külső segítség nélkül. Korábban nehezebben jutottak el hozzánk a vásárlói visszajelzések, a webshopnak és a közösségi médiának köszönhetően most már látjuk a reakciókat, tudjuk, hogy a közönség mit szeret, azt is, hogy mire van kevésbé igény. A lámpabúra ötlete is vásárlói megkeresés alapján jött. Egyedi megrendelésre készítettük. Kihívás volt, élveztük, végül a búrát beépítettük a termékkínálatunkba. A fiókgomb ötlete szintén egy vásárlónktól származik, antik sokfiókos szekrényre kért színes bútorgombokat, így ezeket is megtartottuk a repertoárban. 

 

Szeretjük, ha szeretik a kerámiáinkat, de igyekszünk stílusban maradni. Nem állnánk ki olyan termékekkel, melyek nem belőlünk fakadnak, melyekkel nem tudunk azonosulni. 

Ízelítő a Malliola Kerámia kínálatából

 

 

 

 

 

Webshop: malliola.com/

facebook.com/malliola

A pozitív gondolkodás álságos csapdája

Igazi darázsfészek, amibe most nyúlni szándékozik ez a pár bekezdés. A pozitív gondolkodás megszállottjai és lelkes szószólói ugyanis könnyen személyes támadásnak élik meg, ha féltett kincsüket és reményüket bárki kritikával illeti. Kérdés persze – némi iróniával –, hogy az ilyen kritika hogyan fogadható aztán valóban pozitív hozzáállással?

Amiről itt szólnunk érdemes, az a pozitív gondolkodás igazságtartománya. Számos kutatásból, szakmai, félszakmai vagy épp irodalmi műből tudjuk, milyen fontos az attitűd, a lelki beállítódás, a szemlélet, amivel és ahogyan belemegyünk egy folyamatba, vagy akár éljük a hétköznapjaink valóságát. Csakhogy olykor – pestisen mondva – sokan túltolják a biciklit.

A gond és a probléma az axiómában keresendő. Egyes pozitív gondolkodók azt képviselik ugyanis, hogy a gondolat van előbb és aztán, sőt ebből következnek (!) az érzések; magyarán mindaz, amit érzünk, gondolatok által determinált. Sajnos azonban ez egy hibás axióma! A primer ugyanis a személy érzelmi mintázatainak hálózata, amikre bár kétség kívül lehet indirekt hatni a gondolkodás segítségével (szekunder módon), de semmiképpen nem azok határozzák meg az érzéseinket, különösen nem az érzelmi mély mintáinkat. Bárcsak ilyen egyszerű volna! Ha ez igaz lenne, akkor egy érzelmi keverőpultot kellene csak magunk elé képzelnünk lelkünk egyik szegletében, amin kedvünkre beállíthatunk különféle – nyilván pozitív – érzéseket. Bárcsak! Ilyen keverőpult azonban nem létezik.

S ez a hatás oda summázódik, hogy a rossz érzések normalitását végül el akarjuk tagadni, és száműzni szeretnénk életünkből; ezzel pedig alapvető emberségünk karakterisztikáját vonjuk kétségbe.

A hat ún. alapérzelem: félelem, harag, szomorúság, undor, meglepődés, öröm. Akkor az első négyet nem is szabadna-kellene-lehetse éreznünk, mert a siker fejben dől el és gondolkodjunk pozitívan, valamint nézzük a dolgok jó oldalát? Ettől vagyunk ugyanis emberek! Hogy is van ez?

E logika csúcsra járatására szemléltetésképp idézzünk egy nemzetközi bestseller (önsegítő könyvből), mely sok százezer, tán több milliós eladott példánnyal büszkélkedhet.

1. „Úgy döntöttünk, bárhogyan is alakuljanak a dolgok, boldogok leszünk.”

2. „Ha el tudod képzelni magad multimilliomosként, megvan benned az, ami szükséges ahhoz, hogy valóra váltsd.”

3. „Jelöld ki a határidejét, hogy meddig érezheted magad depressziósnak vagy levertnek.”

4. „Sorolj fel tíz dolgot saját magaddal kapcsolatban, amiről azt gondolod, hogy bárcsak meg tudnád változtatni vagy bárcsak jobb lennél benne! Nézd a listát, hogy tudatosítsd a negatív érzéseidet, majd érezd, ahogy azok leválnak rólad!”

5. „Az önbizalom gondolkodási szokás.”

Veszélyes terepre tévedtünk, a gyanútlan felhasználót ugyanis roppant könnyű megtéveszteni. Példa: nem vagyok jól, majd kiderül az ilyen kötetekből, hogy de hiszen csak rajtam múlna! Majd mégsem vagyok rá képes – az említett mélyebb érzelmi mintáim miatt – kikerülni ebből a hatalmas gödörből, s frusztrációm még erősebb lesz, mint korábban, elkeseredettségem pedig még hatalmasabb, hiszen én még erre sem voltam alkalmas. A kígyó önmagába harap, a kör bezárul és még csak nem is illethetjük kritikával az ilyen pozitív gondolkodókat, elvégre nekik igazuk van, csak mi nem voltunk rá képesek.

Ezen a ponton külön hangsúlyozzuk, itt nem azon kognitív-behavior technikák megkérdőjelezése a cél, amelyek sokakat mentettek már meg mentálhigiénés gyötrelmeiktől, hanem a pozitív gondolkodás mindenek felett való, univerzális csodaszerként történő feltüntetése ellen opponálunk.

Záró megjegyzésként pedig idézzük Marcus Aureliust: „Olyan az életünk, amilyenné gondolataink teszik.” Látszólag ez azonos „a siker fejben dől el” frázissal, de csak első olvasatra. Valójában végtelen távolság feszül a kettő között. Marcus Aurelius szellemisége ugyanis nem cseréli fel a primert a szekunderrel, csak megláttat egy fontos beavatkozási pontot életünkre. „A siker fejben dől el” frázisa hazug mód kicselezni szándékozik az érzelmeink alapvetőségét. Pszichológusi szemüveggel nézve ugyanis ez lenne a korrekt megfogalmazás: a siker fejben is (!) eldől. De az „is” szócska miatt már nem hangzik olyan frappánsan, és nem lesz szalagcím sem a médiában, vagy szlogen egy plakáton.

 

Nyitókép: Juan Mendez, Pexels

Kenyérszűz, covidinka, cecíliás, vírusgeneráció. Karanténszótár. Magyar nyelvész kordokumentuma a pandémiáról

2020 tavaszán megváltozott az életünk. Több mint egy éve élünk együtt a COVID-19 világjárvány nyomasztó terhével. Mondhatnánk, a csapból is ez a „téma” folyik, interneten keresztül dőlnek ránk a naprakész információk (és dezinformációk), egyre komolyabbak az emberéletben is mérhető veszteségek, rengeteg embert, gyermekes családot érint az egzisztenciális bizonytalanság; a szabad választásunkat, mozgásunkat érintő a korlátozások miatt is sokan érezhetik magukon a mentális kimerültség jeleit. Erre az elhúzódó krízisre nem lehetett felkészülni, és egyelőre még mindig beláthatatlan, hogy az életünk mikor tér vissza a normális kerékvágásba. Kérdés: mi lesz számunkra ezután a normális? Visszakapjuk-e a régi életünket, esetleg bizonyos „megkötések” már örökre velünk maradnak?

Olyan időszak tanúi és elszenvedői vagyunk, amelyet az utánunk jövő nemzedékek is számon tartanak majd. Most még csak jóslatokba bocsátkozhatunk a pandémia hosszú távú hatásairól, az viszont alapos feltételezés, hogy a világjárvány komoly vízválasztót jelent a 21. századi életmód alakulásában. Ez pedig nem feltétlenül negatív előjelű, a jelenlegi helyzet a fejlődés új irányait is megmutatja. Tisztábban fogunk látni e vonatkozásban, miután kikeveredtünk a válságból. Néhány területen már most is jól érzékelhető, hogy a pandémia milyen újszerű, tömegeket érintő változásokat indított el; a digitalizáció, az online lehetőségek felértékelődtek, használatuk az oktatásban, a munka világában egyaránt tömegessé vált; egyfajta folytonosságot biztosítanak, a kapcsolattartást is új szintre emelték, valamelyest kompenzálva az izolációt.

A pandémia időszakában használatos fogalmak beépültek a napi szóhasználatunkba, ami egy nyelvész számára felettébb izgalmas jelenség. Dr. Veszelszki Ágnes arra vállalkozott, hogy összegyűjti és rendszerezi a COVID-19 járvány során született szavakat, ún. neologizmusokat. A Budapesti Corvinus Egyetem Kommunikáció- és Médiatudomány Tanszék tanszékvezető egyetemi docense négyszáz szót és kifejezést gyűjtött össze a Karanténszótárban. 

– A világméretű koronavírus-járvánnyal, a karanténnal, az életünk teljes megállításával-lelassításával olyan teljesen újszerű helyzetben találtuk magukat, hogy nem voltak fogalmaink az új, nyelven kívüli jelenségek megnevezésére. Ez a nyelven kívüli ok indokolhatja az új szóteremtések robbanásszerű megjelenését – olvasható az Inter-IKU Budapest gondozásában megjelent kötet fülszövegében.

Feltételezhető, hogy as 2020-ban megjelent – egyelőre vékonyka, 84 oldalas – könyv több bővített kiadást is meg fog érni, hisz már a nyomdába kerüléskor érzékelhető volt, hogy újabb és újabb kifejezések látnak napvilágot, és ez a bővülés azóta is tart.

Számomra a napokban tűnt fel egy újszerű kifejezés, ami egy konkrét termékre utal, ez pedig a „maszkpiercing”. Egy magyar alkotó olyan textil arcmaszkkal állt elő, melynek az egyik oldalát ornamentikus minta és egy csillogó strasszkő díszíti – erre utal a maszkpiercing név (az orrpiercingre hajazva).

Beszereztem a Karanténszótár első kiadását, mert úgy gondolom, helye van a családi könyvespolcon. Reményeim szerint a ma még nem élő utódaim is érdeklődve forgatják majd, ahogy azt is, hogy nekik már nem kell küzdeniük világjárvány jelentette fenyegetettséggel. A nyelvész, újmédia-kutató gyűjtése hű kordokumentum. A szerzőt idézve:

„A Karanténszótár egy különös kornak és kórnak a szavakkal emlékez(tet)ő nyelvi lenyomata.”

Vajon tíz év múlva tudni fogjuk-e, mit jelent, ha azt mondjuk valakire, hogy cecíliás? A szótárban erről az alábbi magyarázat olvasható: az operatív törzs sajtótájékoztatóinak rendszeres megszólalója volt az országos tisztifőorvos, Müller Cecília (ahogy még napjainkban is, a szerk). A nevéből képzett melléknév a beszédmódjára, stílusára utal. „Nagyon cecíliásan fogalmaz.”

A több száz kifejezés között számos más „jópofa” neologizmust találunk, számomra ezek közül jó néhány újdonság volt. A hörcsögösködés a Karanténszótár szerint arra utal, hogy valaki a vírus hallatán alaposan bevásárol, minél több árut elraktároz, akárcsak a hörcsög. A kajantén a karantén ideje alatt elkészített ételekre utal, a kaja és karantén szavak összevonásával született. A szótárban megtalálhatjuk a vécépapírkrízis, vécépapírnepper kifejezéseket is, ezek magukért beszélnek. A zoombombázás pedig azokra a vicces malőrökre utal, amikor egy lakótárs vagy családtag belesétál egy videókonferenciába és ezzel kellemetlen szituációt okoz.

A példák sora hosszan folytatható lenne, a Karanténszótár érdekes, ugyanakkor vegyes érzéseket kiváltó olvasmány. Érdemes lassan haladni vele, egy-egy fogalmat ízlelgetve, különben könnyen letaglózónak érezhetjük. 

Az e-nyelv.hu közleménye szerint 2020-ban, nem meglepő módon, az év szava a koronavírus volt, az év antiszava pedig a koronaszégyen. Utóbbi arra a jelenségre utal, mellyel korábbi cikkünkben mi is foglalkoztunk. „A koronaszégyen a járvány második, őszi időszakában kialakult magatartásforma: a koronavírus-betegség eltitkolása abból a célból, hogy az illetőt ne érhesse hátrányos megkülönböztetés.”

Sokfélék vagyunk, sokféleképpen viszonyulunk a járványhoz és egymáshoz is; felelős magatartásból, emberségből is vizsgázunk. Vigyázzunk magunkra és másokra is!

A Karanténszótár itt rendelhető meg: e-nyelv.hu

 

Lifting, ránctalanítás arcjógával, arctornával. Interjú Koós Vikivel, a módszer szakavatottjával

Van egy kifejező szállóige: annyi éves vagy, amennyi a hátgerinced. A mozgás fontosságára hívja fel a figyelmet – jellemzően a pilates és a jóga kapcsán emlegetik. Van egy másik, gyakran hangoztatott gondolat, ironikus kicsengéssel: mindenki annyi évesnek néz ki, amennyit erre a célra tud költeni.

Egy érdekes módszert mutatunk be az alábbi interjúban, ez pedig az arctorna. Száz százalékig természetes módszer, világszerte vannak követői, s bár kevésbé felkapott, mint mondjuk egy forradalmiként reklámozott arckezelés, azért hazánkban sem ismeretlen. 

Lifting, anti-aging, bőr- és arcmegújító kezelések, ránctalanító krémek, forradalmi szépítő eljárások korát éljük. Virágzik az esztétikai bőrgyógyászat, már nem (csak) a jómódúak számára érhetők el a kozmetológiai beavatkozások, köztük az arcfeltöltés. Tudjuk, hogy az arcunkért saját hatáskörben is rengeteget tehetünk: meghatározóak az étkezési, alvási szokások, a folyadékbevitel, a testmozgás. Az, hogy az arcunk izmait is lehet edzeni, tornáztatni, ugyanakkor nem feltétlenül jut az eszünkbe. Koós Vikivel beszélgettünk, aki hivatalosan 2007 óta foglalkozik arcjógával, arctornával, a módszer szakavatott képviselője és akkreditált oktatója.

Rákerestem Instagramon a #faceyoga, arcjóga hashteg-re, és meglepően sok, közel 100 ezer bejegyzést találtam, jellemzően videókat, gyakorlatokat. Magyarországon is ennyire ismert, népszerű ez a módszer?

Valóban nagyon sok gyakorlat érhető el ma már az interneten. Amikor elkezdtem, még nem volt ennyire felfutott a közösségi média. Azt gondolom, hogy a videómegosztók és a social media nyújtotta lehetőségeket jó páran ügyesen meglovagolják, azok is, akik nem feltétlenül szakértői a területnek. Évekbe telt, mire arcjógával, arctornával ki mertem állni a nyilvánosság elé, és jó ideje már oktatom is a módszert államilag akkreditált képzés keretében. Ahhoz, hogy valaki tréner lehessen, arcjógával, arctornával foglalkozhasson, komoly elméleti és gyakorlati tudással kell rendelkeznie.

Ezek szerint az arctornát, arcjógát nem lehet autodidakta módon elsajátítani? Honnan tudhatjuk, hogy az Instagramon vagy a YouTube-on elérhető videók megbízható gyakorlatok? Egyáltalán lehet az arctorna káros?

Nem mindegy, ki mutatja be a gyakorlatokat. Lehet, hogy egy huszon-, harmincas hölgynek nem gyűrődik meg a bőre a gyakorlatok hatására, negyven felett azonban nem garantálható, hogy egy-egy rendszeresen ismételt mozdulatsor nem vált ki ilyen hatást. Az arctorna nemcsak az arc izomzatát stimulálja, komoly hatást fejt ki az állkapocsra, a csontozatra is. Az arc anatómiáját nagyon jól kell ismerni, mindennek ez az alapja. Törekszem arra, hogy minden gyakorlat mimikai védelmet adjon, olyan mozdulatokat használok, melyek tökéletesek az érettebb korosztálynak is. Hozzáteszem: más korosztályt vonz az Instagram, ez a platform inkább a fiatalok körében népszerű. Hozzám inkább a negyven pluszos korosztály jön, s ehhez mérten találtam ki a gyakorlatokat. Magam is ötven pluszos vagyok már.

Jó, hogy ezt magadtól mondod, mert nem kérdeztem volna rá, ugyanakkor tudom, hogy sok ember kíváncsi az életkorodra. Nyilván ez egyfajta visszajelzés számukra arról, hogy a fiatalító módszered mennyire hatékony… Nem érzed ezt nyomasztó elvárásnak?

Egyáltalán nem. Nem zavar a korom! Tapasztalatnak fogom fel; a saját bőrömön érzem, hogy ötvenen felül nehezebb az arcot kordában tartani a hormonális változások miatt. Több munkát kell fektetni abba, hogy az ember jól érezze magát a bőrében. Egyébként pedig mindig büszke voltam arra, hogy a hivatásom reklámarca vagyok.

Mikor, honnét jött az ötlet, hogy arcjógával, arctornával foglalkozz?

Kozmetikus végzettségem van, még az iskolarendszerű kétéves képzésen szereztem szakmai bizonyítványt; dolgoztam is kozmetikusként jó néhány évig. Aztán elvégeztem egy felsőfokú kereskedelmi iskolát, és elhelyezkedtem egy francia multicégnél. Főosztályvezetőként, magas pozícióban dolgoztam, a megjelenést illetően komoly elvárásokat támasztottak, minden nap tip-topnak kellett lenni. Cserébe nem volt magánéletem, reggeltől estig, hétfőtől vasárnapig dolgoztam. A fiam 2007-ben született meg, és ekkor már tudtam, hogy nem akarok visszamenni a multihoz. Az anyaság csodás, újszerű élmény volt, ám a multis létemhez képest külsőre sokat változtam; lelakott lett az arcom, látszott rajtam a kimerültség. Valamit kezdeni akartam ezzel az állapottal. Ekkoriban ismertem meg Dr. Payot módszertanával. Úttörőnek számított ezen a területen, az 1920-as, 30-as években dolgozta ki az arcgyakorlatait. Megtetszett a módszer. Nagyjából ezzel egyidőben az anyósom polcán találtam egy 1950-es évekből származó szépségápolási kézikönyvet, és ebben is találtam leírásokat az arcgimnasztikáról. Anyósom ki is próbálta annak idején, jó tapasztalatokról számolt be. Kíváncsiságból kezdtem bele, rengeteget gyakoroltam, és új gyakorlatokat is kitaláltam; ezeket próbálgattam a családtagokon, barátnőkön, egyre több jó tapasztalat gyűlt össze, és szép lassan kialakult egy komplex módszer. Ennek a folyamatnak persze nincs vége, folyamatosan fejlesztem a gyakorlatokat.

Nehéz volt kiállni a nyilvánosság elé  – hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?

Hónapokig nem mertem kitenni magamról fotót. Nem akartam támadást, bántást… A Koós Viki arcjóga védjegyoltalom alatt áll. Tíz éve védettem le. Rengeteg anyagot kellett beadnom, bizonyítandó, hogy senki sem foglalkozott még arcjógával Magyarországon. 

Mi volt a személyes tapasztalatod az arctornával?

Eleinte minden nap gyakoroltam, napjában többször is, de éreztem, hogy ez nem jó. Fáradt volt az arcom, nem volt ideje a regenerálódásra. Az első látványosabb változás nálam a száj körüli területen, a felső ajak területén látszott, utána lassan alakult a többi.

Milyen változást lehet elérni reálisan arctornával és melyek a legnehezebben alakítható területek?

Az arcjóga és arctorna együttesével az arc kipihentebb lesz. Az arc – kissé megereszkedett – alsó részét gyönyörűen fel lehet húzni, a szarkalábak, a szemöldök közti terület ráncai halványíthatók, feltölthetők célzott gyakorlatokkal. Nagyon fontos az önvizsgálat szerepe is: meg kell figyelni tudatosan, hogy a napi tevékenységek során az arc mely részei vannak fokozott igénybevételnek kitéve, a mimika, a testtartás vagy a munka által. Ezeken is lehet – és érdemes is – változtatni. A leglassabban a szájzugnál, az arc alsó részén és a szem körüli területeken lehet változást tapasztalni. A szem lebegő izmait nehéz fejleszteni, mivel a szemünket folyamatosan használjuk; hunyorgunk, meresztünk stb., és ez homlokráncok formájában nyomot is hagy az arcon. Oda kell figyelni arra, hogy ne gyűrjük az arcunkat, ne hunyorogva nézzük a monitort, ne ráncoljunk, ne húzzuk össze a szemöldököt, ne húzzuk fel a vállat…  Ezek a beidegződések hamar nyomot hagynak az arcon.

Mi a különbség az arctorna és az arcjóga között?

Az arctorna és az arcjóga együttesen hatásos. Az arcjóga gyakorlatok légzés- és beszédtechnikára épülő lazító és rehabilitációs gyakorlatok, arctornával pedig a petyhüdt az izmokat fogjuk munkára, erős izometriás gyakorlatokkal újra optimális izomtónusba tudjuk hozni az arcot. Az Arcjóga-arctorna technika az arcfiatalítás újszerű megközelítése, a módszer lehetővé teszi, hogy az arcunkat a legjobb állapotba hozzuk. Különös hangsúlyt kapnak azok a gyakorlatok, amelyek az arc feszességét adják vissza, illetve a szemkörnyék ráncait halványítják. Vannak az arcon olyan területek, melyeket túl sűrűn használunk, például a szemöldök közötti területet; ha az izmokat gyakran és erősen befeszítjük, egy idő után állandósulnak a ráncok. A kozmetikus iskolában gyakran hallottam a tanáromtól: lányok, nem szabad mimikázni! Nem szabad mosolyogni! Ez persze nem hangzik túl jól, inkább csak arra utal, hogy valamennyire uralni kell vagy lehet a mimikát az arcunk érdekében. Sokan ülnek a laptop előtt, hunyorognak, ráncolnak, ennek hatására megjelenhetnek az 1-11-111-esek, a mérgesráncnak is nevezett redők a homlokon. Ezeket a területeket is szépen lehet lazítani. 

Ez olyan egyszerűnek tűnik…

Több oldalról lehet offenzívát indítani a ráncok ellen, illetve annak érdekében, hogy a maximumot tudjuk kihozni az arcunkból: meghatározó az életmód, nem mindegy, mit kensz a bőrödre, mennyit alszol, mennyi vizet iszol stb. Mindezek együttesének egy szelete az arctorna. 

Az arcnak három alappillére van. A kollagén- és elasztinhálózat, amely szó szerint hálóként rögzíti az arc lágy szöveteit a koponyához. Amíg ez a maximumon dübörög, nagyjából 40 éves korunkig, nem látványosak az öregedés jelei. Utána elkezd lefelé csúszni az arc, lazul a háló. Az arcban lévő zsírszövet mennyisége pedig fogyatkozik az idő múlásával. Ezek folyományaként ötszögletűvé válik az arc, esetenként azoknak is lesz kisebb-nagyobb tokája, akiknek egyébként nincs súlyfeleslegük. A harmadik alappillér az arcban lévő izomszövet, amit gyönyörűen meg tudunk dolgoztatni.

Az arcjóga botox hatást ad természetes módon, az arctornával pedig a petyhüdt izmokat erősítjük.

Azok is végezhetnek arctornát, akik töltetik az arcukat?

A töltött területekhez nem nyúlunk tornával. Nem ítélem el azokat, akik élnek ezzel a lehetőséggel, de én biztosan nem fogom töltetni magam.

Ki végezhet arctornát? Van életkori megkötés?

Egy 60-70 éves arcot nem dolgozhatunk meg olyan erővel, mint egy 40 évest. Hetven évnél húztam meg a határt általánosságban. Hetven felett kicsit módosítani kell a gyakorlatokon, de ha valaki elkezdte 40-50-60 évesen, nyugodtan végezheti 70 felett is a bevált gyakorlatokat. 

Azoknak is ajánlod, akik nem a ráncaikat szeretnék halványítani?

Az arctorna a csontképző sejteket stimulálja, ugyanúgy, mint a testedzés. A koponya- és az állkapocs-csontunkról valahogy el szoktunk feledkezni. Teljesen szimmetrikus arc nem létezik, de jelentősen javítható ez a terület is célzott gyakorlatokkal, állkapocstornával az arc szimmetrikusabb lesz, ami látványosan fiatalít.

Egy kiadós arctorna után kialakulhat izomláz?

Igen, furcsa, bizsergető érzés.

Mennyi idő után hoz látványos változást az arctorna?

Hat hét után mindenképpen. Van, akinél ennél hamarabb látszik a változás, van, akinél később. Függ ez attól is, hogy milyen gyakorlatokat végez, mennyi időt szán rá. Nyilván az életkor is befolyásolja az eredményt.

 

Hogy néz ki az arctorna? Ízelítő Koós Viki videóiból

 

Web: www.arcjoga.hu

Facebook: Arcjoga