Ennek a rövid írásnak mindösszesen két provokatív kérdése lesz; egy praktikus, kézzelfogható, és egy nehezen megragadható, szimbolikus:

1) Mennyi a képernyőidőm? Vagyis hetente mennyi órát, percet töltök a különféle monitorok, kijelzők garmadája előtt?

2) Elérhető-e még a saját lelkem és annak rezdülései? Mit tesz velem ez a sok fejlesztés? – pont az első kérdés okán, elvégre zajban élünk – legyen akár auditív, akár vizuális, mindig van valami –, így roppant nehéz önismereti felismerésekre, érzelmi önreflexiókra jutni, s helyette csak marad az önáltatás ismert álválasza.

Előbbi kérdésre (1) válasz egyértelműen van. Ahogy régen mondtuk: egy „kockás” papír éppúgy kiadhatja a fő summát, mint egy modern applikáció a telefonunkon (például Quality Time), amely kegyetlenül az arcunkba nyomja, mennyi időt és mivel töltöttünk el kedvenc képernyőink valamelyikén. Az is érdekes ugyanitt, ha megálljt tudunk parancsolni ennek a tendenciának, de erről már írtunk. 

Ami a fontosabb, az az értelmezés felelőssége, és főleg, hogy miként és hogyan interpretáljuk majd ezeket az adatokat a lelki folyamatainkra nézve: mit tesz vagy tett velünk az a temérdek képernyőidő?

Utóbbi kérdésre (2) tehát válasz azonban már nincs, legalábbis egzakt formában semmiképp. Ahhoz meg kellene állni, legalább pár napra, hétre. Csak töprengés, merengés után sejthetjük meg az igazságot, mit is tett velünk az évek, évtizedek alatt mindaz, hogy állandóan nézünk valamit.

Torzít vajon a sok képernyő bennünket?

Vagy mindez nemcsak egyfajta vészharang kongatása tőlünk, szakemberektől, vagy egy-egy aggódó, általában idősebb korosztályhoz tartozótól? Nehéz megmondani. Annyi tán bizonyos: másak a reakciók, másak a vonatkoztatási pontok, másak a normák, így mást tartunk majd elfogadhatónak. Pedig hol vagyunk már attól az időszaktól, mikor a tévét tekintettük mumusnak! Kalandozzunk egy kicsit.

Az aktuális kulturális korszellem ugyanis mindig leképez egy-két érdekes tünetet életünkből.

Sidney Lumet A hálózat (Network) című filmje (1976) a televízió torzító hatásával foglalkozik. Idézzünk fel egy párbeszédet a két főhős között. A férfi korábban elhagyta a feleségét és azzal a fiatalabb nővel él, akinek az alábbi kifakadását teszi:

– Nem tudom, egyáltalán képes-e valamilyen igaz érzésre. Televíziós generáció, abból tanulta az életet. Csak azt a valóságot ismeri, amit a tévé nyújt neki.

(…)

– Az igazat mondom. Hat hónapja élek itt együtt veled. És úgy tekintesz, mint egy filmsztorit. Ez nem sztori, Diana. Itt valóságos igazi élet zajlik. (…) És amit te érzelgősségnek tartasz, azt az én generációm emberi tisztességnek nevezi. Hiányzik az otthonom. Mert kezdek úgy félni, hogy a frász tör. Mert hirtelen rájöttem, hogy közelebb a vég, mint a kezdet, és felfoghatóvá vált számomra a halál, jól látható arcvonásokkal. Olyan emberrel van dolgod, aki eredendően kétkedő. Ezt vedd számításba. Nem riportalany vagyok, hanem az a férfi, akit feltehetőleg szeretsz. Az életedhez tartozom. Itt élek. Valóság vagyok. Nem tudsz másik csatornára kapcsolni.

– Mondd, mi az tulajdonképpen, amit vársz tőlem?

– Csak azt kívánom, hogy szeress. A kétségeimmel, mindennel együtt. Ezt csak érted, nem?

– Nem tudom, azt hogy kell.

Ez az a fájó utolsó mondat, ami igazán szívbe markoló:

„Nem tudom, azt hogy kell.”

Az efféle cikkek ugyanis hajlamosak belemenni direkt vagy indirekt értékítéletbe, hogy jó vagy nem jó a sok okostelefon és okoskütyü? Nem vesszük észre, ez nem elég jó kérdés. A nem elég jó kérdésre aztán könnyen előfordulhat, hogy a válasz is suta és esetlen lesz. Helyesebb kérdés lenne, hogy mit tesz velünk az a sok okostelefon és okoskütyü, és szeretnénk-e, hogy ezt tegye!? Azt pedig, hogy ez jó-e vagy épp rossz, majd az aktuális korszellem vonatkoztatási pontjai szerint megítélik az arra hivatott tudorok. Mi egyénként azonban tegyük meg a szükséges önreflexiót, és ha tudatosul egy-némely felismerés, akkor tán még léphetünk is!

Nyitókép: Andrea Piacquadio/Pexels

Beszélgetünk a szomszédasszonnyal: „jó orvos a háziorvosunk, csak hát iszik szegény! Az előző is ivott. Én nem is értem, miért lesz itt minden doki alkoholista?” Mi történik a lelkiismeretes, jó orvosokkal? Persze nem minden esetben a pohár után nyúlnak, de sokszor valamilyen módon félrecsúszik a saját életük.

Munkám során sokszor találkozom segítő-gyógyító foglalkozású emberekkel. Vannak klasszikus „fehérköpenyesek”, vannak alternatív módszerekkel dolgozók, és vannak sokan, akik nem is tudják, hogy valójában ők is gyógyítanak. Ők „csak” szeretettel, együttérzéssel, támogatással vannak embertársaik irányában. Velük beszélgetve kiderült, hogy a „hivatalos” orvosképzésben sehol, de még az alternatív módszerek oktatásában is elenyészően kevés esetben fordítanak arra figyelmet, hogy a gyógyító, segítő, támogató szakember miképpen tisztítsa meg magát energetikailag, hogyan húzza meg a határait, hogyan vonuljon vissza a saját életébe, amikor éppen nem gyógyít és segít.

Egy gyógyító, akár hivatásos orvos, akár bármilyen más módon segít, az emberekből a problémát kapja. Senki nem megy azért orvoshoz, hogy közölje: „dokikám, teljesen jól vagyok, szép az élet!”. Az orvos a fájdalmak, nyavalyák, elkeseredettség felületén találkozik másokkal. Ezeket az energiákat kapja.

Valamilyen szinten jól bírja, hiszen így tudott orvossá válni, különben inkább rózsakertésznek ment volna. Csakhogy nem lehet, és nem is kell a végtelenségig mindent kibírni! Ha nem tudjuk, hol van a teljesítőképességünk határa, tévedésünkért nagy árat fizetünk!

S hogy erről miért nem egy orvosi szaklapban írok, miért egy ilyen, sok és sokféle életű emberhez eljutó magazinban olvasol erről? Azért, mert ez a probléma nem csupán a „felkent” orvosok, gyógyítók gondja. Mindenki, aki empátiával, együttérzéssel és segíteni vágyással fordul szerettei, embertársai felé, kockázatot vállal, és kárt okoz magának, ha energetikailag nem tanulja meg helyén kezelni mások problémáit.

Jómagam akkor tapasztaltam meg, mibe keveredtem, amikor az első komoly pánikrohamos kliensemmel foglalkoztam. Nagyon rossz állapotban volt, nem kapott levegőt, nem volt képes zárt térben megmaradni (így a közeli parkban róttuk a köröket a hidegben), nem tudott aludni, enni. Igen, tudtam segíteni neki – de nagyon átéltem a helyzetét. Erre a beleélésre szükség volt ahhoz, hogy tudjak segíteni: kellett, hogy érezzen valamilyen kapcsolódást, hogy nem egy buborékban van, és én nem kívülről kiabálok valamit feléje, és kellett, hogy az ő helyzetéből, állapotából tudjak kiindulni.

Csak aztán, amikor hazament, este én is elkezdtem produkálni a tüneteit. Nem súlyosan, épp csak annyira, hogy feltűnjön, hogy kevés a levegő, hogy nem tudok nyugton ülni, enni, és aludni. Akkor jöttem rá, hogy magamra vettem az ő energetikai mintázatát. Pedig az nem az enyém! Nem is tudnék segíteni neki, ha magam is beállnék mellé pánikolni. Ahogy rajtam sem tudott volna a sebész segíteni, amikor a vakbelemet kellett kivenni, ha műtét helyett mellém fekszik, és együtt görcsölünk.

Tudatosítanom kellett tehát, hogy bármennyire is odafigyelek, ráhangolódom a másik emberre, annak nem az a célja, hogy átvegyem az ő mintázatát, épp ellenkezőleg, egy más mintázatból kiindulva kell őt „helyrehangolni”. És észbe kellett vésnem azt is, hogy amint a helyzet elmúlt, amelyben cselekedni tudok, le kell tennem a másik ember energiamintázatát.

A cselekvési pontunk ugyanis csak és kizárólag a jelenben van. Csak itt is most tehetünk valamit. Múltbeli vagy jövőbeli mintázatokhoz ne hangolódjunk, ne számoljunk velük, mert a múlt és a jövő lényegében nem létezik, tehát egy nem létezőhöz próbálunk igazodni. Azon túl, hogy felesleges, még káros is számunkra!

Ahogyan nagy vendégség után kiszellőztetünk, elmosogatjuk a poharakat, úgy kell tudatosan energetikailag is letisztítanunk magunkról a másik ember problémáját. Nem lelketlenség ez, hanem egészséges önvédelem, annak érdekében, hogy mi magunk cselekvőképesek, ezáltal segítőképesek legyünk és maradjunk.

Nem érzéketlenség azt, mondani, hogy „ez és ez NEM az én problémám!”

Nem én válok, hanem ő válik, nem az én gyerekem beteg, hanem az övé, nem én vagyok depressziós, hanem ő. Nem élhetem helyette az életét, nem cselekedhetem helyette, nem dönthetek helyette.

Saját – és emiatt az ő számára más – mintázatom megőrzése a kulcsa annak, hogy segíteni tudjak. Hogy miképpen? Találd meg azt a „rituálét”, amivel tudatosítani tudod magadban, hogy most pedig megtisztítod az energiameződet. Egy terapeuta hölgy arról számolt be, hogy kezdetben komoly „műsort” csinált magának: gyertyát és füstölőt gyújtott, mantrázott, tajcsi mozgássort végzett, mosakodott… mert szüksége volt erre. Aztán amikor az energetikai egyensúlyát megtalálta, és már képessé vált rá, hogy könnyen és gyorsan visszataláljon „önmaga középpontjához”, már elég neki egy kézmosás, ami higiéniailag egyébként is indokolt a munkájában, és közben tudatosan „energiamező-mosást” is végez.

Az az orvos, aki a pohár után nyúl, aki összeroskad mások kínja-terhe alatt, nagy valószínűséggel nem tudja letenni azt, ami nem is az ő csomagja. Az az orvos, aki elfásul, és nem is érdekli, mi a baja a betegnek, csak rutinból felír egy antibiotikumot, úgy védekezik, hogy ott is elzárja magát, ahol nyitottnak kellene lennie, így lényegében nem tölti be a szerepét. Egyik sem megoldás – valaki mindenképp sérül. És a laikus segítő is, például te, aki ezt olvasod, kitolhatsz magaddal, ha nem határolod le magadat kristálytisztán, és nem teszed rendbe a saját energiameződet.

Igen, segítsd és támogasd az embereket – de vigyázz magadra is. Áldozatot hozni és áldozattá válni nem ugyanaz!

„Az információ felemészti a figyelmünket. Az információ bősége a figyelem ínségét jelenti.” Herbert Simon

Megszokott látvány szinte mindenütt, hogy az emberek az okostelefonjukkal vannak elfoglalva; s amikor nyomkodják a képernyőt, nem feltétlenül az jut az eszünkbe, hogy éppen dolgoznak, például hivatalos e-mailekre válaszolnak, prezentációt szerkesztenek, esetleg feljegyzést írnak, hogy csak néhány példát említsek. Pedig a villamosra vagy a buszmegállóban várakozva, esetleg egy padon ülve a parkban is lehetünk ma már produktívak (számos munkakörben); hasznosan tölthetjük az üres perceket. Vonzó az okoskészülékek által kínált szabadság is, ami azt jelenti, hogy szinte bárhol, bármikor elvégezhetők bizonyos munkafolyamatok.

Ez persze csapda, mert a magánélet, a szabadidő és a munka világa között elmosódnak a határok.

Gondoljunk csak bele, az okostelefon lehetővé teszi, hogy párhuzamos tevékenységeket folytassunk: miközben mondjuk a családtagunkkal chatelünk (esetleg egyszerre többel is), bele-belepillanthatunk a közösségi médiába, eközben jelzi a telefon, hogy érkezett egy új munkahelyi e-mail, amit sürgősen meg kell(ene) válaszolni; s mialatt a figyelmünket ide-oda ugráltatjuk, a háttérben zene vagy podcast beszélgetés szól, és még arra is figyelni kell, hogy biztonságban érjünk át a gyalogátkelőhelyen. Talán még egy szelfi is belefér, amit villámgyorsan „feljavíthatunk” képszerkesztővel, hogy rögtön továbbküldhessük, posztolhassuk.

Mindez lenyűgöző, egyben félelmetes is.

Az új technológiák állandó pszichológiai jelenlétet, vagyis állandó figyelmet igényelnek. Az emberi agy képes több feladat egyidejű elvégézésére, és az információbőség ad egyfajta szabadságélményt, hatékonyságérzetet is, ugyanakkor felületesebbé is tehet bennünket. Emellett deprimáló hatása is van, mert az információk befogadása rengeteg energiát emészt fel, és nincs idő az elmélyült feldolgozásra.

Szinte észrevétlenül álltunk át multitasking üzemmódra.

Korábbi cikkünkben foglalkoztunk az ún. képernyőidővel. Ezzel kapcsolatban érdemes elgondolkodni az alábbiakon: hány órát töltesz naponta az online térben? Észreveszed-e, ha a mennyiség a minőség rovására megy? Milyen hatással van a lelkiállapotodra az online jelenlét – foglalkozol-e lelked rezdüléseivel? 

A közösségi oldalak nonstop jutalmazó rendszerként működnek, ezeken a virtuális felületeken sokkal könnyebben kielégülnek fontos belső igények – szeressenek, figyeljenek ránk, mindig történjen valami érdekes -, mint a valóságban. Épp ezért könnyű függővé válni.

Egyre többen iktatják be életükbe a digitális detox néven ismertté vált mentális tisztítókúrát. Korábbi cikkében Andi így írt erről:

„Azt gondolom, aki hajlamos a szorongásra, és már egy enyhe önbizalomhiánnyal is küzd, nem jöhet ki jól a social mediából. Én is ilyen vagyok, ezért szinte már szomjazott a szervezetem arra, hogy kikapcsoljam és a valós életre figyeljek. De legfőképp arra, hogy én mit akarok, miben hiszek, mi mellett akarok kiállni és hogyan akarok érezni. (…) Amint az életre, és a gondolataimra fókuszáltam, kezdtem rájönni, ki is vagyok. Nem ment egyik percről a másikra, mert bármennyire is ellenszenves a netes világ, abban nagyszerű, hogy könnyen az ember gondolataiba és érzelemvilágába furakodik. Így nekem is idő kellett, mire lecsupaszítottam a belső világom és elválasztottam, mi az enyém és mit diktál a külvilág.”

A kimeríthetetlen „online kínálat” rákényszerít arra, hogy megosztott figyelemben létezzünk. Persze nem szó szerinti kényszer ez – inkább hatásmechanizmus -, hisz bárki dönthet úgy, hogy kihajítja az okostelefonját, esetleg nem is szerez be. Dönthet úgy is, hogy kizárólag klasszikus telefonos kapcsolattartásra használja, és nem megy fel a netre. Azért lássuk be, ez a csendes „ellenállás” nem a többség sajátja, és az alfageneráció tagjai számára teljességgel idegen elgondolás, hisz számukra a net, az okoskütyük létezése magától értetődő, mert ők már ebbe a világba születtek. A folyamatot nem lehet visszafordítani, s ahogy az idő halad, egyre inkább az ún. digitális bennszülöttek lesznek többségben. Az alfa generációhoz tartozók idegrendszere és agyműködése már a multitaskinghoz „idomul” – nyilván 20 év múlva majd nekik is szokniuk kell az akkori újdonságokat. 

Gond abból adódhat, ha a hangsúlyos online jelenlét mellett háttérbe szorul az ún. offline élet, ha leépülnek a személyes, valós kapcsolatok, és az illető nem tud elszakadni azoktól az elvárásoktól, hogy folyamatosan elérhető legyen, és állandóan készenlétben áll mások számára.

A netgenerációt pedig meg kell tanítani arra, hogy az önmagukra, a hobbijukra, a kapcsolataikra szánt idő felvállalható legyen, és ne a „közönségüknek” akarjanak megfelelni. Ne a remélt lájkokhoz, pozitív visszajelzésekhez alakítsák az életüket, hanem annak éljenek, amit valóban szeretnek.

A felgyorsult világ elhiteti velünk, hogy egy fenékkel igen is meg lehet ülni több lovat, sőt, csak így lehet hatékonyan létezni. Észre sem vesszük, ha a sok ló között elveszik a lényeg. 

Mit tehetsz saját hatáskörben?

Gondold végig a képernyőidődet! Milyen hatásokat engedsz be? Próbálj kizárni mindent, ami elrontja a hangulatodat, szorongást vált ki, értéktelen.

Figyelj arra, hogy a mennyiség ne menjen a minőség rovására! Gondold végig, mi az, ami az online térben ténylegesen örömet ad, energiával tölt fel, számodra értéket képvisel.

Gyakorold a fókuszálást, ami a multitasking ellentéte: ha belekezdesz valamibe, igyekezz csak arra koncentrálni!

Tervezd meg a napodat, készíts időbeosztást! Pallérozd offline tevékenységekkel a figyelmedet – például ha nekiállsz főzni, ne tartsd magad mellett a mobilodat ugrásra készen. Csak főzz!

Beiktathatsz mobilmentes órákat, napszakokat – ez rávezet arra, hogy más dolgokra fordítsd az idődet.

„Megkövetelem a tiszteletet!” „Betöltöttem a sokadik X-et, nekem innentől jár a tisztelet!” „Kötelességed tisztelni engem!” Hallottál már ilyen mondatokat? Netán magad is hangoztattál már ilyesmit? Ha igen, akkor ideje kicsit elgondolkodni a tisztelet fogalmán, és közelebbről megvizsgálni, mit is jelent tiszteletet adni, illetve, hogy mi az a tisztelet, ami „megillet”.

A szótári definíció szerint a tisztelet nem más, mint mások (emberek és értékek) elismerése, megbecsülése. A tisztelet, ebből kiindulva, nem arról árul el sokat, aki „kapja”, épp ellenkezőleg: arról mesél, aki „adja”. Az, hogy egy ember kit és mit tisztel, megmutatja a személyes értékrendjét. Azt tiszteljük, ami számunkra érték. Ha érték az emberi élet, akkor tisztelünk minden embert, embersége okán. Ha érték minden élet, akkor tiszteljük az állati, növényi létformákban is ezt az életet. Ha érték az ember által teremtett művészet, akkor tisztelünk mindent, ami… na nem, nem mindent, amit ember alkotott, hanem csak azt, ami a szemünkben művészi értékkel bír (azaz tetszik, gyönyörködtet, megérint).

A különböző értékrendek miatt történhet meg, hogy amit az egyikünk tisztel, az a másikunk számára jobb esetben semmit nem jelent. Sokan tisztelnek például élsportolókat, művészeket, és mindig vannak, akiknek a szemében ők „csak bohóckodnak”, és „mennének inkább kapálni, hogy valami hasznosat csináljanak”. Ismerős? Azt tudjuk tisztelni – fogalmak szintjén –, ami a személyes értékrendünk szerint „megérdemli”.

A megkövetelt tisztelettel általában két probléma van.

Az egyik az a törekvés, hogy a tiszteletet követelő egyben át is akarja rajzolni a másik ember értékrendjét. Amikor tiszteletet követel egy társadalmi státusznak, egy életkornak, egy hatalmi pozíciónak (ez nem csak egy vezérigazgató „betegsége” lehet, hanem egy óvónőé is!), elvárja, hogy a szemünkben ugyanúgy nagy értéke legyen az adott dolognak, mint az övében. A tiszteletet követelő nem kíváncsi arra, hogy a másik ember számára mi fontos, mi értékes, nem, ő nem akarja, hogy a másik ember megajándékozza azzal, hogy tükröt tart neki. Ő a tükörre is a saját, szépre retusált képét ragasztja, és azt, és csak azt akarja nézegetni. Így hát keményen utasítja is a másikat arra, hogy őt, és őbenne pontosan mit tiszteljen.

Az utasítással elérkeztünk a másik problémához. A megkövetelt tisztelet esetében a követelő általában azt is meg akarja határozni, hogy a tisztelet milyen viselkedésben nyilvánuljon meg. Ha kívülről nézzük a tiszteletadás aktusát, láthatjuk, hogy még ugyanazon helyzetben, ugyanarra az emberre vagy eszmére irányulva is más és más módon fejezzük ki tiszteletünket. Egyikünk egy szál virággal, másikunk mély meghajlással, harmadikunk pedig az ujja hegyével megböki a sapkája sildjét, és azzal is ugyanúgy a tiszteletét fejezi ki.

A tisztelet formába öntése ugyanúgy egyéniségünk kifejeződése, mint ahogy értékrendünk is, amely mentén tiszteletünk születik. A bármilyen viselkedésbeli követeléssel előálló „tiszteletkövetelő” azonban megint csak nem engedi, hogy a másik „önmagától” tegye, amire késztetése van, nem, neki határozott elképzelése van arról, hogy miben és hogyan nyilvánuljon meg a tisztelet irányába. Követelései általában túlzók, önzők, őt mások fölébe helyezik. Így például, ha a megkövetelt tisztelet azt jelenti, hogy elvárja, hogy a kéréseit parancsként fogadják és feltétel nélkül teljesítsék, hogy eszméit, gondolatait elfogadják, lenyeljék, egy szóval se vitassák, hogy személyiségének bármely megnyilvánulását elismeréssel, egyetértéssel, sőt tapsviharral fogadják.

A tisztelet azonban nem ezt jelenti. Attól, hogy valakit tisztelsz, mint emberi lényt, nem kell tisztelned a becstelen viselkedését, nem kell kritika nélkül fogadnod minden szavát, az óhaja nem kell, hogy parancs legyen. Ha az értékrended szerint tiszteled a kitartó munkát, a hűséget, a becsületességet, és az megvan az illetőben, úgy tiszteld azért. Ha azonban a tisztelet-listádon nem szerepel például az életkor, a társadalmi rang (elöl doktor – hátul doktor), akkor ezekért a tényezőkért önmagában nem fogsz tudni tiszteletet adni.

S mi van azzal, aki nem tisztel „sem Istent, sem embert”?

Ismétlem, az, hogy mit tisztelünk, rólunk árulkodik. Ha egy másik ember történetesen nem azokat a dolgokat tiszteli, amit te, akkor csak annyi történt, hogy ő egy másféle életet él. Ha nem tisztel senkit és semmit, akkor neki épp ez az útja. Ám ha te tiszteletben tartod a másik ember másféleségét, akkor az sem fog zavarni, ha nem kapod meg a tiszteletet. Amint rájössz, hogy nem követelés kérdése, már nem is lesz annyira fontos, hogy tisztelnek-e.

Egy dolog viszont lényeges: az önmagaddal való viszonyod. Az, hogy te tiszteled-e önmagad. Ezen a téren azonban saját magaddal kell dűlőre jutnod.

Nyitókép: Vlada Karpovich/Pexels