Muníció a lelkünknek: a könyvek és régi olvasmányaink ereje

E rövid írás apropóját egy beszélgetés adta. Csörög a telefon, felveszem:

-Imre, Karl May most lenne 180 éves, lenne kedved beszélgetni mindarról, ahogy annak idején generációkra hatott a történeteivel?

– Örömmel, de nem baj, hogy én Robinson Crusoe-s voltam?

– Szó sincs róla.

Merthogy valóban nem mondhatom, hogy faltam volna Winnetou és Old Shatterhand történeteit, a kivétel talán Az Ezüst-tó kincse volt, de lelki szemünk előtt – mint most e sorokat olvasva talán – sokunknak a filmváltozat klasszikus pillanati jelennek meg. A jó újból és újból győzött ezekben a történetekben, akárhányszor is olvastuk vagy néztük végig, a gonoszt mindig elnyelte a mocsár.

Karl May boldogságdefiníciója az egyik kötetében felettébb érdekes és izgalmas pszichológiai tartalmat rejt: „Boldog az, aki boldog gyermekkora hitét magával tudja vinni mindenüvé a szíve mélyén, és meg tudja őrizni.”

Erről van tehát szó. Legyen olyan gyermekkori élményünk, és olvasmányforrásunk, melyek hozzásegítenek a boldog gyermekkor hitének kimunkálásában. Akkor még töretlenül hiszünk a csodában. Minden lehetséges, s fantázia- és szerepjátékainkban újra és újra megtaláljuk az egyensúlyunk. Akkor még önstabilizációs képességünk hihetetlen magaslatokban szárnyal. Akár demagóg mondatnak is felfogható a követező – ki-ki döntse el majd maga: csak olvassunk! Persze nem mindegy, hogy mit, de

az olvasás adhat olyan muníciót lelkünk és belső világunk építőköveihez, amit más egyelőre csak suta utánzatként képes megközelíteni.

Ezen a ponton térek rá Robinson ösvényére. Felnőtt fejjel újra belelapoztam a kötetbe. Lenyűgözött pár dolog. A pszichológia gyakorlata az önismeret és az önreflexiós készség-képesség fontosságát hangsúlyozza nap nap után. Daniel Defoe zsenialitása belelök az önmagunkkal való beszélgetés és helyes töprengés mintájába. Szakszóval kognitív gondolatnaplónak is hívhatnánk, amit hősével bemutat. Ráadásul az úgynevezett átkeretezés technikájának is kitűnő példája épülhet be tizenéves korunk az élet nehézségeivel szembeni repertoárjába. Idézet a műből:

„Mivel kezdett erőt venni rajtam a csüggedés, azzal nyugtattam magam, hogy összevetettem jelenlegi életem jó és rossz oldalát. Pártatlanul próbáltam megítélni a kényelmet, amit élvezek és a szenvedést, amit átélek:

A rossz

1. Egy szörnyű, lakatlan szigetre vagyok számkivetve, a szabadulás minden reménye nélkül.

2. A világ minden élőlénye közül én lettem kiválasztva a leghitványabb sorsra.

3. Magányra ítéltek, eltiltva az emberi fajtól és társadalomtól.

4. Védtelen vagyok az emberek vagy vadállatok ellenséges támadásaival szemben.

5. Egy lélek sincs, akihez szólhatnék, vagy aki enyhíthetné bánatomat.

A jó

1. Élek, mert a hajó legénységével ellentétben nem fulladtam vízbe.

2. A többiekkel szemben én ki lettem választva arra, hogy éljek. Az Úr, aki csodálatos módon megmentett a haláltól, meg is szabadíthat.

3. Nem éhezem és a hely, ahol élek nem sivár, élelemben gazdag.

4. Olyan szigetre kerültem, ahol nincsenek az életemet fenyegető vadállatok, szemben azzal, amit például az afrikai partokon láttam. Mi lett volna velem, ha ott szenvedek hajótörést?

5. Isten rendkívüli adományként partközelbe küldte a hajót, ahonnan megszerezhettem minden szükséges holmit, hogy felszerelkezhessek és ellássam magam utánpótlással, akár életem végéig is.”

Tűpontosan adja vissza, miként működhet önmagunk stabilizálása nehéz körülmények között. Ebből pedig minden generációnak kijár mind objektíve, mind szubjektíve saját viszonyításaiban és viszonyulásaiban. Ezek az irodalmi kis színesek igazi kapaszkodót rejtenek és jelenthetnek tehát, de csak akkor, ha elérhető közelségben tartjuk nemcsak fizikai, hanem szellemi, lelki értelemben is.

 

A konkrét műsor/beszélgetés:

 

Nyitókép: Sumit Mathur/Pexels 

„Mit tesz velünk a temérdek képernyőidő?” Ezt kérdezzük, ne azt, hogy jó-e?!

Ennek a rövid írásnak mindösszesen két provokatív kérdése lesz; egy praktikus, kézzelfogható, és egy nehezen megragadható, szimbolikus:

1) Mennyi a képernyőidőm? Vagyis hetente mennyi órát, percet töltök a különféle monitorok, kijelzők garmadája előtt?

2) Elérhető-e még a saját lelkem és annak rezdülései? Mit tesz velem ez a sok fejlesztés? – pont az első kérdés okán, elvégre zajban élünk – legyen akár auditív, akár vizuális, mindig van valami –, így roppant nehéz önismereti felismerésekre, érzelmi önreflexiókra jutni, s helyette csak marad az önáltatás ismert álválasza.

Előbbi kérdésre (1) válasz egyértelműen van. Ahogy régen mondtuk: egy „kockás” papír éppúgy kiadhatja a fő summát, mint egy modern applikáció a telefonunkon (például Quality Time), amely kegyetlenül az arcunkba nyomja, mennyi időt és mivel töltöttünk el kedvenc képernyőink valamelyikén. Az is érdekes ugyanitt, ha megálljt tudunk parancsolni ennek a tendenciának, de erről már írtunk

Ami a fontosabb, az az értelmezés felelőssége, és főleg, hogy miként és hogyan interpretáljuk majd ezeket az adatokat a lelki folyamatainkra nézve: mit tesz vagy tett velünk az a temérdek képernyőidő?

Utóbbi kérdésre (2) tehát válasz azonban már nincs, legalábbis egzakt formában semmiképp. Ahhoz meg kellene állni, legalább pár napra, hétre. Csak töprengés, merengés után sejthetjük meg az igazságot, mit is tett velünk az évek, évtizedek alatt mindaz, hogy állandóan nézünk valamit.

Torzít vajon a sok képernyő bennünket?

Vagy mindez nemcsak egyfajta vészharang kongatása tőlünk, szakemberektől, vagy egy-egy aggódó, általában idősebb korosztályhoz tartozótól? Nehéz megmondani. Annyi tán bizonyos: másak a reakciók, másak a vonatkoztatási pontok, másak a normák, így mást tartunk majd elfogadhatónak. Pedig hol vagyunk már attól az időszaktól, mikor a tévét tekintettük mumusnak! Kalandozzunk egy kicsit.

Az aktuális kulturális korszellem ugyanis mindig leképez egy-két érdekes tünetet életünkből.

Sidney Lumet A hálózat (Network) című filmje (1976) a televízió torzító hatásával foglalkozik. Idézzünk fel egy párbeszédet a két főhős között. A férfi korábban elhagyta a feleségét és azzal a fiatalabb nővel él, akinek az alábbi kifakadását teszi:

– Nem tudom, egyáltalán képes-e valamilyen igaz érzésre. Televíziós generáció, abból tanulta az életet. Csak azt a valóságot ismeri, amit a tévé nyújt neki.

(…)

– Az igazat mondom. Hat hónapja élek itt együtt veled. És úgy tekintesz, mint egy filmsztorit. Ez nem sztori, Diana. Itt valóságos igazi élet zajlik. (…) És amit te érzelgősségnek tartasz, azt az én generációm emberi tisztességnek nevezi. Hiányzik az otthonom. Mert kezdek úgy félni, hogy a frász tör. Mert hirtelen rájöttem, hogy közelebb a vég, mint a kezdet, és felfoghatóvá vált számomra a halál, jól látható arcvonásokkal. Olyan emberrel van dolgod, aki eredendően kétkedő. Ezt vedd számításba. Nem riportalany vagyok, hanem az a férfi, akit feltehetőleg szeretsz. Az életedhez tartozom. Itt élek. Valóság vagyok. Nem tudsz másik csatornára kapcsolni.

– Mondd, mi az tulajdonképpen, amit vársz tőlem?

– Csak azt kívánom, hogy szeress. A kétségeimmel, mindennel együtt. Ezt csak érted, nem?

– Nem tudom, azt hogy kell.

 

Ez az a fájó utolsó mondat, ami igazán szívbe markoló:

„Nem tudom, azt hogy kell.”

Az efféle cikkek ugyanis hajlamosak belemenni direkt vagy indirekt értékítéletbe, hogy jó vagy nem jó a sok okostelefon és okoskütyü? Nem vesszük észre, ez nem elég jó kérdés. A nem elég jó kérdésre aztán könnyen előfordulhat, hogy a válasz is suta és esetlen lesz. Helyesebb kérdés lenne, hogy mit tesz velünk az a sok okostelefon és okoskütyü, és szeretnénk-e, hogy ezt tegye!? Azt pedig, hogy ez jó-e vagy épp rossz, majd az aktuális korszellem vonatkoztatási pontjai szerint megítélik az arra hivatott tudorok. Mi egyénként azonban tegyük meg a szükséges önreflexiót, és ha tudatosul egy-némely felismerés, akkor tán még léphetünk is!

 

Nyitókép: Andrea Piacquadio/Pexels

Többet ér a szavaknál: éltető ölelés, avagy az érintés ereje

Az érintés a párkapcsolat „barométere”, minőségi, mennyiségi változása jó jelzője lehet a kapcsolatbeli eseményeknek. Számos kutatás szól arról, mekkora szerepe van az érintésnek az ember életében és milyen erős hatást gyakorol az érzelmeinkre, ezért terápiás eszközként is alkalmazható. Tudatos használata óriási többletet ad a kapcsolatnak.

– Másodszorra találkoztunk akkor. Túl voltunk egy nehéz beszélgetésen, a szüleimmel egyidős, és valljuk be, ez külsőre is látszik rajta, ami azért nem könnyű helyzet, ráadásul nagyrészt külföldön él, alig van itthon, engem meg a munkám ideköt. Egyszóval nem tartottam jó ötletnek ezt az egészet, az életünk minősége is egészen másnak tűnt akkor, úgy éreztem, nem tudnánk teljes valónkkal kapcsolódni egymáshoz. De nagyon jó volt vele beszélgetni, lődörögni. Hazavitt kocsival, ültem mellette és néztem az arcát oldalról. Óvatosan rátettem a kezem és megsimogattam. A világ legtermészetesebb érzése volt, annyira jólesett a tenyeremnek, simogatni az arcát és a haját, meglepődtem, úgy éreztem, ezt most nem akarom abbahagyni, minden mindegy, ezzel az emberrel valami összeköt nagyon. Egy pillanat alatt eldőlt bennem, hogy ebből kapcsolat lesz – mesél Eszter a szerelméről, és hozzáteszi: nem mindig volt ez ilyen természetes elsőre egy fiúval, ezért úgy gondolta, ennek óriási értéke van, s talán szerelem kérdésében nagyobb hitelt adhat a kezének, mint a szemének. A férfi pedig akkor, a kocsiban azt mondta neki: eddig idegesítette, ha egy nő a hajába túrt, de ha ő teszi, az teljesen más érzés.

– Akkor szakítófélben voltunk a férjemmel – meséli Kata. – Nagyon szeretjük egymást, de az az élethelyzet feloldhatatlannak tűnt, iszonyatos viharok dúltak, nagyon bántottuk egymást, és eldöntöttük, hogy vége, ezt nem lehet folytatni tovább. Amikor pár nap múlva összetalálkoztunk, önkéntelenül összeölelkeztünk, mert hát, rég láttuk a másikat. Akkor már egy ideje hozzászoktam a gondolathoz, hagytuk egymást főni ebben, hogy vége, és hirtelen megcsapott a hiánya, azt éreztem, istenem, pont összeillik a testünk, amikor megölel, az állam pont oda, a kulcscsontjához, a homlokom a vállára, ez addig fel sem tűnt, olyan volt, mintha hazaértem volna. Azt gondoltam, akármi is lesz, néha szükségem van az ölelésére, amíg új életet kezdek. Megbeszéltük, hogy csak úgy tudunk elválni és tovább lépni, ha néha együtt vagyunk közben. Nem is tudom, nagyon fiatalok voltunk és zaklatottak ahhoz, hogy ezen halálra röhögjük magunkat, ilyen válás valószínűleg nem létezik – fejezi be a történetet nevetve Kata, aki azóta is együtt van a férjével, megoldották a konfliktusaikat.

– Amikor az első randink volt, végig azt vártam, hogy végre az a sok rohadt pohár meg tányér elkerüljön kettőnk közül és hozzá érhessek. A neten ismerkedtünk meg, de olyan természetes volt, hogy ott van és velem van, már az elején a nyakamba ugrott, nagyon szerettem a csacsogását és a gondolatait. Minden szabályt felrúgtunk, nem érdekelt, mi lesz éjszaka, de azt tudtam, hogy szeretnék teljes testfelülettel hozzáérni – mesél Péter. – Két-két gyereket hoztunk ebbe a kapcsolatba, sokáig csak heti egy éjszakát töltöttünk együtt, de mindig egymáshoz érve, egymást ölelve aludtunk, folyamatosan bizergáltuk egymást valamilyen szinten. Nem szerettem, ha kimozdult ebből, visszahúztam akkor is, ha emiatt nem aludtunk jól egész éjjel.

Számos kutatás szól arról, mekkora szerepe van az érintésnek az ember életében és milyen erős hatást gyakorol az érzelmeinkre, ezért terápiás eszközként is alkalmazható.

– A bőrünk a legközvetlenebb kommunikációra alkalmas szervünk, rengeteg idegvégződéssel – mondja Kozma-Vízkeleti Dániel család-pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus, a Magyar Családterápiás Egyesület Etikai Bizottságának elnöke, egyetemi oktató. – Az érintés olyan intenzitású élményt ad, ami máshogy nem is pótolható, a legközvetlenebb lehetőség két ember találkozására. Javasolni is szoktuk, hogyha egy pár tagjai között fokozott feszültség van, öleljék meg egymást, amikor lehetőséget éreznek rá, mert ez minden dumánál és beszélgetésnél, gesztusnál és odafordulásnál többet ér.

Az érintés a legjobb lehetőség akkor is, ha meg akarunk nyugtatni valakit. A csecsemőkori érintéseknek pedig óriási szerepe van a kötődés kialakulásában, ez az alapja az egyén életében minden későbbi kapcsolatnak.

– Amibe belenövünk, az lesz számunkra a természetes. Vannak nagyon bújós, simogatós családok, amelynek tagjai gyakran megölelik egymást, spontán egymáshoz érnek, mások tartózkodóbbak. Gyerekkorunkban alakul ki bennünk egy természetes igény az érintésre. Ha két hasonló igényű ember lesz szerelmes, az nagyon jól tud működni, de az is nagyon izgalmas, amikor teljesen eltérnek az igényeik, és ezzel együtt szeretnek egymásba – mondja a családterapeuta.

A szakértő szerint mindig van egy szimbiotikus időszaka egy kapcsolatnak, amikor fokozottan jellemző a szerelmesekre, hogy keresik egymás közelségét. Mindkét félnek nagyobb igénye van az érintésre, de később természetesen elkezdenek egy kicsit távolodni egymástól. Ezt sokan úgy fogalmazzák meg, hogy elmúlt a szerelem és átvette a helyét a szeretet.

– Ez a folyamat teljesen normális, a két ember a kapcsolat elején lélektani értelemben eggyé válik, és azután újra ketté kell válnia ahhoz, hogy gyereket tudjanak vállalni, felelősséget. Ilyenkor egy kicsit elkezdünk újra magunkra ismerni, képviselni az érdekeinket, innentől kezdve újra két ember lép kapcsolatba, szövetségre. Ez a távolodás fizikai és érzelmi szinten is megtörténik, fokozatosan és szinkronban, ez analóg azzal, ahogy az anyjáról leválik a gyerek. Az elején ők is egyek, egy csodálatos összeolvadás történik, aztán el kell távolodni, ez szükségszerű – szögezi le Kozma-Vízkeleti Dániel.

Virginia Satir családterapeuta szerint naponta négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten tartáshoz, tizenkettő a fejlődéshez, mások szerint napi tizenhét érintésre van szüksége az embernek, de igazából nem a számok adják a lényeget.

– Az fiziológiailag kimutatható, hogyha naponta néhány percen keresztül érintkezünk azokkal, akik számunkra fontosak, legyen az a párunk, a gyerekünk, a szüleink, akkor az immunrendszerünk dupla intenzitással működik. Az ehhez szükséges mennyiség egyéni jellemző, a baj ott kezdődik, ha hirtelen következik be változás egy párkapcsolatban, vagy ha kevesebb érintést, kisebb intimitást kap valaki, mint amennyit igényel. Ilyenkor ezt meg kell mondani – állítja a szakértő.

Nehéz őszintén és nyíltan beszélni, sokan ilyenkor játszmázni kezdenek, féltékenykedni, indulattal reagálni, de ezek segítségével nem jön meg a másik kedve az öleléshez, inkább eltávolítjuk őt önmagunktól. Ha igényünk van rá, kezdeményezzük mi az érintkezést, vagy fejezzük ki az érzéseinket.

– Egy alkalommal volt nálam egy házaspár, amelynek az egyik tagja éppen az intimitást hiányolta, és megkérdeztem, hogyan adta ezt a másik tudtára. Azt válaszolta, telerakta a lakásukat a közös fényképeikkel – meséli Kozma-Vízkeleti Dániel. – Hát, ember legyen a talpán, aki kitalálja ebből a több ölelgetés igényét. Általános hiedelem, hogyha szólni kell, az régen rossz, az érintés igényének magától kéne jönnie. Ez nem igaz, különbözőek vagyunk. Valójában nem vesz el az ölelés, a simogatás erejéből az, ha jelezzük ezt az igényt a másik felé. Az jelent problémát, ha a másik nem szívesen teszi meg ezt értünk. Kevésbé romantikus ugyan, hogy anyus, ölelj már meg, mintha magától oda illeg-billeg az asszony és lágyan körénk fonódik, de a célozgatás, az utalgatás, a kerülőutas kommunikáció biztosan nem segít.

 

A gyógyítók gyógyítása. Nem érzéketlenség kimondani: „ez és ez NEM az én problémám!”

Beszélgetünk a szomszédasszonnyal: „jó orvos a háziorvosunk, csak hát iszik szegény! Az előző is ivott. Én nem is értem, miért lesz itt minden doki alkoholista?” Mi történik a lelkiismeretes, jó orvosokkal? Persze nem minden esetben a pohár után nyúlnak, de sokszor valamilyen módon félrecsúszik a saját életük.

Munkám során sokszor találkozom segítő-gyógyító foglalkozású emberekkel. Vannak klasszikus „fehérköpenyesek”, vannak alternatív módszerekkel dolgozók, és vannak sokan, akik nem is tudják, hogy valójában ők is gyógyítanak. Ők „csak” szeretettel, együttérzéssel, támogatással vannak embertársaik irányában. Velük beszélgetve kiderült, hogy a „hivatalos” orvosképzésben sehol, de még az alternatív módszerek oktatásában is elenyészően kevés esetben fordítanak arra figyelmet, hogy a gyógyító, segítő, támogató szakember miképpen tisztítsa meg magát energetikailag, hogyan húzza meg a határait, hogyan vonuljon vissza a saját életébe, amikor éppen nem gyógyít és segít.

Egy gyógyító, akár hivatásos orvos, akár bármilyen más módon segít, az emberekből a problémát kapja. Senki nem megy azért orvoshoz, hogy közölje: „dokikám, teljesen jól vagyok, szép az élet!”. Az orvos a fájdalmak, nyavalyák, elkeseredettség felületén találkozik másokkal. Ezeket az energiákat kapja.

Valamilyen szinten jól bírja, hiszen így tudott orvossá válni, különben inkább rózsakertésznek ment volna. Csakhogy nem lehet, és nem is kell a végtelenségig mindent kibírni! Ha nem tudjuk, hol van a teljesítőképességünk határa, tévedésünkért nagy árat fizetünk!

S hogy erről miért nem egy orvosi szaklapban írok, miért egy ilyen, sok és sokféle életű emberhez eljutó magazinban olvasol erről? Azért, mert ez a probléma nem csupán a „felkent” orvosok, gyógyítók gondja. Mindenki, aki empátiával, együttérzéssel és segíteni vágyással fordul szerettei, embertársai felé, kockázatot vállal, és kárt okoz magának, ha energetikailag nem tanulja meg helyén kezelni mások problémáit.

Jómagam akkor tapasztaltam meg, mibe keveredtem, amikor az első komoly pánikrohamos kliensemmel foglalkoztam. Nagyon rossz állapotban volt, nem kapott levegőt, nem volt képes zárt térben megmaradni (így a közeli parkban róttuk a köröket a hidegben), nem tudott aludni, enni. Igen, tudtam segíteni neki – de nagyon átéltem a helyzetét. Erre a beleélésre szükség volt ahhoz, hogy tudjak segíteni: kellett, hogy érezzen valamilyen kapcsolódást, hogy nem egy buborékban van, és én nem kívülről kiabálok valamit feléje, és kellett, hogy az ő helyzetéből, állapotából tudjak kiindulni.

Csak aztán, amikor hazament, este én is elkezdtem produkálni a tüneteit. Nem súlyosan, épp csak annyira, hogy feltűnjön, hogy kevés a levegő, hogy nem tudok nyugton ülni, enni, és aludni. Akkor jöttem rá, hogy magamra vettem az ő energetikai mintázatát. Pedig az nem az enyém! Nem is tudnék segíteni neki, ha magam is beállnék mellé pánikolni. Ahogy rajtam sem tudott volna a sebész segíteni, amikor a vakbelemet kellett kivenni, ha műtét helyett mellém fekszik, és együtt görcsölünk.

Tudatosítanom kellett tehát, hogy bármennyire is odafigyelek, ráhangolódom a másik emberre, annak nem az a célja, hogy átvegyem az ő mintázatát, épp ellenkezőleg, egy más mintázatból kiindulva kell őt „helyrehangolni”. És észbe kellett vésnem azt is, hogy amint a helyzet elmúlt, amelyben cselekedni tudok, le kell tennem a másik ember energiamintázatát.

A cselekvési pontunk ugyanis csak és kizárólag a jelenben van. Csak itt is most tehetünk valamit. Múltbeli vagy jövőbeli mintázatokhoz ne hangolódjunk, ne számoljunk velük, mert a múlt és a jövő lényegében nem létezik, tehát egy nem létezőhöz próbálunk igazodni. Azon túl, hogy felesleges, még káros is számunkra!

Ahogyan nagy vendégség után kiszellőztetünk, elmosogatjuk a poharakat, úgy kell tudatosan energetikailag is letisztítanunk magunkról a másik ember problémáját. Nem lelketlenség ez, hanem egészséges önvédelem, annak érdekében, hogy mi magunk cselekvőképesek, ezáltal segítőképesek legyünk és maradjunk.

Nem érzéketlenség azt, mondani, hogy „ez és ez NEM az én problémám!”

Nem én válok, hanem ő válik, nem az én gyerekem beteg, hanem az övé, nem én vagyok depressziós, hanem ő. Nem élhetem helyette az életét, nem cselekedhetem helyette, nem dönthetek helyette.

Saját – és emiatt az ő számára más – mintázatom megőrzése a kulcsa annak, hogy segíteni tudjak. Hogy miképpen? Találd meg azt a „rituálét”, amivel tudatosítani tudod magadban, hogy most pedig megtisztítod az energiameződet. Egy terapeuta hölgy arról számolt be, hogy kezdetben komoly „műsort” csinált magának: gyertyát és füstölőt gyújtott, mantrázott, tajcsi mozgássort végzett, mosakodott… mert szüksége volt erre. Aztán amikor az energetikai egyensúlyát megtalálta, és már képessé vált rá, hogy könnyen és gyorsan visszataláljon „önmaga középpontjához”, már elég neki egy kézmosás, ami higiéniailag egyébként is indokolt a munkájában, és közben tudatosan „energiamező-mosást” is végez.

Az az orvos, aki a pohár után nyúl, aki összeroskad mások kínja-terhe alatt, nagy valószínűséggel nem tudja letenni azt, ami nem is az ő csomagja. Az az orvos, aki elfásul, és nem is érdekli, mi a baja a betegnek, csak rutinból felír egy antibiotikumot, úgy védekezik, hogy ott is elzárja magát, ahol nyitottnak kellene lennie, így lényegében nem tölti be a szerepét. Egyik sem megoldás – valaki mindenképp sérül. És a laikus segítő is, például te, aki ezt olvasod, kitolhatsz magaddal, ha nem határolod le magadat kristálytisztán, és nem teszed rendbe a saját energiameződet.

Igen, segítsd és támogasd az embereket – de vigyázz magadra is. Áldozatot hozni és áldozattá válni nem ugyanaz!

Május 10. a madarak és fák napja. Bárki csatlakozhat a madárbarát kert programhoz!

Május 10. a madarak és fák napja. A világon először Chernel István ornitológus szervezte meg hazánkban, 1902-ben. A madarak mintegy 10 ezer fajjal a gerincesek törzsének második legnépesebb osztálya. Magyarországon közel 400 faj fordul elő.

A madarak a létezés legmeggyőzőbb megnyilvánulásai! (Peterson)

fecske

Éhes madárfiókákkal teli fecskefészek

stork-1205411_640

Kereplő fehér gólyák. Európában és Ázsiában elterjedt, de élőhelyein egyre fogyatkozó ragadozó madárfaj. Monogám; a párok nem maradnak együtt egész életükben, de együtt építik fel a fészket gallyakból, amit azután évekig használnak

rigó

A fekete rigó szép énekével kellemes hangulatot teremt erdeinkben, sőt ma már a városokban is

blue-tit-1328798_640

A kék cinege – kékcinke – közismert és közkedvelt madárfaj, az európai régió egyetlen sárga-kék cinegefaja. Az ember közelségéhez jól alkalmazkodott

madár

A házi veréb jelentős mértékben kapcsolódik az emberi környezethez és képes megtelepedni városi és vidéki környezetben egyaránt. Bár számos, egymástól eltérő élőhelyen és éghajlaton képes megélni, azonban kerüli a sűrű erdőket, a füves pusztákat és a sivatagokat, melyek távol esnek az emberek településeitől

magpie-600266_640

A szarka a varjúfélék családjába tartozó faj. Előszeretettel gyűjti össze fészkébe a fényes, csillogó tárgyakat, ezért a népi folklórban mint „tolvaj szarka” él. A papagájhoz hasonlóan megtanítható az emberi beszéd utánzására. Az egyetlen madár, amelyről tudott, hogy képes felismerni magát a tükörben, amit a fejlett éntudat jelének tartanak

A süvöltő a madarak osztályának a verébalakúak rendjébe és a pintyfélék családjába tartozó faj

A süvöltő a madarak osztályának a verébalakúak rendjébe és a pintyfélék családjába tartozó faj. Magyarországon rendszeres vendég, de néha fészkel is

Tavaszi madárdal | Este, éjszaka hallhatjuk az udvarló fülemülék énekét

A fülemüle a világ egyik legszebb hangú madara. A dal királyának is nevezik. Gégéjük négy hangot képes egyidejűleg kiadni, zeneileg tökéletes akkordokat is énekelnek, kilométernyi távolságra is elhallatszó hangerővel. Részletek a képre kattintva

peacock-1013170_640

A kék páva vagy indiai páva a fácánfélék családjába tartozó faj. Nagy Sándor hozta először Európába, ahol csakhamar elterjedt mint háziállat. A kakas dísztollainak kialakulása két éves korban kezdődik, teljesen kifejlett uszályát a 3. évben kapja. 15-20 évig is elél

tawny-owl-175969_1280

Macskabaglyok. A macskabagoly egész Magyarország területén előfordul. Becsült állománya 5000–8000 fészkelő pár, növekvő egyedszámmal. Általában középhegységi és ártéri erdőkben fészkel, de még a fővárosban is észleltek fiókákat

Madárbarát kert: készítsünk itatót, fürdőtálat a madaraknak!

Madárbarát kert: készítsünk itatót, fürdőtálat a madaraknak! A cikk a fotóra kattintva olvasható

 

Ajánló

Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) Madárbarát kert programjához bárki csatlakozhat! Részletek a MME oldalán >>

 

Tavaszi madárdal. Este, éjszaka hallhatjuk az udvarló fülemülék énekét

 

Ilyenkor tavasszal a kora esti és éjszakai órákban hangzik fel a világ egyik legszebb hangú madarának, a fülemülének az éneke.

A dal királya

A fülemülék testhossza 16 centiméter, szárnyfesztávolságuk 23–26 centiméter, testtömegük 17–24 gramm. Hasuk hátuk szürke, farkuk vörösesbarna, torkuk világosszürke. Magyarországon a lakott területek bokrosaiban is gyakorinak számítanak. A földön vagy bokrok tövén található rovarokkal, férgekkel, pondrókkal táplálkoznak, így a kert- és termőföld-tulajdonosok segítői. Fogságban elpusztulnak.

Gégéjük négy hangot képes egyidejűleg kiadni, zeneileg tökéletes akkordokat is énekelnek,  kilométernyi távolságra is elhallatszó hangerővel. Különlegességük még, hogy az udvarló hímek elsősorban éjszaka énekelnek, a tojó nem énekel.

Éneklő fülemülék a Margitszigeten. Orbán Zoltán videója

 

A fülemüle hangja a művészeket is megihlette. Andersen Fülemüle című meséjéből Stravinsky írt operát, Händel orgonaversenyében a kakukk mellett a fülemüle strófái is megszólalnak. Oscar Wilde A csalogány és a rózsa című novellájának csalogány főhőse dalát és vérét áldozta a szerelem oltárán, de Arany János, Samuel Taylor Coleridge és John Keats verseiben is feltűnik a madár. Angliában 1924 májusában a BBC közvetített egy szabadtéri koncertet, ahol Beatrice Harrison csellóművész a kertjében duettet játszott az ott éneklő fülemülékkel. A kísérlet akkora közönségsikert aratott, hogy a rádióközvetítést a következő hónapban, majd a rákövetkező 12 tavaszon megismételték.

 

Az élet és a jellem nagy próbái

Megtalálni a saját utat.

Nem kergetni ábrándokat.

Felismerni belső, külső korlátokat. (Különbséget tenni a kettő között.)

Kitartani célok mellett.

Hátrányokat legyőzni.

Előnyökért hálás lenni.

Kudarcokból építkezni.

Sikerekkel nem kérkedni.

Sérelmeket elengedni.

Tisztességesnek maradni.

Jó példát mutatni.

Egészséget megbecsülni.

Gyengébbekre vigyázni.

Romboló kapcsolatokat lezárni.

Magadat megszeretni.

Hibáidat belátni.

Jobb emberré válni.

Az életet megbecsülni.

A halált elfogadni.

Feltétel nélkül szeretni.

 

Szedd magad! Május végén nyithatnak az eperföldek. Információk lelőhelyekről, tippek eperszürethez

Hamarosan indul az eperszezon, Szedd magad! keretében kedvezőbb áron juthatunk magyar eperhez. A hazai termesztésű eper fogyasztói ára 2022-ben igen széles skálán mozog, kilogrammonként 1900 forinttól kezdődnek az árak, és akár 3500 (!) forintot is kérhetnek érte.

Remek gyűjtőoldalt ajánlunk, amely bemutatja azokat a hazai lelőhelyeket, ahol Szedd magad! akció keretében juthatunk gyümölcshöz, zöldséghez. A szezon az eperrel indul, de egészen a tél beálltáig lehetőség van idénygyümölcsök és zöldségekre vadászni. A Gyümölcsvadász weboldalon keresztül azon hazai termelők jelentkezését is várják, akik Szedd magad! keretében értékesítenék terményeiket, de a már leszüretelt gyümölcsök, zöldségek elérhetőségét is közzétehetik. Aki olyan lelőhelyről tud, ami még nem szerepel az adatbázisban, beküldheti, segítve ezzel a portálszerkesztők munkáját.

A korábbi években május 20-a körül, legkésőbb június elején nyitottak az eperföldek, s nagyjából egy hónapig tartottak nyitva.

A www.gyumolcsvadasz.hu megyék szerint is listázza, hol lehet a következő hetekben földi epret szedni. A weboldalon megtalálható az eperföldet üzemeltetők elérhetősége, a megközelítés, a korábbi évek nyitvatartása igen, az árak viszont nincsenek feltüntetve. Milyen árakkal számolhatunk idén?

A Pomázon, Érden, Solymáron, Budakalászon, Pilisvörösváron található eperföldeken 2020-ban 520 forint volt egy kiló eper ára (10 kg alatti gyűjtés esetén), tíz kiló feletti gyűjtés esetén pedig 490 forint/kiló. Az eperfold.hu weboldalon sincsenek az árak egyelőre feltüntetve.

Hol lehet epret szedni?

Kifejezetten gazdag a kínálat Győr-Moson-Sopron megyében, itt található a legtöbb Szedd magad! eperföld országos viszonylatban, 15 településen. Bács-Kiskun, Csongrád, Fejér, Hajdú-Bihar, Jász-Nagykun-Szolnok, Pest, Somogy, Vas és Zala megyében lehet ezen felül még epret szedni. (Valószínűleg a lista nem teljes.)

Itt láthatók megyékre lebontva az eper lelőhelyek>>

 

Hogyan szedjük az epret?

Hagyjunk az epren legalább 1 centis szárat, így tovább eláll. Ha tépjük, már másnap erjedésnek indulhat.

Edényt általában mindenki vihet magával, de azok is tudnak epret szedni, akik véletlenül tévednek eperföld közelébe; helyben is vásárolható kosár, vödör.

Ne szemeteljünk!

Előfordul, hogy a szüretelők műanyag flakonokat, üdítős dobozokat, papírzsebkendőket stb. hagynak maguk után. Mivel az eperföldek igen kiterjedtek, a szemetet az üzemeltetők nagy időráfordítás árán tudják összegyűjteni. Nemcsak őket, hanem egymást – szüretelőket – tiszteljük meg azzal, ha nem szemetelünk.

Mivel az eperföldön nem lehet árnyékba húzódni, azok, akik rosszul viselik a meleget, lehetőleg a reggeli órákra időzítsék a szüretet. A reggeli szüretnek az az előnye is megvan, hogy elsők között tudjuk leszedni az éjszaka beérett gyümölcsöt. Könnyű öltözetben célszerű menni, ha erősen tűz a nap fejfedőről is gondoskodjunk. Végezetül, de nem utolsó sorban: feltétlenül vigyünk innivalót, jó szolgálatot tesz.

 

Varázskert. Színpompás Rhododendron ligetek a Jeli Arborétumban

A májusban a virágzó Rhododendronok csodálatos látványt nyújtanak a Jeli Arborétumban.

A második világháború után úgy tűnt, teljesen elvész gróf Ambrózy-Migazzi István 1922-től végzett munkája, mivel a háború alatt és az utána következő években senki sem törődött a területtel. Szerencsére azonban a hatvanas években fordulat következett be, és a terület helyreállítását követően kísérleti telepítésekbe kezdtek.

Az évtizedek során híres botanikusok dolgoztak azon, hogy ma már több mint 100 hektáron gyönyörködhessünk a természet szépségeiben, és a Rhododendronok májustól nyíló színpompás virágtömegében. A havasszépeként és hangarózsaként is ismert, bódító illatú virág a Jeli Arborétumot Európa-szerte híressé tette.

„Mennyivel boldogabb a névtelenség, mint a rang és az istenverte társadalmi kötelezettségek. Ezért gondolom, hogy a rám maradt vagyonnak csak úgy adok értelmet, ha elvetem. Ha leszek a virágos gróf, a bolond.” Gróf Ambrózy-Migazzi István

2021. május 1-jén készültek Pölcz Klaudia felvételei

A Jeli Varázskert története >>

Hasznos információk a Jeli Varázskert weboldalán >>

 

Pölcz Klaudia Photography – kisklau

 

Figyelsz arra, hogy mire figyelsz? Multitasking, avagy eltávolodva önmagunktól

„Az információ felemészti a figyelmünket. Az információ bősége a figyelem ínségét jelenti.” Herbert Simon

 

Megszokott látvány szinte mindenütt, hogy az emberek az okostelefonjukkal vannak elfoglalva; s amikor nyomkodják a képernyőt, nem feltétlenül az jut az eszünkbe, hogy éppen dolgoznak, például hivatalos e-mailekre válaszolnak, prezentációt szerkesztenek, esetleg feljegyzést írnak, hogy csak néhány példát említsek. Pedig a villamosra vagy a buszmegállóban várakozva, esetleg egy padon ülve a parkban is lehetünk ma már produktívak (számos munkakörben); hasznosan tölthetjük az üres perceket. Vonzó az okoskészülékek által kínált szabadság is, ami azt jelenti, hogy szinte bárhol, bármikor elvégezhetők bizonyos munkafolyamatok.

Ez persze csapda, mert a magánélet, a szabadidő és a munka világa között elmosódnak a határok.

Gondoljunk csak bele, az okostelefon lehetővé teszi, hogy párhuzamos tevékenységeket folytassunk: miközben mondjuk a családtagunkkal chatelünk (esetleg egyszerre többel is), bele-belepillanthatunk a közösségi médiába, eközben jelzi a telefon, hogy érkezett egy új munkahelyi e-mail, amit sürgősen meg kell(ene) válaszolni; s mialatt a figyelmünket ide-oda ugráltatjuk, a háttérben zene vagy podcast beszélgetés szól, és még arra is figyelni kell, hogy biztonságban érjünk át a gyalogátkelőhelyen. Talán még egy szelfi is belefér, amit villámgyorsan „feljavíthatunk” képszerkesztővel, hogy rögtön továbbküldhessük, posztolhassuk.

Mindez lenyűgöző, egyben félelmetes is.

Az új technológiák állandó pszichológiai jelenlétet, vagyis állandó figyelmet igényelnek. Az emberi agy képes több feladat egyidejű elvégézésére, és az információbőség ad egyfajta szabadságélményt, hatékonyságérzetet is, ugyanakkor felületesebbé is tehet bennünket. Emellett deprimáló hatása is van, mert az információk befogadása rengeteg energiát emészt fel, és nincs idő az elmélyült feldolgozásra.

Szinte észrevétlenül álltunk át multitasking üzemmódra.

Korábbi cikkünkben foglalkoztunk az ún. képernyőidővel. Ezzel kapcsolatban érdemes elgondolkodni az alábbiakon: hány órát töltesz naponta az online térben? Észreveszed-e, ha a mennyiség a minőség rovására megy? Milyen hatással van a lelkiállapotodra az online jelenlét – foglalkozol-e lelked rezdüléseivel? 

A közösségi oldalak nonstop jutalmazó rendszerként működnek, ezeken a virtuális felületeken sokkal könnyebben kielégülnek fontos belső igények – szeressenek, figyeljenek ránk, mindig történjen valami érdekes -, mint a valóságban. Épp ezért könnyű függővé válni.

Egyre többen iktatják be életükbe a digitális detox néven ismertté vált mentális tisztítókúrát. Korábbi cikkében Andi így írt erről:

„Azt gondolom, aki hajlamos a szorongásra, és már egy enyhe önbizalomhiánnyal is küzd, nem jöhet ki jól a social mediából. Én is ilyen vagyok, ezért szinte már szomjazott a szervezetem arra, hogy kikapcsoljam és a valós életre figyeljek. De legfőképp arra, hogy én mit akarok, miben hiszek, mi mellett akarok kiállni és hogyan akarok érezni. (…) Amint az életre, és a gondolataimra fókuszáltam, kezdtem rájönni, ki is vagyok. Nem ment egyik percről a másikra, mert bármennyire is ellenszenves a netes világ, abban nagyszerű, hogy könnyen az ember gondolataiba és érzelemvilágába furakodik. Így nekem is idő kellett, mire lecsupaszítottam a belső világom és elválasztottam, mi az enyém és mit diktál a külvilág.”

A kimeríthetetlen „online kínálat” rákényszerít arra, hogy megosztott figyelemben létezzünk. Persze nem szó szerinti kényszer ez – inkább hatásmechanizmus -, hisz bárki dönthet úgy, hogy kihajítja az okostelefonját, esetleg nem is szerez be. Dönthet úgy is, hogy kizárólag klasszikus telefonos kapcsolattartásra használja, és nem megy fel a netre. Azért lássuk be, ez a csendes „ellenállás” nem a többség sajátja, és az alfageneráció tagjai számára teljességgel idegen elgondolás, hisz számukra a net, az okoskütyük létezése magától értetődő, mert ők már ebbe a világba születtek. A folyamatot nem lehet visszafordítani, s ahogy az idő halad, egyre inkább az ún. digitális bennszülöttek lesznek többségben. Az alfa generációhoz tartozók idegrendszere és agyműködése már a multitaskinghoz „idomul” – nyilván 20 év múlva majd nekik is szokniuk kell az akkori újdonságokat. 

Gond abból adódhat, ha a hangsúlyos online jelenlét mellett háttérbe szorul az ún. offline élet, ha leépülnek a személyes, valós kapcsolatok, és az illető nem tud elszakadni azoktól az elvárásoktól, hogy folyamatosan elérhető legyen, és állandóan készenlétben áll mások számára.

A netgenerációt pedig meg kell tanítani arra, hogy az önmagukra, a hobbijukra, a kapcsolataikra szánt idő felvállalható legyen, és ne a „közönségüknek” akarjanak megfelelni. Ne a remélt lájkokhoz, pozitív visszajelzésekhez alakítsák az életüket, hanem annak éljenek, amit valóban szeretnek.

A felgyorsult világ elhiteti velünk, hogy egy fenékkel igen is meg lehet ülni több lovat, sőt, csak így lehet hatékonyan létezni. Észre sem vesszük, ha a sok ló között elveszik a lényeg. 

Mit tehetsz saját hatáskörben?

Gondold végig a képernyőidődet! Milyen hatásokat engedsz be? Próbálj kizárni mindent, ami elrontja a hangulatodat, szorongást vált ki, értéktelen.

Figyelj arra, hogy a mennyiség ne menjen a minőség rovására! Gondold végig, mi az, ami az online térben ténylegesen örömet ad, energiával tölt fel, számodra értéket képvisel.

Gyakorold a fókuszálást, ami a multitasking ellentéte: ha belekezdesz valamibe, igyekezz csak arra koncentrálni!

Tervezd meg a napodat, készíts időbeosztást! Pallérozd offline tevékenységekkel a figyelmedet – például ha nekiállsz főzni, ne tartsd magad mellett a mobilodat ugrásra készen. Csak főzz!

Beiktathatsz mobilmentes órákat, napszakokat – ez rávezet arra, hogy más dolgokra fordítsd az idődet.

 

 

Lilaakác, te csodás! A 8-10 méter magasra növő kúszócserje fává is nevelhető

Tavasztól kezd teljes szépségében pompázni a lilaakác vagy kékakác (Wisteria sinensis). A gyönyörű fás szárú évelő növény virágai áprilistól június elejéig, 20–30 cm hosszú, lecsüngő fürtökben nyílnak. Létezik fehér, rózsaszín, bíbor színű fajta is.

Futónövényként találkozunk vele a leggyakrabban; pergolára, rácsra, lugasra futtatva is nagyon mutatós, de erős tartóoszlop mellett, megfelelő metszéssel fává is nevelhető, alácsüngő, illatos virágaival a kert éke lehet. 

Romantikus, lenyűgöző látvány a ház falán (szabadon) terjeszkedő növény is, de figyelni kell arra, hogy a hajtások ne gyengítsék a falat (bekúszhatnak repedésekbe, résekbe).

Fotó: M. M.

A lilaakác hosszú élettartamú, szívós növény, ha megfelelő helyen él, 10 méteresre is megnőhet. A meleg, napos fekvést kedveli, de arra figyelni kell, hogy a talaj ne száradjon ki túlzottan alatta. A semleges vagy a kissé savas föld a legideálisabb számára. Dugványozással érdemes telepíteni, így hamarabb hoz virágot. A fiatal növények kaphatnak műtrágyát, de a kifejlett növényeknél ez elhagyható, amennyiben a növény tavasszal kibontja a virágait. Ha nem virágzik, célszerű magas kálium és foszfor tartalmú műtrágyával elősegíteni a virágzását. A magas nitrogén tartalmú műtrágyát célszerű mellőzni ilyenkor.

A lilaakác erőteljes kúszócserje, ennek megfelelően a rendszeres metszésére gondot kell fordítani, különben egyre nehezebb lesz kordában tartani. Évente akár 1-3 métert is nőhet. Metszéshez a kora tavaszi és késő őszi időszak a legmegfelelőbb. 

A lilaakác Kínában őshonos, Európába és Észak-Amerikába az 1800-as évek elején jutott el. Sokak számára lehet ismerős a Lila Akác köz (Wisteria Lane) a Született feleségek c. amerikai filmsorozatból. Kitalált utcanév, a film fő helyszíne.

 

Fotó: Pixabay (ahol nincs külön jelölve)

 

A tisztelet, ami megillet

„Megkövetelem a tiszteletet!” „Betöltöttem a sokadik X-et, nekem innentől jár a tisztelet!” „Kötelességed tisztelni engem!” Hallottál már ilyen mondatokat? Netán magad is hangoztattál már ilyesmit? Ha igen, akkor ideje kicsit elgondolkodni a tisztelet fogalmán, és közelebbről megvizsgálni, mit is jelent tiszteletet adni, illetve, hogy mi az a tisztelet, ami „megillet”.

A szótári definíció szerint a tisztelet nem más, mint mások (emberek és értékek) elismerése, megbecsülése. A tisztelet, ebből kiindulva, nem arról árul el sokat, aki „kapja”, épp ellenkezőleg: arról mesél, aki „adja”. Az, hogy egy ember kit és mit tisztel, megmutatja a személyes értékrendjét. Azt tiszteljük, ami számunkra érték. Ha érték az emberi élet, akkor tisztelünk minden embert, embersége okán. Ha érték minden élet, akkor tiszteljük az állati, növényi létformákban is ezt az életet. Ha érték az ember által teremtett művészet, akkor tisztelünk mindent, ami… na nem, nem mindent, amit ember alkotott, hanem csak azt, ami a szemünkben művészi értékkel bír (azaz tetszik, gyönyörködtet, megérint).

A különböző értékrendek miatt történhet meg, hogy amit az egyikünk tisztel, az a másikunk számára jobb esetben semmit nem jelent. Sokan tisztelnek például élsportolókat, művészeket, és mindig vannak, akiknek a szemében ők „csak bohóckodnak”, és „mennének inkább kapálni, hogy valami hasznosat csináljanak”. Ismerős? Azt tudjuk tisztelni – fogalmak szintjén –, ami a személyes értékrendünk szerint „megérdemli”.

A megkövetelt tisztelettel általában két probléma van.

Az egyik az a törekvés, hogy a tiszteletet követelő egyben át is akarja rajzolni a másik ember értékrendjét. Amikor tiszteletet követel egy társadalmi státusznak, egy életkornak, egy hatalmi pozíciónak (ez nem csak egy vezérigazgató „betegsége” lehet, hanem egy óvónőé is!), elvárja, hogy a szemünkben ugyanúgy nagy értéke legyen az adott dolognak, mint az övében. A tiszteletet követelő nem kíváncsi arra, hogy a másik ember számára mi fontos, mi értékes, nem, ő nem akarja, hogy a másik ember megajándékozza azzal, hogy tükröt tart neki. Ő a tükörre is a saját, szépre retusált képét ragasztja, és azt, és csak azt akarja nézegetni. Így hát keményen utasítja is a másikat arra, hogy őt, és őbenne pontosan mit tiszteljen.

Az utasítással elérkeztünk a másik problémához. A megkövetelt tisztelet esetében a követelő általában azt is meg akarja határozni, hogy a tisztelet milyen viselkedésben nyilvánuljon meg. Ha kívülről nézzük a tiszteletadás aktusát, láthatjuk, hogy még ugyanazon helyzetben, ugyanarra az emberre vagy eszmére irányulva is más és más módon fejezzük ki tiszteletünket. Egyikünk egy szál virággal, másikunk mély meghajlással, harmadikunk pedig az ujja hegyével megböki a sapkája sildjét, és azzal is ugyanúgy a tiszteletét fejezi ki.

A tisztelet formába öntése ugyanúgy egyéniségünk kifejeződése, mint ahogy értékrendünk is, amely mentén tiszteletünk születik. A bármilyen viselkedésbeli követeléssel előálló „tiszteletkövetelő” azonban megint csak nem engedi, hogy a másik „önmagától” tegye, amire késztetése van, nem, neki határozott elképzelése van arról, hogy miben és hogyan nyilvánuljon meg a tisztelet irányába. Követelései általában túlzók, önzők, őt mások fölébe helyezik. Így például, ha a megkövetelt tisztelet azt jelenti, hogy elvárja, hogy a kéréseit parancsként fogadják és feltétel nélkül teljesítsék, hogy eszméit, gondolatait elfogadják, lenyeljék, egy szóval se vitassák, hogy személyiségének bármely megnyilvánulását elismeréssel, egyetértéssel, sőt tapsviharral fogadják.

A tisztelet azonban nem ezt jelenti. Attól, hogy valakit tisztelsz, mint emberi lényt, nem kell tisztelned a becstelen viselkedését, nem kell kritika nélkül fogadnod minden szavát, az óhaja nem kell, hogy parancs legyen. Ha az értékrended szerint tiszteled a kitartó munkát, a hűséget, a becsületességet, és az megvan az illetőben, úgy tiszteld azért. Ha azonban a tisztelet-listádon nem szerepel például az életkor, a társadalmi rang (elöl doktor – hátul doktor), akkor ezekért a tényezőkért önmagában nem fogsz tudni tiszteletet adni.

S mi van azzal, aki nem tisztel „sem Istent, sem embert”?

Ismétlem, az, hogy mit tisztelünk, rólunk árulkodik. Ha egy másik ember történetesen nem azokat a dolgokat tiszteli, amit te, akkor csak annyi történt, hogy ő egy másféle életet él. Ha nem tisztel senkit és semmit, akkor neki épp ez az útja. Ám ha te tiszteletben tartod a másik ember másféleségét, akkor az sem fog zavarni, ha nem kapod meg a tiszteletet. Amint rájössz, hogy nem követelés kérdése, már nem is lesz annyira fontos, hogy tisztelnek-e.

Egy dolog viszont lényeges: az önmagaddal való viszonyod. Az, hogy te tiszteled-e önmagad. Ezen a téren azonban saját magaddal kell dűlőre jutnod.

 

Nyitókép: Vlada Karpovich/Pexels

Túrós-epres szelet

Túrós-epres. Eperszezonban kihagyhatatlan…

Hozzávalók közepes tepsihez

Tésztához

30 dkg liszt

1 pohár (150 g) görög joghurt

3 tojás

15 dkg cukor

5 dkg teavaj

1 csapott mk sütőpor

csipetnyi só

Túrókrémhez

50 dkg túró

150 g görög joghurt

1 tojássárgája

5 ek cukor

1 citrom reszelt héja

1 tk vaníliapuding por

kb. 20 dkg felezett eper

Elkészítés

A lisztet keverd össze a sütőporral. 

A tojásokat válaszd szét, a sárgáját keverd habosra a cukorral, az olvasztott – nem forró! – vajjal, a joghurttal. A fehérjét a csipetnyi sóval verd kemény habbá, majd a lisztet és a tojáshabot felváltva keverd a tojássárgás masszához.

Borítsd sütőpapírral bélelt tepsibe, terítsd szét.

A túrót villával törd össze, add hozzá a tejfölt, a cukrot, a tojássárgáját, a pudingport, a citromhéjat. A túrókrémet egyenletesen oszd el a tészta tetején.

A felezett epret nyomkodd a túrókrémbe.

Előmelegített sütőben 180-as hőfokon süsd 35-40 percig.

Szórd meg porcukorral vagy szőlőcukorral.

https://eletszepitok.hu/sajttorta-fozott-eperszosszal-es-friss-eperrel/

 

„Kelj fel rózsám, itt a májfa!” A természet újjászületése és a szerelem szimbóluma: a májusfa

Valószínűleg nem sokan tudják – én például eddig nem is sejtettem -, hogy

május elseje a magyar néphagyományban a szerelmesek napja.

Színes papír- vagy selyemszalagokkal, csörömpölő eszközökkel, étellel és itallal – almával, naranccsal, cukorral, csokoládéval -, néhol üveggel, tükörrel díszítették a májusfát a legények, amit május 1-re virradó éjszaka állítottak fel a lányos házak elé, általában többen együtt. Az udvarló ezzel fejezte ki a vonzalmát. A lányokat ez többnyire örömmel töltötte el, a szülők nem mindig éreztek hasonlóképpen…

A fára aggatott ajándékok a szerelem zálogai voltak, a legények vetélkedtek is, hogy ki tudja szebben ékesíteni a májusfát. Így aztán reggelig őrizni is kellett, nehogy más legény bosszúból vagy féltékenységből elvigye, néhol pedig verssel költötték fel a leányt, hogy ő vigyázzon rája: „Kelj fel rózsám, itt a májfa, jó éjszakát, vigyázz rája!”.

A két világháború között a legények szerenádot is adtak, a lányok pedig gyertyát gyújtottak vagy ellobbantottak egy gyufát, jelezve, hogy észrevették és örömmel fogadták az adományt, majd borral kínálták az udvarlót és segítőit.

A májusfa ugyanakkor a természet megújulásának szimbóluma is volt. Temesvári Pelbárttól, a 15. században élt ferences szerzetestől és prédikátortól maradt fenn az idézet: „ezen a napon a világ fiai ősidőktől fogva árnyas erdők és ligetek kellemességével, madarak énekével gyönyörködtették magukat…”

Tehát a megújuló, újra „kellemes” természetet is köszöntötték a májusfával, így állítottak a közösségnek is egy májusfáját a kocsma vagy a közintézmények előtt – a lutheránusok még a templomban is -, amit május utolsó vasárnapján vagy pünkösdkor bontottak le: az ehhez kapcsolódó mulatság volt a májusfa-kitáncolás. Ilyenkor körbetáncolták a fát, és a legények igyekeztek azt megmászni: nehéz volt a tisztított kérgű, sudár fa tetejét elérni, akinek ez sikerült, megkaphatta a tetejére kötött borosüveget, cukorkákat.

Az Európa-szerte ismert szokás az ókori világból ered, görögök, etruszkok, rómaiak is zöldellő fákat tűztek házukra tavasszal, hogy megvédjék a bennük élőket az ártó erőktől és betegségektől, illetve egészséget, termékenységet remélve. A türk és a mongol népek szent ligeteiket díszítették színes szalagokkal. Magyarországon van néhány olyan vidék, ahol egészen ősi, pogány időkbe vesző hagyomány maradt meg, Erdőhorvátiban például karóra húzott lókoponyát vagy tojáshéjból készült láncot vittek májusfa helyett.

Bajor májusfa

A májusfához a kereszténység is kapcsolt legendát – ahogy egyéb pogány ünnepeket, ezt is „szentesítették” valamilyen szinten. Ugyanis történt, hogy szent Jakab és szent Fülöp, midőn térítgetni jártak, csatlakozott hozzájuk Valburga, egy szűz hajadon. Ezért a pogányok tisztátalan személynek nyilvánították, rágalmazták.

A leány, hogy elűzze a gúnyolódókat, elővette vándorbotját, letűzte a földbe, elétérdepelt, és imádkozott: alig múlt el egy-két óra, midőn a pogányok szeme láttára a bot kizöldült.„Nőtlen ifjak ez időtől ez okon szoktak magas zöldfát jó magaviseletű hajadonok ablaka előtt felállítani, még pedig ha lehet észrevétlenül” – ahogy azt Réső Ensel leírta 1867-ben.

A májusfa általában fiatal, magas, kérgétől megtisztított fa volt, a tetején meghagyott, zöldellő lombbal, de állhatott póznára tűzött zöld ágakból is. A fák típusa vidékenként változott, legtöbbször fiatal nyírfát használtak-e célra, de szinte bármiből válhatott májusfa, még fenyőfából is. A fát titokban kellett beszerezni, sőt, éjjel ellopni az erdőből, ezért egy időben a hatóságilag tiltották a májusfa állítását, de hát a tiltás mit sem ért, ha egy fiatal ki akarta fejezni a szerelmét… Később azért már pénzen vették.

Idővel elterjedt egy másik szokás is a szerelmet kifejező májusfa állítása helyett, talán azért, mert egyszerűbb kivitelezni: a virágkosár. Vidéken még mindig előfordul, hogy virágkosarat visznek a kedvesnek. Ez a hagyomány űzésének körülményei sokféle jelentéssel bírtak, mind a leány, mind a közösség számára.

Például a virágkosarat általában az udvarló nőrokona továbbította a kiszemelt leányzónak, de ha mégis a fiú hozta, az azt jelentette, hogy az ő édesanyja nem ért egyet a választásával.

Később már így is, úgy is a legények vitték a lányos házhoz a kosarat, és ezzel azt jelezték, hogy komolyak a szándékaik. A lányok pedig a ezt kitették az ablakba. A virágok és kosár színe szimbolikus volt, a zöld szín a friss kapcsolatra, a lila a hosszú ideje tartó szerelemre utalt, a rózsaszín azt mutatta, hogy egy év múlva esküvő lesz, a fehér szín azt, hogy már egy éven belül sor kerül erre. Narancssárga kosarat az édesapa ajándékozott a lányának.

Ma már a színeknek nincs jelentősége, sokkal inkább a lány kedvenc virágának. Szóval, ha valaki lemaradt valamiért a Valentin-napról, vagy netalán ódzkodik egy kicsit ettől az ünneptől – annak elanyagiasodása vagy tömegessé válása okán -, akkor most felelevenítheti ezt a kedves régi népszokást…

 

Virrasztó édesanyák

Sosem kergettem illúziókat arról, hogy az anyaság egyszerű. Annyit biztosra tudtam, hogy miután hazahozzuk őket, nem annyiból áll majd az egész, hogy a fiammal zöld mezőn gurítjuk a labdát, és hogy két tökéletes copfba fonom a lányom haját. Készültem arra, hogy fejből tudnom kell majd a kedvenc meséjük minden szavát, és virtuóz módon fogom előrántani bármikor a hőmérőt az éjszaka közepén.

Az, hogy szülésznő voltam, és éveken át kórházban dolgoztam – tud némi fegyelmezett mázt kenni rám, de amikor a gyerekeimmel baj van, összezsugorodik a szívem, és aggódássá szűkül a világegyetem. Amikor róluk van szó, a zsigereimben érzem a bánatukat, a szorongásaikat, és a szívembe hatoló éles szúrást, amikor valaki fájdalmat okoz nekik. Az értük való aggódás biológiai parancs. Olyan, mint a levegővétel.

Húsz hetes volt a kis fiam, mikor szüksége volt egy altatásban végzett vizsgálatra. Kanült kapott a pindurka kézfejébe; rágta, csócsálta szegény az egész ragtapaszos miskulanciát – és sírt, mert fájt neki, sírt, mert nem értette, és én is sírtam vele, mert szinte semmi mást nem tudtam tenni érte. Akkor Simont a karomban altatták el. Majdnem elejtettem a tónustalan, apró kis testét, annyira felkészületlenül ért, ahogy két pillanaton belül az eszméletlenségbe zuhant. Őt elragadta az álom és az orvosok, engem pedig leterített a tehetetlenség.

Simonnal is, Mankával is töltöttem már kórházban időt.

zsoltar300Minél kisebbek, annál nehezebb. Nem értik a fájdalmat, a rosszullétet, az orvosozást, a bezártságot, a rémülettől síró idegen kis szobatársakat. És velük együtt végtelen kiszolgáltatottságban vagyok én is, amikor belenézek a láztól megtört kis szemükbe, hallgatom a rosszulléttől gyenge nyüszögésüket… Látom, ahogy görbült a szájuk, vagy tágul a szemük, mert „most mi jön?”, csimpaszkodnak a nyakamba, de a beavatkozástól én sem tudom megvédeni őket. „Ne bántsd, ne bántsd, fááááj” – zokognak az orvos arcába, és a könnyeim a fejük tetejére potyognak.

Hosszú egy kórházi nap, és hiába jön az éjszaka, az osztályon sosincs csend igazán. A beteg gyerekek és az apró babák sírnak. Az anyák pedig virrasztanak.  És suttogva beszélgetnek a folyosón lámpaoltás után:

Hogy Máté talán már jobban van. Ma tízszer hányt, de a legutóbbi adag anyatej már benne maradt.
Hogy Gergő anyukája kiszaladna tusolni, őrizze valaki az alvó kis fiát, nehogy leguruljon az ágyról.
Hogy Tomi a gégemetszése után 3 hónappal kezdi újra megtalálni a hangját.
Hogy Csenge anyuja ma semmit nem evett, mert a kicsi lány álló nap nem hagyta letenni magát, és épp ma 1 éves.
Hogy bejöttek a bohócdoktorok, és az milyen jó móka volt a szülőknek – még akkor is, ha a kicsik a szeppenéstől elő sem bújtak a paplan alól.
Hogy Marci 24 hétre született, de ma már levették a gépről, és végre önállóan lélegzik, és úgy tűnik, minden rendben lesz vele…

Az anyák virrasztanak. Őrzik a gyerekeik álmát.
És nap, mint nap olyan hőstetteket visznek végbe, amire sosem gondoltak volna.

 

 

Nyitókép: Polina Tankilevitch/Pexels

Az én anyukám

Az én anyukám reggel megfőzi a kávét, hogy fel tudjon ébredni. Bejön a szobámba, és azt mondja, hogy a hasamra süt a Nap. El szokta énekelni a Pálkatapéter jó reggeltet is néha, de nem szeretem, mert az babás. Én már elsős vagyok.

Akkor felkelek és megpuszil, és mennem kell kimosni a csipát a szememből. Reggelire kakaót kérek, de nem mindig kapok, mert a kakaó például a tojással nem jön össze, és akkor teát kell innom. Sajnos nem lehet elfelejtenem reggelizés után a fogmosást. Ha elfelejtem, a Viki néni rendelőjébe kell menni a bacilusok miatt, pedig lenne jobb dolgom.

Az iskolába apa visz sokszor, mert anya szerint ez a reggeli minimum. Rengeteget tanulok egész nap. Anya jön értem és néha elszomorítom. Nem vagyok rossz gyerek szerintem, de lehetnék jobb is, ha nem beszélnék annyit az órán, meg nem szórakoznék, mert az iskola nem táncterem. Anya kedves velem, de nem szereti, ha rendetlen vagyok vagy későn akarok lefeküdni, mert meccs van a tévében.

Sokat mesél, kérdezget mindenfélét és könyveket is szokott felolvasni, mert az olvasástól jó lesz a gondolkodásom. Szerintem már elég jó, például ki tudom számolni, hány körtéje van Annának, ha Katának hattal kevesebb. 

Az anyukámtól sok mindent kapok, de van, amikor azért nem vesz meg egy játékot, mert nem lopja a pénzt.  

Hosszú haja van, néha barna, attól függ, hogy a fodrásznak hogyan sikerül. Szerintem szép az anya, és nem is öreg annyira, csak mondja. Szereti, ha szépen nézek ki, ezért kivasalja a ruhámat. Jól tud főzni, főleg sült krumplit, pedig az üres kalória. Finom tortákat is szokott sütni, de akkor sokat kell sétálnunk a kutyával, hogy ne nőjön meg a pocakunk.

Anyukámnak fájt, amikor megszülettem, de kibírta és utána nagyon boldog lett. Azt hittem, nekem is fájni fog, ha megszületik a gyerekem, de anya mondta, hogy ez a nők dolga, az apukáknak csak izgulniuk kell a folyosón és minden rendben lesz. 

Ha felnövök, akkor is az anyukám kisfia leszek. 144 centis vagyok, még nem tudom megenni anyukám fejéről a kását, de nem is kell, ez csak egy vicces mondás.

Anya is olyan öreg lesz egyszer, mint a Fáni mama, fehér lesz a haja, a hamut is mamutnak mondja. Én akkor már nagy leszek, viszek neki ételt, virágot, és megvédem, ha akarja.

 

Anyák napja elé. Gyerekek, akiknek fájdalmas ez az ünnep

Május első vasárnapján az anyákat ünnepeljük. Nem nagyon szokás beszélni arról – pedig fontos lenne -, hogy ez a nap kellő figyelem és érzékenység nélkül sebet üthet a „másképp érintett” gyerekeken.

Ki vagyok hegyezve erre a témára, bevallom, s éppen azért, mert átéltem, fontosnak tartom felhívni a figyelmet arra, hogy mennyire fontos (ilyenkor is) figyelni azokra, akik nem teljes családban, hanem félárvaként, árvaként nevelkednek vagy az édesanyjuktól elszakítva gyermekotthonokban nőnek fel.

Számukra szomorú ünnep az anyák napja – szembesíti őket a veszteségükkel, amely az egész életüket végigkíséri. Gyerekként még nehezen tudják ezt a „megfosztottságot” kezelni.

Korán elvesztettem az édesanyámat. Nevelőanyám nem lett (szerencsére), apai nagyanyám nevelt fel. Kisiskolás voltam, amikor az anyák napja körüli „iskolai felhajtást” egy életre meggyűlöltem. Ebből a fagyott állapotból csak a saját anyaságom tudott kimozdítani. Nagyanyám egy időben sokat betegeskedett, nem tudott eljönni az egyik anyák napi iskolai ünnepségre. Nekem kötelezően ott kellett lennem, a többiekkel együtt szavaltam a csodálatos verseket. Arra, hogy esetleg lett volna más választásom – a távolmaradás -, senki sem hívta fel a figyelmemet. A műsor végén mindenki levonult a színpadról, megkereste az anyukáját, hogy virággal, öleléssel, ajándékkal köszöntse.

A nagymamám kertjéből szedett tulipánokat az osztályfőnökömnek kellett volna átadnom – így beszéltük meg. Nem voltam erre képes. Az egész műsor alatt küszködtem az érzéseimmel, nem akartam sírni. Ahogy vége lett a programnak, kirohantam a teremből. Senkinek nem tűnt fel. Még az osztályfőnökömnek sem, akinek pedig át kellett volna adnom a nagyim tulipánjait.

Soha senki nem kérdezte meg tőlem, később sem, hogy hová tűntem. Számomra ez felejthetelen emlék, sokáig fájt is, de már képes vagyok a helyén kezelni.

Kellő figyelem és érzékenység mellett egy gyereknek sem kellene hasonlót átélnie.

 

Nyitókép: Kevin Ye/Pexels

„Az légy, aki vagy!” Amikor a szakmai szerep ráég a személyiségre

Pszichológus szülő gyermeke meséli, hogy egyszer, még iskolásként elhagyta a lakáskulcsot. Lélektanban járatos anyukája erre a következőképpen reagált: – Nem akarsz hazajönni?
Feltételezve, hogy a gyerek tudatalattija hagyta el a kulcsokat…

Ez csak egy példázat arra, hogy a szakmai szerep egy idő után rárakódhat a személyiségre, és észrevétlen egybeforrhat vele. Nincs ezzel semmi gond, mondhatjuk, hisz amivel a napjainkat töltjük, meghatározó, fél éltünket kitöltheti. Ilyenkor már nem hazavisszük a munkát, hanem folytonosan magunknál tartjuk (magunkban hordozzuk). Ha „csak” hazavisszük, az inkább azt jelenti, hogy a napi munkaeseményeken pörgünk odahaza…

Ha a szakmai szerep ég ránk, az más. Ilyenkor mindig egy kicsit (vagy akár nagyon) az adott hivatás, foglalkozás jellegzetes elvárásait, gesztusait, szófordulatait stb. idézik a hétköznapi, privát megnyilvánulásaink. A szakmai szerep a gondolkodásunkat is átformálja, jó esetben ez fejlődést, építő jellegű változást jelent.

Vannak jellegzetes hivatások, melyeknél jól megfigyelhető a „szerepazonosulás” jelensége: a pedagógus és a jogász pálya a két „kedvencem”, de a segítő hivatásúakat is elég hamar ki lehet szűrni egy-egy interakcióban. A menedzsereket is. Továbbá azokat, akiknek munkaeszközük a meggyőzés, a magabiztosság.

Nem baj, ha valaki azonosul a szakmájával, hisz ez alapvetően jót jelent: magáénak érzi a foglalkozását, a hivatását…

Ugyanakkor torzulásokat is hozhat ez az észrevétlen átformálódás. Erre utalt az iménti történet: a pszichológus anya a gyerekét analizálja, szakemberként reagál a gyerek szeleburdiságára, mögöttes okot (problémát) keresve. Képzeljük magunkat a gyerek helyébe! Ő is részesévé válik a szülői „szerepzavarnak”, hisz reagálnia kell a pszichológusi felvetésre… Az anyuka ráadásul igencsak messziről indít, pedig elég lenne egy egyszerű ejnyebejnye esetleg mellé a megoldás megnyugtató lehetősége: „semmi baj, másoltatok kulcsot!”

A napokban a tanúja voltam egy vitának. Bár ne lettem volna! Egy fiatal nő azt találta mondani egy nála kb. húsz évvel idősebbnek a szópárbaj hevében, hogy „téveszmés”. A nő, akinek a „diagnózist” szánta, köpni, nyelni nem tudott a döbbenettől, de a fiatalabb büszkén kijelentette: „szakember vagyok, csak tudom!”.
Az idősebb nő így válaszolt: „én is szakember vagyok, mégsem mondok ilyet neked, pedig megtehetném…”

A fiatal nő még nem szakember. Egyetemista, gyógypedagógusnak készül. Szakmai alázatot nyilván nem tanul az iskolában. A szakmai kivagyiság viszont megvan benne, már most szakember, és erre hivatkozva helyretehet másokat. Mi lesz később? Úton, útfélen diagnosztizál?

Szóval jó lenne magunkról leválasztani a szakmai szerepünket a hétköznapi valóság privát szinterein, mert elveszhetünk mögötte, és ez másoknak, de főleg a szűkebb környezetnek sem mindig kellemes…

 

Isten veled! Csak az hal meg, akit elfelejtenek

„…és amíg újra találkozunk, hordozzon tenyerén az Isten.”

Hideg téli nap volt. Az év második napja. A megkésett újévi köszöntés mámora körbe lengte a házat. Aggódtam, mert nem voltál jól. „Fáradt vagyok”- mondtad, és mosolyt erőltetve az arcodra próbáltál nyugtatni. És én hittem neked. Mert én mindig hittem neked.

Totyogó Tündéremmel épp készülődtünk körbejárni a tőled oly messze fekvő havas tájat. Megcsörrent a telefonom. De nem te hívtál.

„Elment” – hangzott a túlvégről, és ereimben megfagyott a vér. A földre rogytam, könnyeim visszatarthatatlanul patakzottak le arcomon, telefonom a földre hullva várta, hogy valaki értelmes választ adjon.

Kislányom aggódó szemébe néztem, átölteltem őt, közben életem szerelme után üvöltöttem, hogy jöjjön, mentsen meg a hírtől, amit soha nem akarok felfogni. És ő jött, szavak nélkül is tudva, hogy életünk egy fontos szakasza végleg lezárult. Átvette a telefont, hogy hallja a felfoghatatlant.

És ennyi volt. Vége lett. Én felálltam, letöröltem a könnyeimet, és vérző szívvel nyugalmat színlelve elvittem a kislányomat hópelyheket kergetni, mert ezt ígértem neki.

Már nem tudtam, hol vagyok, hogy vagyok, ki vagyok, ki lehetek ezek után…csak azt tudtam, hogy egy igazi tünemény anyja vagyok, akinek gyermeki szívét gyémántként őrizve kell mennem tovább előre, miközben saját szívemet darabjaira hullva hagytam a fagyott aszfalton.

Ő volt nekem a minden, miközben senkim sem. Ő volt nekem a példa, miközben a saját hátában sebet ejtő nyilak álltak. Ő volt nekem a megmentőm, aki utánam kapott, amikor széthullott gyerekkorom látványától bénultan, magányosan álltam a süllyedő hajón, és fogta szorosan a kezem azóta is.

Nem érti senki, mi voltunk mi egymásnak, nem tudja senki, mennyit adtunk mi egymásnak. De ő ott volt nekem. Ő ott volt az én családomnak. Láthatatlanul, de látható boldogságot teremtve körülöttünk. Ő volt, aki a Nyugalom Szigetén megmutatta, hogy mi is az élet, hogy mi számít.

Együtt akkor is nevettünk, amikor a fűtés néküli szobában „sátrat” vertünk a kályha mellett. Volt választásunk, mégis őt választottuk nehéz időkben a kényelem helyett. Miért? Mert én és a családom ott talált otthonra, figyelemre, törődésre és őszinte, önzetlen szeretetre.

„Elment” – mondta a vonal túlsó végén egy hang, aki nem tudta, hogy ezzel nemcsak a te halálodat közli velem, hanem életem egy részének a végét is. Ha nagy szavakat akarnék használni: egy pótolhatatlan személy halálának rideg tényéről tájékoztatott. De ezek után mégis mi értelme van bármilyen szónak?

Szívből bánom, hogy ezek után könnyek tengerében úszva próbáltam menni és lélegezni egyszerre, és nem hozzád rohantam, hogy élettelen tested utolsó földi óráiban melletted legyek. Bánom, hogy rád hallgattam, és nem a megérzéseimre, amikor álmomban egy nappal korábban elvesztettelek. Bánom, hogy úgy éltük az életünk, hogy mindig mások boldogságát helyeztük előbbre, akik ennek ellenére is sebzett madárfiókaként büszke sast játszva csíptek, karmoltak minket az utolsó percedig…és néhányan azután is.

Örülök, hogy az elmúlt évtizedben veled nevethettem, hogy a legjobb barátom voltál, hogy anyai szeretettel támogattad a férjem, hogy felszárítottad a húgom kétségbeesett könnyeit, hogy őszinte, igaz szeretettel szeretted a lányom, aki mindennap új ötlettel áll elő, miként tudnánk téged meglátogatni az angyalok közt az égben.

Ígérem, hogy bennünk élsz tovább! Az optimizmusod, az életvidámságod és a nevetésed örök emlék lesz, hiszen csak az hal meg, akit elfelejtenek.

 

– M. N. –

 

 

 

Szerelem első látásra. És a sokadikra? A kiegyensúlyozott párkapcsolat 5 ellensége

Szerelem első látásra nemcsak a filmekben létezik, és a sors különleges ajándékának tartjuk, annál is inkább, mivel nem mindenkinek lehet része benne. Sokan meg is kérdőjelezik, hogy van ilyen; működhet a kémia két ember között szinte azonnal, de hogy hosszú távon életképes-e a kapcsolat, ahhoz időre van szükség, egymás megismerésére. Ebben az összeköltözés is mérföldkő – van abban valami, hogy lakva ismerszik meg az ember. Az erős vonzalom egymás mellett tud-e tartani tartósan két embert? Erre is van példa. Most azokat a tényezőket vesszük sorra, melyeket a kiegyensúlyozott, boldog és hosszú párkapcsolat ellenségének tartanak. Nehéz lehet ezekkel szembenézni; szerencsére ezen akadályok közös akarattal leküzdhetők.

Eltérő személyiségjegyek

Az ellentétek bizony nem mindig vonzzák egymást. Sőt! Ha a másik hozzám képest másként van „huzalozva”, a megértéséhez és az elfogadásához rengeteg türelem kell. Az össszecsiszolódás folyamata cseppet sem zökkenőmentes, megdolgoztatja mindkét felet. Szerencsés helyzetben az ellentétek jól kiegészítik egymást, és ezt pár mindkét tagja így éli meg. Lehet például az egyikük csendes, visszahúzódóbb, a másik társasági, harsányabb típus, ettől még jól megférhetnek egymással. A kulcs, hogy nem akarják megváltoztatni a másikat, mert nincs is erre igényük. A párjuk által nincsenek akadályoztatva, vagyis nem érzik úgy, hogy állandóan a másikhoz kell igazodni, az ő szükségletük pedig folyton zárójelbe kerül. Ha a világról alkotott képük hasonló és képesek elköteleződni a másik mellett, sokkal könnyebben összecsiszolhatók az ellentétes személyiségjegyek. Nehéz elfogadni úgy a másikat, ha teljesen másként látja a világot, ilyenkor a személyiségbeli ellentétek is komoly feszültségforrást jelentenek. 

Néhány példa

Az egyik folyton késik, kicsúszik az idő a kezei közül. A másik ugyanakkor a végtelenségig precíz, késés nála szóba sem jöhet. Azzal szembesül, hogy ezt az alapigényt kell a párkapcsolatában elengednie, különben kikészíti a másik „trehánysága”. A megoldás, hogy a másikra való tekintettel mindketten „faragnak” magukon.

Az egyik mindent lazán vesz, olykor úgy tűnik, hogy nincs is felelősségtudata. A másik azonbban mindent komolyan vesz, perfekcionista, erős benne a megfelelési vágy, az életet nem játszótérnek tekinti. Szerinted milyen elképzeléseik vannak egy laza szabadidős programról vagy hogyan kezdenek bele közös (?) céljaik megvalósításába?

Az egyik végtelenül nyugodt természet, nehéz kihozni a sodrából. A másik viszont rendkívül impulzív, könnyen elsodorják az érzelmei. Hogyan tudnak közös nevezőre jutni véleménykülönbség esetén? Hogyan kezdenek bele?

Különböző társadalmi háttér

Kényes téma. Jó lenne biztosnak lenni abban, hogy a szerelem mindent legyőz, de előfordul, hogy a gyökeresen eltérő társadalmi, szociokulturális háttér ver éket két ember közé. Ebbe a körbe a családi háttér (családtagok, rokonság), az otthonról hozott szokások, a tanult elvárások, az egzisztenciális lehetőségek, a munkához vagy az anyagiakhoz való viszony mind-mind beletartoznak. Két ember gyökeresen eltérő társadalmi hátterére kellene új alapot építeni ahhoz, hogy működőképes legyen a párkapcsolat. A hozott mintákat kell újraértelmezni és újrateremteni, közösen. Nem lehetetlen ezt elérni – egymás feltétel nélküli elfogadása csodákra képes -, ám a kapcsolat alakulását a szűkebb környezet (család, barátok) hozzáállása is befolyásolhatja. Ezen hatások fokozottabban jelen lehetnek a pár életében, ami sérülékenyebbé teheti a kapcsolatot. Ha jól veszik ezeket a próbatételeket, erős szövetség alakulhat ki közöttük.

(Olyan is van, amikor a korkülönbségre és/vagy az egzisztenciális különbségre épül a kapcsolat, szokjuk a 21. századi fogalmakat: Sugar Daddy-k, Gold Diggerek…)

Eltérő iskolázottság és műveltség

Számít a papír vagy elegendő kiárni az élet iskoláját? Kényes kérdés ez is. Induljunk ki abból, hogy a diploma önmagában senkit sem tesz jó vagy hiteles emberré, míg sikeres életpályát futhat be, komoly élettapasztalatra (életbölcsességre) tehet szert az is, aki „csak” érettségivel vagy szakmunkás bizonyítvánnyal rendelkezik. Miért számít általában mégis párkapcsolatban az iskolai végzettség, a műveltség összhangja? Kutatások igazolják, hogy a legtöbben hasonló végzettségű társat keresnek. A különböző iskolai végzettséghez általában eltérő lexikális tudás, műveltség, munka vagy hivatás társul, ugyanígy eltérő lehet az érdeklődési kör és a világnézet. Utóbbi már könnyen súrlódások forrása lehet. Az sem feltétlenül „egészséges” hosszú távon, ha a magasabb iskolázottságú nő többet keres, nóha a nemekkel szemben támasztott elvárásokból indulunk ki.

Ha nincs meg az összhang, ha a pár tagjai nem tudnak szellemi partnerként tekinteni egymásra, az mindkét fél számára kellemetlen; mindkettejükben frusztrációt ébreszthet, önértékelési zavarokat idézhet elő, az állandósuló belső feszültség pedig teljesen kikezdheti a kapcsolatot. Jócskán van példa az ellenkezőjére is szerencsére. Ezeket a kapcsolatokat olyan erős szeretet és harmónia hatja át, hogy fel sem merül az iskolai végzettség vagy műveltségbeli különbség. 

Eltérő szexuális igények

Szexuális igények összhangja nélkül nincs kiegyensúlyozott párkapcsolat. Egyensúlytalan párkapcsolat ettől még működhet hosszú évekig. Azzal sincs baj, ha a pár egyáltalán nem él szexuális életet, ha ez mindkét félnek tökéletesen megfelel. A párkapcsolatra nézve az jelenthet veszélyt, ha a pár nem tud közös nevezőre jutni, valamelyikük úgy érzi, hogy nem elégséges a szex minősége, gyakorisága, és emiatt állandósul benne a frusztráció. Nem ritka, hogy a kapcsolat elején még izzó szenvedély idővel csillapodik, amit a másik nehezen visel. A szexuális problémákra sokféle megoldás létezik, de mindenekelőtt arra van szükség, hogy a pár tagjai nyíltan tudjanak kommunikálni az érzéseikről. A kapcsolat halálát jelentheti, ha csak az egyik fél akarja a változást.

Korábbi cikkünket ajánljuk a témában:

Korkülönbség

Egy korábbi kutatás szerint az ideális korkülönbség a párkapcsolatban 1 év. A kutatást Amerikában végezték, s a vizsgálatba bevont párok kapcsolati státusza alapján megállapították, hogy minél nagyobb a korkülönbség, annál valószínűbb, hogy a kapcsolat válással végződik. Tíz évnél nagyobb korkülönbségnél az esély erre már 39 százalék, 20 év korkülönbség felett pedig a pároknak mindössze 5 százaléka marad együtt. A vizsgálat nem részletezi, hogy a kutatásban részt vevő pároknál melyik fél volt az idősebb, (hagyományos leosztásban) feltételezhetően a férfi. Amikor párkapcsolati korkülönbségről esik szó, valahogy magától értetődő, hogy a nő a fiatalabb. Ha nem jelentős, 5-10 év a párok között a korkülönbség, fel sem tűnik; 15-30 év azonban már szembeötlő. Megfigyelhető, hogy amíg egy férfit ritkán ítélnek el amiatt (sőt!), hogy egy nála 20-30 évvel fiatalabb partner mellett állapodik meg, addig a nő választását számos előítélet övezi… Ha objektíven nézzük, a nagy korkülönbségnek valóban vannak hátrányai, ahogy előnyei is. 

Nehézséget jelenthet a fiatalabb félnek, ha úgy érzi, előítélettel viseltetnek iránta, ha megkérdőjelezik, hogy az érzései őszinték. Nagy korkülönbségnél nagyobb figyelmet követelhet a családi harmónia fenntartása, főleg ha előző kapcsolatból született már gyermeke valamelyiküknek (vagy mindkettejüknek). Ha közös gyermeket vállalnak, a kicsi a szövevényesebb családi helyzetbe cseppen. Nem lehetetlen, de közös baráti kört nehezebb kialakítani a nagy korkülönbség miatt. Komoly szorongást tud kiváltani a fiatalabb társban az elmúlás, veszteség előrevetített lelki terhe, ami idő előtt ránehezedik a kapcsolatra (függetlenül attól, hogy bármikor, bárkivel történhet nem várt, tragikus esemény…). Az idősebb fél szorongásai viszont jellemzően a test változásával, hanyatlásával, az egészségi állapottal kapcsolatosak; nem akar problémát jelenteni a másiknak, nem akar nyűg lenni a nyakán, nehezen viselheti, hogy nem tud egyenértékű partner lenni, fél, hogy emiatt egyedül marad. Ha nagy a korkülönbség a párkapcsolatban, a gyerekvállalás, családalapítás is nehezítettebb; olyan kompromisszumokat kell hozni, ami az egyidős vagy nagyjából egyidős pároknál nem merül fel: hány gyereket vállalhatnak? Vállalhatnak-e egyáltalán? Együtt fel tudják-e nevelni őket? Boldogul-e a másik, ha netán magára marad a gyerekkel? (Nem baj, ha racionálisan végiggondolják ezeket, de az sem jó, ha kizárólag a korkülönbségből fakadó félelmekre koncentrálnak. Az élet kiszámíthatatlan…)

 

Kihívások ezen felül is bőven vannak egy párkapcsolatban; meghatározó az is, hogy gyermekvállalás után a szülők mennyire tudnak együttműködni, mennyire vannak összhangban a gyermeknevelésről alkotott elképzeléseik. Veszélyt jelenthet a kapcsolatra a tartós távollét, ha nincsenek közös távlati célok, ne nem működik a kommunikáció. Őszinteség, hűség, megbízhatóság – a legtöbben ezeket a tulajdonságokat várják el a másiktól a kapcsolatban. Egy jól működő kapcsolatért – bizonyos határokon belül – áldozatokat kell hozni.

 

– Ymon