„Amikor beköltöztettek a gyerekotthonba, a lányok mindig körém gyűltek és kérdezgettek. – Kafia, te hogy-hogy így nézel ki? Megérinthetem a kezed? Megfoghatjuk a hajad? Azért ilyen a bőröd, mert sokat jársz szoláriumba?”

Kafiya Said Mahdi – Kafi – 15 évesen érkezett Magyarországra Szomáliából a szülei és a testvérei nélkül. Gyerekházasság elől menekült, az apja egy idős férfinak szánta. Kafi azonban, az édesanyja támogatásával, felülírta a sorsát és elhagyta Afrikát. Bevallása szerint azért állapodott meg Magyarországon, mert nem volt ereje továbbmenni nyugatabbra. Bekerült a gyermekvédelmi rendszerbe, évekig egy budapesti gyermekotthonban lakott. Elképesztő gyorsasággal tanult meg magyarul, sikeres érettségi vizsgát tett magyarból (mint idegen nyelvből), angolból, matematikából, történelemből, testnevelésből. Tanulmányai mellett munkát vállalt. Jelenleg anglisztika szakos egyetemista. 2019-ben megkapta a magyar állampolgárságot. Adottságait felfedezte a divatipar, keresett modell. Minden szempontból nagy utat járt be, és messze még a vége. Történetéből hitet és erőt lehet meríteni. 

Kafiról szól a Zurbó Dorottya által rendezett Könnyű leckék c. 78 perces dokumentumfilm, amit 2018 októberében mutattak be a budapesti mozikban, és 2021-ben felkerült a Netflix kínálatába.

– A filmet 2015-ben kezdtem el forgatni. Három éven keresztül forgattuk, s ez idő alatt nagyon intenzíven összekapcsolódtunk Kafival. A bemutató után fesztiválokra utaztunk, a film utóélete is intenzív volt – nyilatkozta magazinunknak Zurbó Dorottya rendező.

A 2018-as Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon a Könnyű leckék rendezője, Zurbó Dorottya, Kafiya Said Mahdi (Kafi) és a producer, Ugrin Julianna

– Hogyan éled meg, hogy a munka lezárása után évekkel most megint sokan felfigyelnek a filmre?

– Természetes és törvényszerű dolog, hogy miután befejezzük a forgatást, az utómunkákat, jön egyfajta ürességérzés, szakítási sokk. Hasonló a helyzet az első bemutatók és közönségtalálkozók után, ami szintén felfokozott érzelmi állapotban telik. Ezt a mostani „újrafelfedezést” valahogy természetesen élem meg. Mivel rengeteg közönségtalálkozón vettünk részt Kafival, már kevésbé tudnak meglepni a reakciók, és kellően el is távolodtam a filmtől. Az ember akkor a legbizonytalanabb, amikor befejezi a filmet; a Könnyű leckéket fél évig vágtuk, két hónapot vett igénybe a hangkeverés. Amikor annyira benne vagy, ismered minden egyes pillanatát, nehéz megítélni, hogy működni fog-e. Nincs reális érzékelés arról, hogy jó-e vagy sem. Amikor bemutatták a filmet, a közönségtalálkozók hatására elkezdtem látni a filmet a nézők szemén, reakcióin keresztül. Csodálatos érzés ilyen módon újra felfedezni.

– Elkészült a mű, az alkotó pihen. Tényleg ilyen egyszerű ez? Mennyire vagy kritikus magaddal utólag, akár évek múltán?

– Fontos, hogy a folyamat lezárt legyen. Úgy vagyok vele, hogy az akkori tudásommal, az akkori koncepcióból kihoztam a legtöbbet, amit a körülmények engedtek. Nyilván érek, változom, érnek hatások, lehet, hogy más módszerrel nyúlnék ma már a témához, de akkor az egy másik film lenne.

„Egyszer voltam egy fotózáson. Azt mondták, hasonlítok Imanra. Szerintük egyszer olyan híres leszek, mint ő.”

– Hol, hogyan fedezted fel Kafit?

– Olvastam egy cikket 2015-ben, még azelőtt, hogy kitört volna itthon a menekültválság. A cikk arról szólt, hogy nagyon sok kiskorú érkezik Európába, egyedül teszik meg a veszélyes utat, és egyre fiatalabb gyerekek is vállalkoznak erre. Nagyon érdekelt ez az élethelyzet, hogy milyen gyerekként egyik napról a másikra felnőni, otthagyni az otthont, a családot. Szerettem volna találkozni ilyen fiatalokkal, gyerekekkel, így jutottam el a fóti gyermekotthonba (Kísérő Nélküli Kiskorúak Gyermekotthona, a szerk.). Ott volt két-, háromszáz kamasz fiú, és Kafi a barátnőjével volt az egyedüli két lány. Kafi nagyon szimpatikus volt, mosolygott, rögtön magyarul köszönt. Kíváncsi lettem rá. Egy szomáliai csoporttal jött Magyarországra, a másik lány az út egy pontján vetődött mellé. A határon elfogták őket, a csoportot szétszakították, Kafi a barátnőjével a fóti otthonba került. 2015-ben, amikor kitört a menekültválság, sokan közülük elhagyták Magyarországot. Kafi maradt.

– A forgatás évei alatt nyilván közel kerültetek egymáshoz. Milyennek láttad őt?

– Elképesztően ambiciózus. Iszonyatos erő van benne. A kétségeit, a vívódásait mindig magában tartotta, nehezen nyílt meg a környezetének.

„Egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy menekült. Boldognak látszik, és jól öltözik, úgy tűnik, mindene megvan – mondják. De ők nem tudják, hogy engem kiskorom óta arra neveltek, hogy sose mutassam ki, ha valami bánt. Próbálom elrejteni az emberek elől, hogy mit érzek.”

– Megkerestem Kafit a cikk kapcsán, a következőket írta: „jól vagyok, minden rendben van velem, megy az életem. Nagyon sok minden történt velem, három év telt el a forgatás óta. A legnagyobb változás azóta, hogy nagyot fejlődött a modell karrierem. A film után az emberek felismertek az utcán, néha megköszönték, hogy megosztottam a történetemet. Az érzéseim felvállalása a kamera előtt, ez volt számomra a legnehezebb, tudva, hogy bárki láthatja majd.” 

– Nagyon sokat beszéltünk a filmről Kafival. Ahogy megismertük egymást, egyre közelebb engedett magához, egyre intimebb helyzetekben is tudtam forgatni, de nem ad hoc jeleneteket vettünk fel. Sokszor beszéltünk arról, mi az, amit meg lehet mutatni az életéből. Fontos volt, hogy a végső filmmel neki is ki kell állnia, neki is büszkének kell rá lennie. Mutattam neki dokumentumfilmeket. A kezdetektől mondtam neki, hogy csak akkor tudnak a nézők a történetével azonosulni, ha a küzdelmeit is megmutatjuk, ha látják, hogy mi mindenen megy keresztül.

– Rengeteg pozitív visszajelzést kapott a közönségtalálkozókon, és sok országba eljutott a filmnek köszönhetően… Hogy látod, mi érinti meg leginkább a nézőket Kafi történetében?

– Amihez szinte mindenki tud kötődni, a személyes vonatkozás, az identitástörténet. Hogy hogyan lesz egy fiatal lányból nő, hogy milyen beilleszkedni valahová, ahol nem ismerek senkit. Hogy a döntéseim, a választásaim tesznek azzá, ami vagyok. Kafi történetének ez a lényege; elszakad a múlttól, a gyerekkori énjétől, önálló nővé érik.  

– Tartjátok a kapcsolatot?

– Igen, rendszeresen beszélünk. Mindig tudok arról, hogy éppen mit csinál. A kapcsolatunk már nem annyira intenzív, mint amikor a film készült, de életre szóló.

– Látjuk, tapasztaljuk, hogy a menekültkérdés, a menekültügy kapcsán alkalmazott retorika Magyarországon milyen irányt vett. A film ellenhatásként, érzékenyítő szerepet vállal. Hogy látod, elért az emberekhez ez az üzenet?

– Érzékenyíti az embereket, igen. Azokat a dokumentumfilmeket szeretem, amikor belehelyezkedhetünk valakinek a fejébe. Azért is kerültek a Könnyű leckékbe a belső monológok, mert szerettem volna, hogy a néző Kafi szemén keresztül lássa a világot. Nem csak egy tömeget, amint állnak a határon, és egy híradós riportot… Főleg vidéki vetítések után kaptunk meglepő reakciókat; megkönnyezték a történetet. „Nem gondoltuk, hogy ti ilyenek vagytok, ennyit dolgoztok…” Középiskolásoknak is bemutattuk a filmet, beszélgettünk velük a menekültkérdésről, rácsodálkoztak Kafira, hogy ennyire tud küzdeni. Hajlamosak vagyunk a saját szociális-egzisztenciális buborékunkba bezárkózni. Amikor belelátsz emberekbe, életekbe, szokásokba, helyzetekbe, teljesen más megvilágításba kerülnek a saját hétköznapi küzdelmeid, a viszonyítási alapok átértelmeződnek.

– Említetted a belső monológokat, ezekben a jelenetekben Kafi az anyanyelvén beszél. Mintha költeményt szavalna, fantasztikus…

– Amikor felvettük a hangstúdióban ezeket a részeket, arra kértem Kafit, hogy beszéljen a mamájához. Szabad asszociációs folyamként rögzítettük a gondolatait, nem volt előre megírva. Ültem, hallgattam, és arra gondoltam, fogalmam sincs mit mond, de olyan szép, mintha zene lenne. 

– Mit jelent számodra a dokumentumfilm, mint műfaj?

– Egyetemistaként kaptam egy feladatot; dokumentumfilmet kellett készíteni. Hét testvérről forgattam, akik szülők nélkül élnek, és próbálnak boldogulni. Akkor szerettem bele a műfajba. Mint minden művészet, ez is önkifejezés és életszemlélet is. A dokumentumfilmek általában kevés emberhez jutnak el, küzdelmes megcsinálni, és nem lehet akkora sikereket elérni vele, mint egy fikcióval, de ez egy szenvedély. Magával ragad a folyamat. A munkán keresztül összeforr az életem mások életével, és ezt megmutathatom a közönségnek. Jobban élvezem, mint a játékfilmet. Kell hozzá egyfajta szociális érzékenység. Érdekelnek a világ eseményei, történései. 

A cikkben olvasható idézetek Kafi gondolatai, a filmben hangzottak el