Április első keddje a láthatatlan munka világnapja.

A láthatatlan munka olyan típusú munkavégzés, amiért nem jár fizetés, sőt, gyakran köszönet sem. Azokról a munkákról beszélünk, melyek elvégzését sokan természetesnek veszik, ám a hiánya azonnal feltűnik mindenkinek. Mértéke nemzetgazdasági szinten is jelentős, ha beleszámítanánk a GDP-be, az 25 százalékkal lenne magasabb.

Ebbe a kategóriába tartoznak a háztartási feladatok, a gyerekek nevelése és a velük való foglalkozás, idősebb hozzátartozóink segítése, ápolása, de akár az önkéntes munka is. Mára a hagyományos férfi, női szerepekkel leírható családmodell ugyan átalakult, de ezzel együtt az otthoni munkamegosztás nem változott meg gyökeresen. Ezeknek a tevékenységek nagy része továbbra is a nőket terheli, általában kereső munkájuk mellett is. (Forrás: lathatatlanmunka.hu)

***

– Amikor még alsó tagozatosok voltak a gyerekeink, anyósom sokat segített, a férjemnek egyszer kellett csak elmennie az egyikért az iskolába. Portaszolgálat volt, bement, mondta a gyerek nevét, és hogy a 2C-be jár. Mire a portás: igen-igen, hívom, de ő a 4A-ba jár – mesél nevetve Zsófi arról, hogy az apákat néha mennyire nem foglalkoztatják a részletek.

Az érzelmi házimunka egy olyan láthatatlan, és ezért sokszor nem megbecsült tevékenység, ami lényegében véve a család gyakorlati és érzelmi életének szervezését takarja, és általában a nőkre hárul.

– Egyébként főzni nagyon szeret, azzal gyakorlatilag nem kell foglalkoznom, mosogatni is szokott, és ha a már kamaszlányaink körül valami fajsúlyos kérdés merül fel, akkor a nevelésüket azért igen komolyan megtámogatja az apai tekintélyével – fűzi tovább a szót Zsófi. – De például azt én tartom számon, mikor mit kell vásárolni. Csak kiüvölt a fürdőszobából, hogy nincs fogkrém. Én meg visszaüvöltök: vettél? Majd előveszem onnan, ahol a tartalék van. Nem tudom pontosan, miért alakult így ez a leosztás, természetesnek vettem, hogy a nők dolga fejben tartani a szülői értekezletet, hogy mikor versenyzik a gyerek és ki lesz-e mosva addigra a cucca, mikor van ünnepség az iskolában, arra mit kell felvenni, ki van-e vasalva. Pedig anyám egyáltalán nem volt ilyen gondoskodó, ő nem volt jó minta, talán a nagyanyámtól leshettem el. Szerintem generációról generációra így szocializálódunk. Az óvodában, iskolában vagy itt-ott általam megismert családok szinte mind így működnek.

Bár hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a nők jobban értenek az érzelmi házimunkához, mert nagyobb bennük az empátia, gondoskodók stb., valójában sok esetben a férfiak is el tudják látni ugyanezeket a feladatokat, hiszen a munkahelyükön is szerveznek, terveznek, irányítanak és fejben tartanak ezer tennivalót, határidőket. Sok esetben pedig emberek érzelmi életével kapcsolatos hivatásuk van. Arról nem beszélve, hogy mindenki ismer egy-két olyan családapát, aki valamiért egyedül maradt a gyerekekkel, és mégis helytáll, vagy elvált, de a manapság egyre terjedő felállásban – heti leosztásban, felerészben – vállalja a gyerekeket. Márpedig ez már az érzelmi házimunkával is komolyan együtt jár.

Sőt, látszik, hogy a nagyobb gyerekek lelki életének finomhangolásában sokszor tudatosan részt vesznek az apák, és az is egyfajta érzelmi házimunka, hogy néha látszólagos nemtörődömséggel, egy huszárvágással meg tudnak oldani megoldhatatlannak tűnő problémákat, pillanatok alatt elérve, hogy megnyugodjon akár feleség, akár gyerek. Tehát nem támasztja alá semmi, hogy ők kevésbé kompetensek lennének nagy átlagban az érzelmi házimunkában.

De ahogy a nők is el tudnak kényelmesedni egy kapcsolatban, úgy a férfiak is.

Másrészről van egy kis megalapozott bizalmatlanság is a nőkben a férfiak iránt, ahogy a fenti példa is mutatja, a részleteket nem tartják olyan fontosnak, esetleg a saját anyjuk születésnapjára a feleségük egy idő után jobb ajándékötlettel áll elő, mint maguk. Egyszóval a nők sem feltétlenül engednek át feladatokat, az esetleges őszinte elismerés pedig még előrébb viszi a folyamatot, hiszen egy-két olyan megjegyezés után, mint „Drágám, te mennyivel jobban értesz az emberek nyelvén, mint én!” vagy „Mennyi kedvesség van benned, mi mindenre gondolsz!”, a nő mindjárt motiváltabb lesz abban, hogy még több feladatot vállaljon magára.

Tehát a család alakulásával a szerepek is alakulnak, és végül az anyáknál landol az érzelmi házimunka nagy része vagy egésze. Ez persze nem is feltétlenül lenne baj, ha nem nyomná túl sok minden így is a vállukat: a hivatás, a karrier vagy egyszerűen a sok munka mellett a házimunka és ezer apró-cseprő részletnek tűnő feladat, ami azonban nem kis mentális munkát igényel. Egy idő után karácsonykor arra a megjegyzésre, hogy „Drágám, te sokkal jobban értesz az ajándékvásárláshoz, mint én!”, adott esetben egy anyuka két gyerekkel legszívesebben minden ajándékot a férje fejéhez vágna.

Ráadásul ma már egyre gyakrabban fordul elő olyan élethelyzet az úgynevezett szendvics generációban, amikor a gyerekek nevelése mellett idős szülőket is ápolnak az anyák.

– A férjem anyja meghalt, de a nagypapája még él, részben mi gondoskodunk róla – mondja Emma, kétgyerekes anyuka. -Nagyrészt én járok hozzá, de örök vitánk van arról, hogy kinek a munkája kevésbé fontos. Az én időm szabadabban variálható, de ha akarná, a férjem is meg tudná oldani a napi látogatást. Ha nem érek rá, ő megy, ha azonban mindkettőnknek jó, akkor az ő fáradtsága elsőbbséget élvez az enyémmel szemben. Nagyon megterhelő, mert a nagyapja számomra lényegében véve egy idegen bácsi, nincs hozzá semmilyen viszonyulásom, és a halál, a betegség nagyon jelen van egy-egy ilyen látogatásban, noha a nagypapa fizikailag épp, csak demens. Sokszor eszembe jut, milyen udvariatlanság ilyen sokáig élni, utána pedig nagyon elszégyellem magam. Számomra ez mindennap egy kis halál, pedig csak másfél-két óra. Ezt a férjem és a nagybátyja nem értik, mondván, csak enni adok neki és takarítok. De közben alig látom a saját nagyanyám, aki vidéken él, másnak a nagyszülőjét meg ápolgatom, mert ez is hozzátartozik egy házassághoz. Abban is biztos vagyok, hogyha fordított helyzet lenne, a férjem nem járna el gondoskodni a nagyanyámról, inkább megfizetne valakit. Pedig ez még szerencsés helyzet, mert vannak olyan családok, ahol csak arra van lehetőség, hogy magukhoz vegyék a nagypapát, nagymamát, ami még megterhelőbb, hiszen idegőrlő és lelkifurdalást okozó helyzetek sorát jelenti.

A társadalmi elvárások és a biológiai-érzelmi huzalozottság is arra predesztinál, hogy a hagyományos szerepekben maradjunk.

 

Péterék például kényszerből váltottak, az apa munkahelye megszűnt a pénzügyi válság idején, a felesége pedig fogorvos volt. A túlélés érdekében Péter gondoskodott a gyerekekről, ő ment az óvodai ünnepségekre, ő varrta a farsangi jelmezt, de bele is halt majdnem a házasságuk, nem érezte magát férfinak, a felesége, aki amúgy is egy rátermett nő volt, egyre parancsolóbb lett, a gyerekek elkezdtek az apjukhoz kötődni inkább, ami az anyjuknak nem tetszett stb.

Sok esetben pedig azt is látni az idősebb generációnál főképp, amikor ez az érzelmi házimunka már nem olyan teher, mert a felnőtt gyerekek képesek önmagukat menedzselni, hogy a családanya sokat panaszkodik, de szeret is egy kicsit ebbe a mártíromságba beleülni. Szereti úgy beállítani, hogy nélküle a család elveszne és működésképtelen lenne, éhen halna, megenné a kosz stb., ki hogyan fejezi ki magát. De a lényeg az: nélkülözhetetlen vagyok a számotokra.

Lehet ennek pozitív és negatív színezete, maradhat egy anya finoman a háttérben, a családtagok örömmel is veszik, hogy levettek egy feladatot a vállukról, amit egyébként maguk is el tudnának végezni. Más családanyák pedig harsányan, követelőzve, érzelmi zsarolásokkal és a másik alkalmatlanságára vonatkozó sértésekkel felfegyverkezve dirigálják mindenki életét, aztán viszik ezt tovább a nagymamai létformába. Ez személyiségfüggő, mindenesetre

sokan nőnek fel úgy, hogy gyermeki létük végén kapnak egy olyan tapasztalatot a saját anyjuktól: az érzelmi házimunka a nők feladata, sőt, maguknak akarják. A minták így öröklődhetnek tovább.

– Az érzelmi házimunka a családi kapcsolatok és a családi élet fenntartására, ápolására, a mindennapok szervezésére fordított időt és energiát jelenti – adja meg a pontos definíciót Máriási Dóra tanácsadó szakpszichológus, aki Vida Katalinnal együtt a témában tanulmányt is írt.

– Olyan társadalomban élünk, ahol még mindig azt tartjuk elfogadhatónak és normálisnak, ha elsősorban a nő foglalkozik ezzel. A nőket érzelmesebbnek tartjuk, illetve kompetensebbnek az érzelmek felismerésében, kezelésében. Viszont nem ismerjük el az e téren végzett tevékenységüket. Ebben a fogalomban, hogy érzelmi házimunka, azért is szerepel a munka kifejezés, mert ezzel rámutathatunk arra, hogy ez milyen sok erőfeszítést és energiát igényel. A család élete nem magától szerveződik, pedig hajlamosak vagyunk azt hinni.

Az érzelmi munka fogalmát Arlie Hochschild szociológus írta le először a The Managed Heart című művében a nyolcvanas években a szolgáltatói szektorban dolgozók feladataira és leterheltségére vonatkozóan: például a fodrászoknak, pincéreknek, ápolóknak vagy légiutas kísérőknek függetlenül a hangulatuktól mindig kedvesnek és empatikusnak kell lenniük, az érzelmeiket folyamatosan szabályozni. De az érzelmi munka kisebb presztízst és gyengébb fizetést jelent: egy tanulmány szerint amikor a férfiak olyan munkakörre váltanak, ami nagyobb kognitív munkát igényel, 8,8 %-kal növekszik a fizetésük, amikor olyan munkakörbe kerülnek, ami több érzelmi munkát követel, 5,7 %-kal csökken. Tehát ez egy láthatatlan és nem megbecsült szegmens, és ebből kiindulva született az érzelmi házimunka kifejezés, ami szintén elvárt, de kevéssé elismert tevékenységet takar.

A szakértő rávilágít, hogy sokan tiltakoznak a „munka” kifejezés ellen, hiszen az anyák is kapnak abból, ha foglalkoznak a családdal, ennek sokszintű visszacsatolása – akár kimondva, kimutatva, akár a családi élet harmóniáját tapasztalva – magukat is felölti, de ez nem mond ellent a munka fogalmának. A hivatást is lehet élvezni, abban sikereket és kompetenciákat elérni, attól még jutalmazás jár vele az értékének megfelelően.

– Ezt a munkát, ha megterhelő és tartósan egyenetlen, nem átruházni kell, hanem megosztani. Recept nincs, mert mindenkinek mások a körülményei, az igényei, a lehetőségei, a képességei és a kapcsolata: érdemel leülni beszélgetni arról, hogyan képzeljük el a család működését, ki mitől érzi jól magát, mit kell ehhez megtenni, ki miben érzi magát kompetensnek, ki mit szeret csinálni – tanácsolja Máriási Dóra.

Gyakorlattá vált, hogy sok esetben olyan módon vonhatóak be ebbe a tevékenységbe a férfiak, ha delegálják őket. Annak ellenére, hogy a férfiak egy része a munkakörében szintén delegál, otthon kényelmesebb számára a végrehajtó szerep. Sokszor elhangzik egy-egy ilyen témájú veszekedésben: „Drágám, mondd meg, mit csináljak, és megteszem!” Csakhogy maga a feladatok szervezése sem kis mentális munka, a nők ilyenkor inkább azt várják, hogy ennek egy részét vegye át a párjuk. Rengeteg energiát vesz el, hogy mikor mit kell vinni az óvodába, hogyan lesz jelmeze a gyereknek a farsangra, egyáltalán mi legyen ma vacsorára, amit mindenki megeszik, de azért egészséges, van-e elég pénz most rá, vagy valami olcsó ételt kéne főzni stb.

– Miért ne lehetne egy kooperáción alapuló, egyenlőségelvű családvezetésünk? – teszi fel a kérdést Máriási Dóra. – Ez persze aránylag új jelenség, mint ahogy a nők sem régóta dolgoznak annyit és olyan minőségben, mint mostanában. Támogathatná a társadalom is az egyenlő megosztást. Ha az egyéni döntések és párkapcsolati kérdések szintjére redukáljuk ezt a kérdést, akkor nem jutunk előbbre és erre a szintre helyezzük át a hozzátapadó feszültséget is. Van olyan férfi, aki sokkal inkább részt venne a család életében, de nem tud, mert a munkahelyén rögtön bizonytalanabbá válna a pozíciója, ha elkezdene emberi időben hazajárni.

És ha egy férfi nem tud részt venni az érzelmi házimunkában, akkor hogyan tudna valóban integrálódni a családjába, valóban élő és tartalmas kapcsolatokat kialakítani a gyerekeivel, a gyerekei pedig vele? Nagyon szomorú azt látni, amikor az apák teljesen idegen elemei maradnak a családnak.

A nők túlterheltek, ahogy az kiderül Kovács Eszter politológus és Gregor Anikó szociológus 2018-as, nők helyzetéről szóló kutatásából is: a munkahelyükön is meg kell felelniük, viszik a család ügyeit, a szendvics generációban ápolják az idősebbeket. Ez így mind nyilvánvalóan fenntarthatatlan. De a szakértő szerint nem csak ezért érdemes az érzelmi házimunkát egyenlőbben elosztani: felmérések támasztják alá, hogy ez a párkapcsolati elégedettséget is fokozza, sőt, növekszik a kapcsolat intimitása, még a szex is több lesz.

Nyitókép forrása >>

Igazi darázsfészek, amibe most nyúlni szándékozik ez a pár bekezdés. A pozitív gondolkodás megszállottjai és lelkes szószólói ugyanis könnyen személyes támadásnak élik meg, ha féltett kincsüket és reményüket bárki kritikával illeti. Kérdés persze – némi iróniával –, hogy az ilyen kritika hogyan fogadható aztán valóban pozitív hozzáállással?

Amiről itt szólnunk érdemes, az a pozitív gondolkodás igazságtartománya. Számos kutatásból, szakmai, félszakmai vagy épp irodalmi műből tudjuk, milyen fontos az attitűd, a lelki beállítódás, a szemlélet, amivel és ahogyan belemegyünk egy folyamatba, vagy akár éljük a hétköznapjaink valóságát. Csakhogy olykor – pestisen mondva – sokan túltolják a biciklit.

A gond és a probléma az axiómában keresendő. Egyes pozitív gondolkodók azt képviselik ugyanis, hogy a gondolat van előbb és aztán, sőt ebből következnek (!) az érzések; magyarán mindaz, amit érzünk, gondolatok által determinált. Sajnos azonban ez egy hibás axióma! A primer ugyanis a személy érzelmi mintázatainak hálózata, amikre bár kétség kívül lehet indirekt hatni a gondolkodás segítségével (szekunder módon), de semmiképpen nem azok határozzák meg az érzéseinket, különösen nem az érzelmi mély mintáinkat. Bárcsak ilyen egyszerű volna! Ha ez igaz lenne, akkor egy érzelmi keverőpultot kellene csak magunk elé képzelnünk lelkünk egyik szegletében, amin kedvünkre beállíthatunk különféle – nyilván pozitív – érzéseket. Bárcsak! Ilyen keverőpult azonban nem létezik.

S ez a hatás oda summázódik, hogy a rossz érzések normalitását végül el akarjuk tagadni, és száműzni szeretnénk életünkből; ezzel pedig alapvető emberségünk karakterisztikáját vonjuk kétségbe.

A hat ún. alapérzelem: félelem, harag, szomorúság, undor, meglepődés, öröm. Akkor az első négyet nem is szabadna-kellene-lehetse éreznünk, mert a siker fejben dől el és gondolkodjunk pozitívan, valamint nézzük a dolgok jó oldalát? Ettől vagyunk ugyanis emberek! Hogy is van ez?

E logika csúcsra járatására szemléltetésképp idézzünk egy nemzetközi bestseller (önsegítő könyvből), mely sok százezer, tán több milliós eladott példánnyal büszkélkedhet.

1. „Úgy döntöttünk, bárhogyan is alakuljanak a dolgok, boldogok leszünk.”

2. „Ha el tudod képzelni magad multimilliomosként, megvan benned az, ami szükséges ahhoz, hogy valóra váltsd.”

3. „Jelöld ki a határidejét, hogy meddig érezheted magad depressziósnak vagy levertnek.”

4. „Sorolj fel tíz dolgot saját magaddal kapcsolatban, amiről azt gondolod, hogy bárcsak meg tudnád változtatni vagy bárcsak jobb lennél benne! Nézd a listát, hogy tudatosítsd a negatív érzéseidet, majd érezd, ahogy azok leválnak rólad!”

5. „Az önbizalom gondolkodási szokás.”

Veszélyes terepre tévedtünk, a gyanútlan felhasználót ugyanis roppant könnyű megtéveszteni. Példa: nem vagyok jól, majd kiderül az ilyen kötetekből, hogy de hiszen csak rajtam múlna! Majd mégsem vagyok rá képes – az említett mélyebb érzelmi mintáim miatt – kikerülni ebből a hatalmas gödörből, s frusztrációm még erősebb lesz, mint korábban, elkeseredettségem pedig még hatalmasabb, hiszen én még erre sem voltam alkalmas. A kígyó önmagába harap, a kör bezárul és még csak nem is illethetjük kritikával az ilyen pozitív gondolkodókat, elvégre nekik igazuk van, csak mi nem voltunk rá képesek.

Ezen a ponton külön hangsúlyozzuk, itt nem azon kognitív-behavior technikák megkérdőjelezése a cél, amelyek sokakat mentettek már meg mentálhigiénés gyötrelmeiktől, hanem a pozitív gondolkodás mindenek felett való, univerzális csodaszerként történő feltüntetése ellen opponálunk.

Záró megjegyzésként pedig idézzük Marcus Aureliust: „Olyan az életünk, amilyenné gondolataink teszik.” Látszólag ez azonos „a siker fejben dől el” frázissal, de csak első olvasatra. Valójában végtelen távolság feszül a kettő között. Marcus Aurelius szellemisége ugyanis nem cseréli fel a primert a szekunderrel, csak megláttat egy fontos beavatkozási pontot életünkre. „A siker fejben dől el” frázisa hazug mód kicselezni szándékozik az érzelmeink alapvetőségét. Pszichológusi szemüveggel nézve ugyanis ez lenne a korrekt megfogalmazás: a siker fejben is (!) eldől. De az „is” szócska miatt már nem hangzik olyan frappánsan, és nem lesz szalagcím sem a médiában, vagy szlogen egy plakáton.

Nyitókép: Juan Mendez, Pexels