Különleges állatkerti kalandra invitálja a gyerekeket, fiatalokat a Fővárosi Állat- és Növénykert. A látogatók a Digitális Vándor applikációval elérhető virtuális „tanösvényt” követve fedezhetik fel Fekete István regényeinek állatvilágát.

Az új, különleges felépítésű digitális ösvény valódi és virtuális élményeket, játékokat, illetve természettudományos és irodalmi ismereteket kínál, amellyel a fejlesztők legfontosabb célja az volt, hogy az okoseszközeikkel sok időt töltő ifjú felhasználókat a szabadba csábítsák.

Újabb „ösvénnyel” bővült az Aktív- és Ökoturisztikai Fejlesztési Központ okostelefonra letölthető applikációja, a Digitális Vándor, amely mostantól állatkerti kalandokkal is várja a felhasználókat. A Fővárosi Állat- és Növénykerttel és a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadóval közösen fejlesztett virtuális „tanösvényen” Fekete István regényeinek változatos állatvilágát lehet felfedezni.

Bogáncs, a pásztorkutya virtuális nyomait követve a játékosok az egész Állatkertet bebarangolhatják. Az egyes állomásokon Hú, a bagoly, Szi, a kígyó, Lutra, a vidra, Pille, a lepke, Csisz, a denevér és még sok más állathős, illetve az Állatkertben látható rokonaik várják a felhasználókat, az alkalmazás pedig velük kapcsolatos játékos feladatokkal teszi még érdekesebbé a kalandot.

Az applikációt, amely ingyenesen tölthető le a Google Play vagy App Store áruházakból, elsősorban a gyerekeknek, fiataloknak szánták a fejlesztők, de az a felnőttek számára is érdekes, izgalmas lehet. A cél az volt, hogy összekapcsolják az állatkert természetközeli, és a digitális világ virtuális élményeit úgy, hogy a túra élményszerű és szórakoztató legyen, egyúttal pedig az irodalmi és természettudományos ismereteket is bővítse.

A legtöbb, amit tehetünk a gyerekünkért, az az, hogy nem engedjük elveszíteni a tanulási képességeit! Ha hagyjuk, hogy vidáman, játékosan fedezze fel ő maga a világot, és ha kell, mutatunk neki olyan tanulási eszközöket és módszereket, amelyek az elménk működéséhez igazodnak, nem pedig az elméjét akarjuk rákényszeríteni értelmetlen szabályok alkalmazására. Ha ezt megtettük, elvégeztük a vállalt feladatunkat. A tanulás már a gyerek dolga!

Meggyőződésem, hogy az agyunk éppen ugyanolyan gyerekkorunkban, mint felnőttként. Szerkezetét, működési elvét tekintve nem – vagy nem túl sokat – változik, a legfőbb változás benne az, ahogyan használjuk. Amikor tréningeket tartok gyerekeknek, gyakran elmondom, hogy Albert Einstein vagy Szentgyörgyi Albert agya is ugyanolyan szerkezetű volt, mint bármelyikünké, a különbség „csak” annyi volt, ahogyan használták. Az is meggyőződésem, hogy a hatékony tanulás alapösztönével születünk, aztán ahogyan magunkra szedünk – néha erőltetünk – módszereket, meggyőződéseket, sztereotípiákat, mindez megváltozik. Néha valóságnak véljük azt, hogy „az én agyam már nem úgy működik, mint régen!” – holott az igazság az, hogy nem úgy használom, ahogy régen.

A fenti sorok a Tanítsd meg tanulni! c. könyvhöz tartozó szerzői ajánló. A kötet hatékony tanulási módszereket ismertet, és elsősorban szülőket szólít meg.

Lantos Mihály tanulás-módszertani tréner, egyetemi oktató több hasonló könyvet írt, második kötete a Lépéselőny – Tanulj meg tanulni! címet kapta. Könyve közvetetten szól a gyerekeknek; azt mutatja be, hogyan tudják segíteni a szülők gyermeküket a helyes – az elme működéséhez igazodó – tanulási stratégia kialakításában, elsajátításában. 

Lantos Mihály maga fejlesztette ki a Lépéselőny elnevezésű tanulási stratégiát általános- és középiskolában tanuló diákok számára. A módszer megtanítja a gyerekeket arra, hogyan vonják be a tanulási folyamatba a jobb agyféltekét, vagyis hogyan használják a két agyféltekét arra, amire az való. A bal agyféltekét arra, hogy megértse a külvilág információit, a jobb agyféltekét pedig arra, hogy azokat bármikor használható módon berögzítse. Ehhez mutat számos jó technikát a könyv: jegyzeteléshez, időbeosztáshoz, a helyes célok meghatározásához stb.

A könyv praktikus tanácsokkal szolgál arra az esetre is, ha a gyerek megreked a tanulásban, kedvét veszti, ami a 21. századi oktatási környezetben igen gyakori.

„A gyerekeknek szóló Lépéselőny – Tanulj meg tanulni! című könyvet azért írtam, hogy segítsek élményt találni az elméjük kreatív világában, ez a könyv pedig a szülőknek szól, arról, hogy gyerekünk után hogyan segítsük világra a sikeres felnőttet is. “

A szerzőről

Lantos Mihály, egyetemi oktató, tanulás-módszertani tréner alapította a Lépéselőny Tanulásmódszertani Központot, ahol kollégáival együtt a legfontosabb feladatának tekinti, hogy a gyerekeket megtanítsa tanulni. Kárpát-medence szerte több éve tartanak tanulásmódszertani tanfolyamokat, amelyek igen népszerűek.

Web: lantosmihaly.hu

Nyitókép: Yan Krukau/Pexels

Be kell vallanom, már vártam, hogy elkezdődjön az ovi. Lassan három éves a kislányom, és az egész napos pörgés, foglalkozás, együttlét már nem mindig elégítette ki az ő igényeit. Egyre többet zsörtölődöttünk egymással, mert zsinórban fárasztóbbnál fárasztóbbak voltak a napok. Az a rengeteg szeretet, amit egymásnak adtunk a dackorszakos konfliktusokkal együtt, egy véget nem érő érzelmi hullámvasútra ültetett fel minket. Ez a maga minden szépségével együtt egy nagyon kemény időszak.

Aztán – mint egyszer minden kötelesség az életben – elérkezett az ovikezdés pillanata. A kezdeti kíváncsi izgalmat felváltotta a szorongás, mert egyre tovább és hosszabb időre kellett elengednünk egymás kezét. Azoknál a családoknál, ahol az ovit nem előzi meg a bölcsőde, ahol távoli a nagyszülő (akár fizikailag, akár érzelmileg), ahol nem alkalmaznak bébiszittert, csak a szűk család van együtt minden egyes nap, ott gyakran ez az első élethelyzet, amikor külön vagyunk a gyermektől.

Külön vagyunk úgy, hogy nem mi döntünk róla, mikor és meddig lesz ott, nincs kontrollunk arra, mi történik az óvodában. Nem látjuk minden egyes percben, mit csinál, milyen kedvű, eszik-e, iszik-e, játszik-e, szorítja-e a cipő, kiesett-a csatt a hajából, hogyan viselkednek vele a többiek. Persze az óvónénik beszámolnak a főbb dolgokról, de a 4-6-8 óra alatti történéseket csak a gyerekünk tudja elmesélni. Neki viszont – ha a szókészlete engedné is – még nagyon nehéz megfogalmaznia az érzéseit. Éppen ezért óvatosan kérdezgessük, mert a direkt kérdésekkel leginkább szavakat adunk a szájába és nem a valóság fog kiderülni. Ha beszél róla, érdeklődve hallgassuk meg, de ne „játsszuk túl”, hogy mennyire nagyon szuper lehetett ez neki, mert bizony az ovi csak később lesz egy igazi élmény a számára. Akkor viszont hatalmas.

Hagyjuk, hogy „kijátssza” magából a nap eseményeit, figyeljük játék közben, abból sok mindent megtudhatunk az érzéseiről. Mozogjon, amennyit csak szeretne a szabad levegőn és mindenképpen kapja meg azt a babusgatást, amit most még jobban igényel. Ne hajtogassuk, hogy mennyire nagy már, mert ezzel csak növeljük a frusztrációját.

Ezeket a tanácsokat számtalan korábbi könyvben, cikkben olvashattuk már, én most leginkább azért ragadtam tollat, hogy az anyai lélek megpróbáltatásáról írjak. Kisgyermekes anyukákkal foglalkozó szakemberként teljes joggal várhatnák el tőlem, hogy én „tökéletesen” viselkedjek a beszoktatásnál. Mondhatnám, hogy akasztják a hóhért, de valljuk be, szívműtét esetén sem az alapján választunk orvost, hogy neki milyen állapotban van a ketyegője.

Pszichológusként még inkább kemény önismereti munka az első komolyabb elválás egyetlen gyermekemtől. Az elmém ilyenkor egy üres papírlap, és kizárólag anyai szívemmel tudok „gondolkozni”, amit azonban befolyásolnak a gyermeklélektani ismereteim. Én már az anyaságom előtt is foglalkoztam a témával, de az ezzel foglalkozó szakmai írások nagy része bárki számára elérhető. Tudjuk, hogy minden tettünk, szavunk, érzésünk lenyomatot képez a gyermekünkben, ezáltal kialakul egy úgynevezett belső munkamodell, ami alapján reagálunk a minket körülvevő világra. Az óvoda, mint első közösségi élmény, a gondozó/nőkhöz való kapcsolódás minősége, a kortársakhoz és a szabályokhoz történő alkalmazkodás megélése jó mélyre fészkeli be magát a tudatalattinkban, és kihatással lesz az életünkben minden egyes társas kapcsolatra, közösségbe kerülésre.

Ezt minden szülőnek tudnia kell, ez a tudás azonban egy szorongató béklyó is egyben, mert kicsi kincsünket még nagyobb bizonytalansággal engedjük ki a kezeink közül. Ezzel együtt (vagy ennek ellenére) minden szakember azt javasolja, hogy mi, szülők ne szorongjunk, ne legyünk bizonytalanak, ne féljünk, mert akkor gyermekünk is pontosan ugyanezeket az érzéseket fogja átélni. Az eszünkkel tudjuk ezt! A gyerek előtt legyünk határozottak, de szívünk sajgását nem tagadhatjuk le. Bárhogyan is érezzük magunkat az elválás után: akár zokogunk még mi is a sarkon egyet, vagy elmorzsolunk egy könnycseppet a napszemüvegünk alatt, akár kimozogjuk/kitakarítjuk magunkból a feszültséget, akár mosolyogva hátradőlünk és élvezzük, hogy végre szusszanhatunk egyet három év után mi is, NE érezzük rosszul magunkat! NE haragudjunk magunkra! Éljük meg teljes egészében, adjuk át magunkat az érzésnek, hogy aztán, mint főnixmadár, felemelkedhessünk hamvainkból.

A szülők ilyenkor gyakran a saját traumájukat élik tudatalatt újra át, ezért engedjük ki, ami bennünk van, mert ezzel nemcsak az óvodában (még most) síró gyermekünknek, hanem a bennünk élő sebzett kisgyereknek is segítünk.

A néhai Vekerdy Tamás szerint az óvoda egy „szükséges rossz” a gyermek életében, és valóban ez egy készen kapott helyzet, amit nem áll hatalmunkban megváltoztatni. Amit azonban hosszú távon kap ott a gyermekünk, az az új világ, ami kinyílik majd számára, vitathatatlanul szükséges az ő lelki és szellemi fejlődéséhez. Magyarországon az óvodai intézményekben zajló munka, a gondozók szakmai tudása és elhivatottsága kimagasló. 

Tartsuk ezt könnybe lábadt szemünk előtt és töltődjünk abból, amikor mosolyogva jön hozzánk ebéd után vagy délután, amikor vidáman megy be reggel, amikor boldogan mesél a napjáról, amikor kis új barátaival az anyák napi verset szavalja majd el nekünk.

Az élet szekere megállíthatatlanul robog tovább, nekünk pedig az a dolgunk, hogy élvezzük a zötykölődést, és éljük meg úgy igazán ezt a közös utat.

Nyitókép: tolmacho/Pixabay

Legszebb reményeinkben az iskola egy biztonságos, ösztönző, egyéni képességek kibontakozását támogató, pozitív énképet formáló hely a gyerekek számára. Ám az iskoláról nem feltétlenül ezek a gondolatok jutnak az eszünkbe, sőt! 

Iskolába járni nekünk sem volt egyszerű gyerekként. Rengeteg emléket őrzünk az általános és középiskolás évekről, jót és rosszat. Az iskolai élmények maradandó lenyomatot hagynak bennünk. Sokan vitatják – jellemzően a tananyaggal összefüggésben -, hogy az iskola az életre készít fel, pedig tágabban értelmezve mégis csak erről van szó.

Az iskola másodlagos szocializációs színtér; iskolás éveinkben sok mindent megtapasztalunk, és ezek az élmény-mintázatok beépülnek a személyiségünkbe.

Az elsődleges szocializációs színtér a család.

Az elsődleges szocializáció az ősbizalom, a kötődés, az empátia, a biztonságos világba vetett hit megalapozásának az időszaka. Mire egy gyermek iskolaéretté válik, bimbózó személyiségén, viselkedésén már kivehetők olyan mintázatok, melyeket a család működése, a családban irányadó értékek és normák, érzelmi jellemzők, megküzdési stratégiák rajzolnak rá. Ezek a mintázatok ritkán tökéletesek, már ha egyáltalán a tökéletességet keressük egy iskolába készülő gyermekben. Merthogy a családban is begyűjtünk mindenféle élményt. Ráadásul nem minden gyermek számára jelent védett, érzelmi biztonságot adó közeget, szeretettel teli légkört a család, így ők ezzel a csomaggal érkeznek meg az iskolába. 

A pedagógusok pedig (ahogy mondani szokás) „hozott anyagból dolgoznak”. Nincs varázspálcájuk, igaz, nem is minden gyermeknek lenne rá szüksége. Tehát, amikor a pedagógusokat éri bírálat, erről nem érdemes elfeledkezni. Minden gyerek mögött család áll vagy valamiféle meghatározó szocializációs közeg. (Ez pusztán a megértéshez lenne fontos, ítélkezésmentesen.)

Kisiskoláskorban már nem csupán a családi minták, kötődések alakítják a gyermek önmagáról kialakult képét, egyre nagyobb szerepet töltenek be a kortárs kapcsolatok, és az ún. tekintélyszemélyektől – vezérszerepet betöltő kortársaktól, pedagógusoktól – érkező visszajelzések. Emellett megjelenik a teljesítményalapú értékelés is, amely ugyancsak komoly hatást gyakorol a gyermek formálódó én-képére. Borbáth Katalin szerint:

„A pedagógusok pszichés jólléte erősen befolyásolja a diákok jóllétét is az iskola világában. Vagyis mindenki jólléte a tét.”

Egy jó pedagógus tisztában van a határaival, azzal is, hogy ezen határon belül rengeteg jót tehet egy gyermekért; képes bizonyos mértékig korrigálni és mérsékelni az elsődleges szocializáció „ártalmait”, a kulcskompetenciák, szociális készségek fejlesztésével, értő és érző figyelemmel. Ha egy pedagógusból valaki ezt a hozzáállást hiányolja, az szerintem jogos; ezzel nehéz lenne vitatkozni. A pedagógusok felelőssége a gyermek személyiségfejlődési folyamatában megkérdőjelezhetetlen.

Csakhogy nemcsak egyén, család működhet diszfunkcionálisan, hanem intézmény és szakember is.

Ennek kapcsán pedig tele vagyunk titkokkal, tabukkal, ami éppen nem segíti ezen ártalmas hatások felszámolását, az azokkal való nyílt szembenézést… Diszfunkcionális működés például, amikor a gyermek támogatásra szorul, mégis, a sok szakember között valahogy elveszik a „rendszerben”, vagy éppen az iskolában válik áldozattá, és nem kap érdemi segítséget. 

Az iskolai élettel kapcsolatban kitüntetett figyelmet kap az utóbbi években a kortárs bántalmazás és az ellene történő fellépés szükségessége. Kampányok, preventív-érzékenyítő foglalkozásvázlatok, módszertani ajánlások sora látott napvilágot a bullying megfékezése, kezelése érdekében – mindez üdvözlendő. Kevésbé kapnak publicitást ugyanakkor szakmai színtereken azok az esetek, amikor a tanuló az iskolában felnőttnek van kiszolgáltatva: folyamatjelleggel a „fekete pedagógia” jelenségének az áldozata.

Néhány példa. Pedagógusok mondták gyerekeknek:
„Nem lehet izomhúzódásod! Ahhoz előbb izmokat kellene növesztened.” (kamaszfiúnak)
„Le kellene fogynod!”
„Ne árulkodj, védd meg magad!”
„Panaszkodj csak otthon az anyukádnak!”
„Kussolj, kisfiam!” (alsós kislánynak)

Az elmúlt években több olyan iskolaváltást kísértem nyomon, melyeket „fekete pedagógiai” hatásokkal indokoltak a váltást kezdeményező szülők vagy diákok. A fekete pedagógia jelenségével érdemben kevesen foglalkoznak, noha erősen meghatározza a tanulók mentális állapotát.

Borbáth Katalin a „Gondolatok a tanár mentális jóllétének aspektusairól és azok hatásairól” c. tanulmányában kifejti, hogy a finn tanárképzési modellben a pedagógus identitás, a szakmai személyiség tudatos kialakítása is megtörténik. Nem (csak) elméleti szinten jelenik meg a képzésben az önismeret, a szakmai személyiség kérdésköre, hanem konkrét pedagógiai cselekmény részeként alakul ki. 

Gyarmathy Éva Öröm és boldogság az iskolában c. tanulmányában azt írja:

„Az szocializálja a gyereket, akivel a legtöbb aktív időt tölti. A kisgyerekkori élmény egyrészt mint modelltanulás, másrészt mint az öröm forrása ivódik bele a fejlődő agyba. Valamihez, valakihez mindenképpen kell kötődnie, és egész életére meghatározó lehet, hogy mit talál maga körül.”

Rudolf Steiner, a Waldorf-pedagógia atyja így fogalmazott:

„Az egész gyermek olyan, mint egyetlen érzékszerv, minden hatásra reagál, amit emberek váltanak ki belőle. Hogy egész élete egészséges lesz-e vagy sem, attól függ, hogyan viselkednek a közelében.”

Az értő, érző figyelem, a türelem, a szeretet csodákra képes!

Fodor Ákos hakuját idézve: 

„Én derűlátó

vagyok, mert borút nézni

már nem érek rá.”

– M. M. – 

Sokunk fejében megfordul a kérdés a gyerekvállalás kapcsán, akár a tervezgetés időszakában, akár már a konkrét események kapuján – meddig leszek otthon? Mi az ideális időpont a munkába való visszatérésre, és ezzel együtt – mikortól a legjobb, ha közösségbe adom a gyermekemet? 

Az a nagy igazság, hogy nincs egy kőbe vésett fordulópont a gyerek életében, amit javasolhatunk, hogy amint ezt kipipáltuk mehet a menet. Ez a pont minden család életében máskor jön el. 

Magyarországon bevett (és szinte egyedülálló) gyakorlat, hogy a gyermek 3 éves koráig otthon marad az édesanya, és az óvódáskor elkezdésekor (testvérek érkezésekor ugye ez a szám nőhet is) tér vissza a munkahelyére. 

De miért alakult ez így? Nézzünk csak pár évtizedet hátra: az ok igazából az 1950-es évek demográfiai robbanásában keresendő. Túl sok potenciális munkaerő született kevesebb munkahelyre, így elkezdték támogatni a kisgyermekes édesanyák otthon maradását (a gyes-t 1967-ben vezették be, előtte nem volt ilyen formában családtámogatás). Tehát semmilyen fejlődéslélektani szempont nem volt figyelembe véve a döntés kapcsán. 

Kutatások bizonyítják, hogy kötődés és kiegyensúlyozottság szempontjából nincs különbség azok között a gyerekek között, akik 6 hónaposan kerültek intézménybe, illetve azok között, akik 3 évesen (a külföldi gyakorlat szinte mindenhol korábbra datálja a gyermekek intézménybe kerülését – több országban erre már 3 hónapos korban lehetőség van), HA az édesanya kellően válaszkész az együtt töltött időben (és még ott sem kell a kardunkba dőlni, ha ez néha nem sikerül, hiszen jó esetben nem csak mi gondozzuk azt a gyermeket), és az együtt töltött idő valóban minőséginek tekinthető. 

Mégis, nagyon kihangosodik az édesanyák kommunikációjából a bűntudat – rosszat teszek-e azzal, ha bölcsődébe adom a gyermekem? Ha a fenti adatokat nézzük, egyértelmű válasz lenne a nem. De itt jön képbe a családi dinamika válaszul: mindenki akkor adja be gyermekét az intezménybe, amikor az SZÁMUKRA a legjobb. Ha valaki csupa bűntudattal, külső nyomásra (egy ideális helyzetben, amikor van választás) dönt a bölcsi mellett, az meg is határozhatja negatív irányba az egész dinamikát, és döcögősebbé teheti nem csak a beszokást, de akár a mindennapokat is. De ugyanez vonatkozik arra is, ha valaki otthon marad a gyermek 3 éves koráig, miközben szenved. Nagyon fontos, hogyha valaki szeretne otthon maradni a gyermeke óvodás, akár kisiskolás koráig, az is ugyanolyan jó, mintha valaki visszatér a munkahelyére a 6 hónapos babája mellől.

A kulcs az, hogy rendben legyünk a saját döntésünkkel, hitelesek legyünk, olyan döntést hozzunk, amibe szívvel-lélekkel bele tudunk állni, különben könnyen ott találhatjuk magunkat a bűntudat hálójában. 

A legnehezebb, ha nincs választásunk, ha rajtunk kívülálló körülmények miatt hozunk meg egy döntést. Ilyenkor muszáj lenne megpróbálni ránézni annak is a pozitív oldalára, ami által máris nagyobb egyensúlyban érezhetjük magunkat. 

Érdemes tudnunk, bárhogyan is döntünk, az elválás a gyermekünktől nehéz lesz, egy krízis (normatív krízisnek nevezi a pszichológia, azokat a fordulópontokat az életünkben, amik mindenképpen bekövetkeznek), de ez mindenki számára az, viszont a megtörténte után lehetőségünk van egy a mi, és családunk számára megfelelőbb új rendszerbe rendeződni.

És végezetül pár fogódzkodó, ami segíthet a döntésben: 

• Az igények letisztázása, mindenkié (érdemes lehet ránézni a hozott mintákra, ki mit tart ideálisnak, kinek mire van szüksége)
• Az ok kihangosítása – több szabadidő, a gyermek szocializációja, munkába való visszatérés stb.
• Lehetőségek átgondolása 
• Tapasztalatgyűjtés (akár ismerőstől kérdezősködni, ellátogatni egy intézménybe, stb)

És a legfontosabb – rugalmasnak maradni. Hiszek abban, hogy az édesanyák, és az édesapák kompetensek, és látják, hogyha elindulnak egy úton, onnan merre kell venniük az irányt – tartani előre tovább, esetleg venni egy kanyart, ahhoz, hogy az mindenki számára elég jó legyen. Hiszen nem kell több: csak elég jól csinálni. 

Nyitókép: Tatiana Syrikova/Pexels