Csak egy kis aprót legyen kedves!

A saját tehetetlenségem és az adott probléma miatti kilátástalanság által gerjesztett vita dühétől alig láttam előre. Épp a Duna-parti felszabadító sétám vége felé voltam, és azon méláztam immár higgadt sértődöttségemben, hogy sokszor milyen gyorsan feloldhatja a pánikszerű belső feszültséget a túldrámázott párkapcsolati vita okozta vérfrissítő adrenalinlöket.

Épp ezt a gondolatmenetemet szakította félbe Ő. Kissé alkoholos leheletű jó ötvenes férfi volt. Hosszú bevezetőjét unva sürgettem, hogy mégis mit szeretne, vagy úgyis mondhatnám: bökje már ki végre, hogy pénzt kér. Nem pénzt kért. Először legalábbis nem. Monori lakos, valaki kitette itt és órák óta bóklászik, csak haza szeretne szólni telefonon. Nem a védelmemért, de minden pesti vagy hosszú évek óta Pesten lakó ember rutinos válasza erre: sajnálom, de nincs/nem tudok/most épp nincs nálam. Itt lehet szemrehányóan nézni, de mi történik, ha naponta ötször megtörténik ez a jelenet? Mit kellene tennünk? Hárítani? Meg sem állni? Csak menet közben odadobni, hogy „bocs, most nem”? Vagy segíteni? Mindenkinek? Vagy mindennap az elsőnek? Vagy minden héten, hónapban, évben egyszer? Kicsit vagy nagyon? Annak, aki még változtathat, vagy a kilátástalan eseteknek? Nem tudom és nem is akarom megválaszolni ezeket a kérdéseket. Ez mindenkinek a saját belső morális döntése. Nem is kell érte magyarázkodni. Én sem ezt teszem, csupán mesélek.

Miután a telefonom nem adtam, már a pénz is szóba jött, de én csak mentem, mentem tovább sűrű elnézések közepette. Pár lépés után azonban valami gyomorrúgásszerűt éreztem és megtorpantam. Mi lenne, ha az én apám napja sikerült volna olyan balul egy idegen városban, hogy nem ér el senkit, nincs nála pénz, és senki nem segít neki? Persze, ahogy ezt írom, már kopogtat is a hárítás mechanizmusa: az én apám bizony olyan talpra esett, hogy biztosan pikk-pakk megoldaná. De várjunk csak! Hát ő még olyan felkészült is, hogy eleve abszurd, hogy ilyen helyzetbe kerülne. Hát – talán szerencsére – a hárítás kicsit megkésett, mert nyomban visszafordultam. Őt azonban már nem találtam sehol. Gyorsan gyártottam magamnak néhány alig elfogadható elméletet, hogy biztos valaki segített neki, egy autós felvette, vagy kapott pénzt és elment telefonfülkét keresni. Majd jól kinevettem magam, és most nem azon az egészséges „tudj nevetni magadon” módon.

Az imént feltett kérdések továbbra is megválászolásra várnak mindenkinek a saját tempójában, lehetőségei, elvei és kultúrája mentén. De egy rossz napon kevés dolog hathat ránk olyan markáns felszabadító erővel, mint az, ha segítünk valakinek. Biztosak lehetünk benne, hogy nem kell keresnünk az alkalmakat. Néhány forint, egy kinyitott ajtó, egy átengedett ülőhely, egy kedves szó is elég lehet, hogy aztán ne kétesen helytálló magyarázatokkal megnyugtatva magunkat hajtsuk álomra fejünket.

Légy a mindennapok hőse, és meglátod minden egyes mosoly, amit te csalsz valakinek az arcára, beragyogja majd a napodat.

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenhárom − három =

hirdetés