Családi kör
Negyvenkét éves vagyok, és még mindig hiszek a csodákban.
Hiszek abban, hogy a szüleim képesek szeretni.
Én, az örök idealista, aki mindig pofára esik, de mindig feláll, újabb esélyt adok minden egyes alkalommal, és mint egy ötéves kislány, arra várok, hogy megtörténik a csoda.
Viszont azon a vasárnapon ismét elhagyott a hitem.
Megbeszéltem édesanyámmal, hogy átmegyek hozzá. A törzsidő, amit kitűztünk célnak, a délután két óra és az este hét volt. Azt mondta, nem megy sehova, otthon lesz. Fél négyre értem oda.
A lakótelepen, ahol lakik, éppen a külső szigetelést csinálják, és a bejárati ajtónak is más kódja van, mint bakfis koromban. Álltam a kapuban, benyomtam a gombokat, és vártam, hogy engedjenek be. Az északi szél a nyakamba süvöltött, hideg volt. Persze a mai korban ott a mobiltelefon. Csakhogy anyámnak az is elromlott, felhívni nem tudtam. Apám sem válaszolt a hívásokra. Csak álltam ott a kapuban egy doboz házi sütivel, amit én sütöttem, amit nekik hoztam… És nem engedett be senki. Annyira reményvesztett állapot volt, hogy leginkább elbőgtem volna magam, de tudtam, hogy a hideg szél az arcomra fagyasztaná a könnycseppjeimet. Így visszanyeltem a sírást, és eszembe jutott egy anyák napja, amikor szinte ugyanez ismétlődött meg.
Megbeszéltem, hogy átmegyek. Vittem bonbont, vittem virágot, nem vágottat, hanem cserepeset, hogy sokáig ott legyen az ablakpárkányon, hogy rám gondolhasson. Akkor sem engedett be senki. Hiába beszéltük meg. Elmentek moziba és nem szóltak.
Most ugyanezt éreztem. Cserbenhagytak, mint megannyiszor már az életben. Én pedig, az örök idealista, még mindig hiszem, hogy egyszer csak megváltoznak és szeretnek.
Szerencsémre egy tízemeletes házban előbb vagy utóbb úgyis jön valaki, aki ugyan mogorván néz, de ha az ajtó már résnyire nyitva van, akkor be lehet osonni. Negyed óra várakozás után sikerült a lépcsőházba bejutnom. A gyanúm százszázalékos lett. Nem volt otthon senki. Hiába csengettem. Maradt a lépcsőház és az ücsörgés.
A lépcsőház, ahol korábban sokszor csókolóztam fiúkkal, ahol alig tudtunk elválni egymástól, amikor hazakísértek. A lépcsőház, ami olyan sokszor adott menedéket ezeken a légyottokon. Mennyire jó lett volna, ha most egy régi árny visszajön, átölel és megvigasztal!
Negyed óra eltelt, mire anyám megérkezett. Halkan mondtam neki, hogy igazán jól esett volna, ha szól, hogy elmegy. Persze azonnal jött a támadás, hogy azt hitte megjárja ennyi idő alatt. Hogy biztosan nem is vártam olyan sokat, és ugyan ne harapjam már le a fejét.
Csak magamban mondtam, hogy akkor itt van ez a déjavu, és persze a múltat felhánytorgatni nem érdemes, pedig annyira piszkosul fáj az az anyák napja, meg most ez is.
Amúgy sem felhőtlen a kapcsolatunk, mivel mi nem tudunk beszélgetni egymással.
Soha nem is tudtunk igazán. Soha nem volt klasszikus anya-lány kapcsolatunk, az a simulós, ölelős, sustorgós állapot, amire mindig is vágytam, de nem adatott meg. Maradtak a tárgyak, a rengeteg ruha és egyéb kacat, ami sohasem helyettesíti az igazi ölelést és szeretetet.
Végül is megérkezett, de én legszívesebben már fordultam is volna ki az ajtón, csak meg kellett várnom a férjemet, aki megígérte, hogy eljön értem kocsival. Az apropó, amiért érkeztem, pár mikuláscsomag, amiket a gyerekeknek vett. Ezért jöttem. Megint tárgyakért.
Mert szeret vásárolni az édesanyám, azt nagyon szeret. Mindent megvesz, ami akciós, amire igazából nincs is szükség, de ez boldogsággal tölti el. Van olyan nadrágom, ami sohasem tetszett, mégis van belőle két darab, mert visszautasítani nem tudom; ha megtenném, akkor az volna a baj. Sértődés lenne a vége.
Szóval, megérkezett, gyorsan odaadta a szajrékat. Sokat nem beszélgettünk, mert mi nem tudunk beszélgetni. Aztán megérkezett az apám. Akivel fél évig nem is beszéltem. Az apám, aki fél évvel ezelőtt, amikor megkértük, hogy hozza el az unokáját az utolsó héten az iskolából, akkor leparkolt a suli előtt, ahol parkolódíjat kell fizetni. Csakhogy az apám úgy gondolja, hogy rá nem vonatkoznak a szabályok. Persze nem vett parkolójegyet. A gyerek pedig önfeledten focizott kint az udvaron, nem hallotta, hogy a portás a hangosbemondón bemondta a nevét. Tíz percet késett. Az apám pedig tajtékzott, hogy a gyerek nem a portán várja haptákban állva. Apámat természetesen megbüntették. Az apám pedig végig szidta a gyereket, amíg hazaért vele, majd azt találta ki, hogy fizesse ki a zsebpénzéből azt a tízezer forintot, amivel megbüntették. Ugyanis szerinte a gyerek hibázott. Szóval egy ilyen cselekedet miatt nem beszéltem már vele fél éve. Addig, amíg kórházba nem került pár hete. Az intenzívre. Nem volt hajlandó orvoshoz menni és addig húzta, amíg meglett a baj. Akkor bementem hozzá, hátha az utolsó alkalom, hogy láthatom. De nem így volt. Felépült.
És most anyámhoz megérkezett. Akivel különben nem is él együtt, mert olyanok ők, mint a kutya meg a macska, abból is a gyűlölködő változat. Szóval apám megérkezett. Hiába mondtam neki pár héttel korábban, hogy végre bocsánatot kérhetne az unokájától, aki azóta is retteg tőle. Erre nem volt hajlandó. A mai napig sem.
A családi kör.
Ott volt a két szülőm, velem szemben. Ültek egy ágyon, ahova invitáltak ugyan, de nem volt annyi hely, hogy melléjük üljek, és igazából nem is akartam. Csak álltam ott velük szemben, és nagyon szarul éreztem magam. És akkor apám elkezdett kérdezősködni, hogy mi van. Én pedig álltam karba tett kézzel, és nem bírtam az arcába sem nézni. Helyette néztem anyámat, aki egy újonnan beszerzett szakácskönyvet lapozgatott, amiből úgysem főz majd semmit, mert nem szokott főzni. Én néztem anyámat, aki rám sem nézett, és apám valószínűleg engem nézett, mert éreztem a szúrós tekintetét.
A sok kérdés végén arra jutott, hogy az unokája, akit porig alázott fél évvel ezelőtt, rosszul van nevelve, mert túl érzékeny, és életképtelen lesz felnőtt korára, ha nem neveljük most meg, ha nem jár sportolni, ha nincsenek 10 évesen tervei. Ha nem kitartó, ha hamar megsértődik, és különben is, nem lesz így belőle férfi.
Akkor legszívesebben üvöltöttem volna. Kiabáltam volna, hogy nézzenek már rám, milyen jól sikerültem! Itt vagyok 42 évesen, teljesen összezavarodva a szeretethiánytól, itt vagyok 42 évesen, és legszívesebben azt üvölteném, hogy senki ne lépjen az aurámba, senki ne érjen hozzám, főleg ne ők! Itt vagyok 42 évesen, és nap mint nap meg kell küzdenem azzal, hogy szeressek, hogy szeressem a gyerekeimet úgy, ahogy ők sohasem tették. Itt vagyok 42 évesen egy olyan szülői csomaggal, ami kártékony, ami rossz hatással volt rám mindig is. Itt vagyok 42 évesen, és nap mint nap meg kell küzdenem azzal, hogy ne legyek hirtelen haragú, ne kiabáljak a gyermekeimmel, akik a pocakomban laktak, és szeressem őket, úgy ahogy vannak. 42 évesen meg kell küzdenem azzal, hogy ne akarjam megváltoztatni azokat a dolgokat, amiket nem tudok, és becsüljem azokat a dolgokat, amik az enyémek. Szeressem a férjemet, imádjam a gyerekeimet, és hálát tudjak mondani azért, hogy ők vannak nekem. Az érzékeny fiam, akitől több szeretetet kaptam tíz év alatt, mint az apámtól valaha.
Én az örök idealista, még mindig hiszek abban, hogy a szüleim megváltoznak, és másképp látják majd a világot, de lehet, most lettem örök pesszimista, és ezt a dolgot elengedem, mert ami megismétlődik, az nem változik, az változtathatatlan. Meg kell értenem, hogy már nem vagyok felelős a tetteikért. Hogy nem kell nekem újra és újra ezeket a köröket járnom, mert nem érdemes. El kell fogadom, hogy nem kaphatok vissza egy olyan gyermekkort, amiről álmodozom, mert soha nem létezett, csak a képzeletemben. Viszont keményen kell dolgoznom azért, hogy a gyermekeimnek olyan legyen a gyerekkora, miről én mindig is álmodtam, még ha hiányzik is belőle egy kedves nagypapa és nagymama. Ezt az egyet megadni nem tudom.
A finom nagyiféle húslevest és almás pitét, a nagyapa faragott furulyáját… Ilyenek nincsenek, de próbálom, nagyon próbálom úgy szeretni a fiamat, ahogy van, és nem másmilyenné formálni, mert hiszem, hogy így lesz boldog az életben.
– BTB –
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
