„De hát eddig jó volt ez így neked!” Miért ne változtass? Két gyakori, de gyenge érv
Eljutottál odáig, hogy így nem jó. Eljutottál odáig, hogy akarod a változást. Az is megvan, hogy ahhoz változtatás szükséges. A változtatást pedig a történet résztvevői (az egyszerűség kedvéért játsszuk ezt kétszemélyes verzióban) hozhatják létre. Tehát minimum ketten kellenek hozzá. Te és a másik. Vagy mégsem?
A minap akaratlanul fültanúja voltam egy pár vitájának. Az egyikük sorolta a problémákat, a másikuk pedig…nos, kotta szerint hozta a jól bevált, gyakran alkalmazott, ám cseppet sem meggyőző érveit. Megoldás-központúnak még nagy jóindulattal sem volt nevezhető a „támadott” fél hozzáállása. Amikor pedig az egyik fél változást akar, abból csak akkor lesz valami, ha a másik fél legalább halványan a probléma megoldására, a helyzet javítására irányuló hozzáállást tanúsít. Hogy mik ezek a gyenge, ám annál gyakrabban hangoztatott érvek?
Az egyik így hangzik: „de hát eddig jó volt ez így neked”.
Tehát az, amit tegnapig bezárólag milliószor elviseltél, már alapot ad arra, hogy ma is, holnap is elviseld. A tegnap érvényesíti a ma döntéseit, eseményeit. Lehetséges, hogy tegnapig valóban jó volt „az úgy neked”. No de az ember folyamatosan változik, miért ne változhatnának meg az igényei? Lehet, hogy reggelente feketekávéval indítasz. Valószínű, hogy ez nem életed első napja óta van így, tehát történtek változtatások. Egy ideig anyatej, aztán talán kakaó, tea, gyümölcslé… Ennél fogva, ha akár fél évszázada iszod is a reggeli feketét, az sem érv arra, hogy holnap is ezt tedd. Ihatsz, mondjuk, meleg citromos vizet. Vagy uborkalevet. Vagy ami csak eszedbe jut. Ugyanígy, ha olyasmit élsz át, ami nem jó neked, nem számít, hogy eddig jó volt. Most nem az, ezért változtatni akarsz, és ez az egészséges emberi reakció.
És persze lehet, hogy eddig sem volt „ez így jó neked”. Csak nem volt eszközöd, lehetőséged, erőd, kapacitásod ezzel foglalkozni, ezen változtatni. Most pedig van. Lezajlottak a belső változásaid, már nem az vagy, aki voltál, már ki tudod nyitni a szádat. Nem számít a tegnap. Nem kell elfogadni az „eddig miért nem szóltál?” című visszautasítást.
Mert ez nem őszintén kíváncsi kérdés, nem ám! A tegnap, a múlt, úgy ahogy van, nem érv arra, hogy ma is, holnap is úgy legyen, ahogy eddig volt. Különben még ma is úgy élnénk, ahogy az első emberek az első napjaikban.
A másik, hasonlóan haszontalan hárítás így szól: „más is ezt csinálja”.
Más is így él. Mariska ne panaszkodjon, hogy veri az „ura”, hiszen Boriskát és Lujzikát is veri a férje. Nagyobb, össztársadalmi léptékben is gyakran élnek ezzel a válasszal, ha el akarnak hallgattatni egy-egy embert, egy-egy kisebb csoportot: lám, más is szenved, hát fogd be szépen a szádat és tűrj tovább. Ez a világ rendje: mást is vernek, mást is kizsákmányolnak, mást is megaláznak, mást is bántanak. Tehát oké. Nos, a múlthoz hasonlóan a mások élete sem szempont. Az az övék, te meg épp a sajátodon igyekszel javítani. Lehet, hogy a falu összes asszonyának jó úgy, hogy a párjuk este csak „ledöglik” a tévé elé, és egy jó szava nincs hozzájuk, egyebekről szót sem ejtve, attól még neked nem kell elfogadnod ezt a bánásmódot, ha számodra fájdalmas.
Az életed a jelenben zajlik, és csakis a saját életedet élheted (és nem a szomszédokét). Így teljesen természetes, hogy változtatni akarsz. Itt, most, a saját életedben. A jelen nem a múlt, és a saját életed nem a másé. Tehát nem érv a tegnap és nem érv a „mások is”. S hogy kettőn áll-e a vásár vagy sem? A békéhez két ember kell – a háborúhoz egy is elég. Lehet, hogy a partnered nem nyitott a változtatásra. Lehet, hogy továbbra is a „tegnapra” és a „másokra” hivatkozik. Más érve egyébként nincs. Lehet, hogy továbbra is figyelmen kívül hagyja a kérésedet, a jelzéseidet.
Ez is válasz, ékesen szóló válasz. Te viszont tudd: ha csak ez jön ki a száján, az nem érv. És ami nem érv, azon nemhogy elfogadni, de megfontolni sincs mit. És e ponttól a változtatás egyetlen ember kezében van: a tiedben. A másik fél önként írja ki magát a közös történetből.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
