Détári Vilmos stroke-túlélő küldetésének tartja sorstársai segítését, ezért hozta létre a Szent Vincent Rehabilitációs Központot. Interjú
Détári Vilmos egy szokványos, dolgos nap éjszakáján arra ébredt, hogy szomjas. Az emeleti hálóból egy lépcsőn át lesétált a konyhába. Mire a hűtőgéphez ért, hétszer esett el. A jobb lába mintha „megdermedt” volna, nem értette, mi történik vele. Amikor a palackot próbálta kiemelni a hűtőből, az addig rutinosan végzett mozdulat komoly erőfeszítést igényelt. Ráeszmélt, hogy a jobb keze sem engedelmeskedik az akaratának. Párja, Fanni, ijedten szaladt le hozzá. Sejtették, hogy komoly a baj. 2015. április 8-án visszafordíthatatlanul megváltozott Détári Vilmos élete. 36 éves volt ekkor.
Hogy teltek az első kórházi órák? Vannak erről emlékei?
A közeli hozzátartozóimnak azt mondták, siessenek be hozzám, mert egy-két órán belül meghalok. Aztán pár nappal később az intenzív osztályon hallottam, hogy rólam beszélnek. Az egyik orvos azt mondta, valószínűleg nyálcsorgató, ágyban fekvő maradok.
Ehhez képest, másfél évvel a stroke után, 2016. októberében létrehozta a Szent Vincent Rehabilitációs Központot Szegeden… Mivel foglalkozott a stroke előtt?
Vállalkozásaim voltak, elsősorban ipari takarítással foglalkoztam. Az üzleti világ, a vállalkozói szféra nem állt távol tőlem, de a szegmens igen, az egészségügyhöz nem volt közöm.
Ha visszapörgeti az időt a stroke előtti pár hétig, fel tud idézni olyan intő jeleket, melyek utaltak a közelgő traumára?
Rögtön rávágnám, hogy nem, miközben egyébként mégis. Nyilván mindenkinek az életében vannak figyelmeztető jelek: fejfájás, rossz közérzet, szédülés stb. Csak ezeknek általában nem tulajdonítunk kellő figyelmet, illetve gyakran betudjuk például környezeti hatásnak, időjárásnak, esetleg fáradtságnak stb. Esetemben is így volt. A stroke előtt kifejezetten fejfájós voltam. Tudtam arról, hogy van egy nem helyesen kezelt ingadozó vérnyomásom. Nem volt rendesen beállítva a gyógyszerem. Ez a saját hibám is. Nem szerettem a gyógyszert. Annyira lehúzta a vérnyomásomat, hogy attól voltam rosszul. Négy éves korom óta sportoltam, birkóztam közel húsz évig, majd egy térdsérülés után a konditerem maradt. Rendszeresen jártam kondizni. Sűrűn fájt a fejem, de mint sokan mások, az időjárásra, a stresszre fogtam.
Milyen jellegű fejfájása volt?
Migrénhez hasonló.
Nem vizsgáltatta ki?
Nem. Bekaptam egy gyógyszert, és éltem az életem. Azóta már nem így tennék. Mindig elmondom, ahol csak tudom, hogy figyelni kell minden apró jelre, legyen az kézzsibbadás, átmeneti figyelemzavar stb. Nem mondom, hogy túl kell gondolni, de figyelni kell!
Korábban, a kötelező sportorvosi vizsgálatokon nem szűrtek ki semmit?
Nem volt semmi kirívó, ezért is döntöttem úgy, hogy nem szedek gyógyszert. Hol 100, hol 150 volt a szisztolés vérnyomásértékem. Gyógyszerrel bezuhant 100 alá, olyankor szédültem.
2015. április 8. keddi nap volt. Előtte szombaton zongorakoncerten voltam Budapesten, utána egy étteremben vacsoráztam, s ahogy kijöttem az étteremből, irgalmatlanul erős fejfájás tört rám. Beültem a kocsiba, elindultam hazafelé Szegedre, de a budai alsó rakparton félre kellett állnom. Hánytam a fejfájástól. Ilyesmi ritkán fordult elő, de nem volt egyedi még ez sem. Bevettem egy gyógyszert, s mire Szegedre értem, megszűnt a fájdalom. Utólag kiderült, hogy akkor este egy kisebb stroke-on estem át. A pár nappal később készített CT-felvétel mutatta ki.
Kétféle stroke-típust különböztetnek meg: a vérrögös és a vérzéses stroke-ot. Önnek vérzéses stroke-ja volt, és ezt tartják a súlyosabbnak.
A vérzéses stroke-nál a halálozási arány 70% körüli. Az ischaemiás – vérrögös – stroke-nál jóval nagyobb a felépülési esély, ha három órán belül megtörténik a rög oldása. Ez esetben többnyire jó eredménnyel rehabilitálható a beteg. A vérzéses stroke-nál viszont az az agyterület azonnal elhal, ahová úgymond kiömlik a vér az erekből. Ott nincs mit helyrehozni. Ha más agyi területek át tudják venni az elhalt terület szerepét, az hatalmas szerencse. Sok múlik azon, melyik agyterületet érinti a vérzés.
Az Ön esete is rávilágít arra, hogy az önmenedzselés fontosságát az egészségmegőrzésben, a betegségek korai kiszűrésében nem lehet elégszer hangsúlyozni…
Meglátásom szerint az országban két dolog nem kap kellő figyelmet: a prevenció és a rehabilitáció. Ha lenne egy jól menedzselt prevenciós program, akár a szűréseket tekintve, sok betegséget meg lehetne előzni. A mi generációnk, és a korábbiak nem voltak erre szocializálva. Jellemzően tüneti kezelések voltak, vannak. Ugyanakkor a rehabilitáció is el van hanyagolva; azóta látom, amióta érintettként ezzel foglalkozom. Magyarországon nagyon kevés helyen és fórumon van ennek hagyománya. Relatíve friss fogalom a rehabilitáció, nem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget, pedig nagyon fontos lenne.
Amikor fáj a fogunk, azon vagyunk, hogy a lehető leggyorsabban eljussunk fogorvoshoz. Ha a fájdalom alábbhagy, már nem sietünk annyira. Akkor már ráér. Ez mindennel így van. Homokba dugjuk a fejünket. Az sem jó persze, ha hipochonderbe megy át az ember…
Önnél mennyi időt vett igénybe a rehabilitáció? Értem ezalatt azt az időszakot, amíg már járni tudott és beszélni, és nem szorult kórházi, intézményes ellátásra?
Négy és fél hónapig voltam kórházban. Kisagyba betörő vérzésem volt, ezért is prognosztizáltak a kórházba szállításom után egy-két órás túlélést… Az első héten kaptam a felépülési esélyeimre azt a nem túl nemes mondatot, hogy én már csak ágyban fekvő, nyálcsorgató lehetek. Egy hónapon belül aztán már látták, hogy nem ez várható. Ahogy kikerültem az intenzív osztályról, rohamosan elkezdett javulni az állapotom. Amíg ki nem alakult a fejemben egy 9,5 centis ödéma. Ez az állapot egy hónap ágyhoz kötést jelentett. Teljes ágynyugalomra voltam ítélve egy csendes szobában.
Az ödéma felszívódott, és ezután a kórházban már nemcsak kerekesszékkel tudtam közlekedni, hanem segédeszközzel is képes voltam járni. Miután kiengedtek a kórházból, egy-másfél évem kizárólag a gyógyulásra összpontosult. A létező minden olyan fórumot megkerestem, ahol segíteni tudnak, terapeutákat, gyógytornászokat stb. Csakhogy nem találtam olyan, számomra kielégítő intézményt és rendszerességet az egészben, ami nekem jó lett volna. Ezért is hoztam létre a Szent Vincent Rehabilitációs Központot. Nagyon szerencsés vagyok, hogy Szegeden ért utol a stroke. Szegeden kifejezetten magas színvonalú az akut ellátás. Van gyógytornászképzés, különféle egészségügyi képzések, jó szakemberek. Magánellátásban dolgoznak jellemzően, és nem egy helyen. Felépülésem kezdeti időszakában rengeteg időt és energiát emésztett fel a logisztika, egyik helyről a másikra „rohangáltunk”. Hiányoltam a szervezett komplex ellátást, és gondoltam, hogy másoknak is nagy szükségük lenne erre. A központot 2016 októberében nyitottam, ekkoriban még a saját rehabilitációmra koncentráltam, de rájöttem, hogy nincs olyan hely, ahol ez kivitelezhető.
Stroke-ot követően hagyományosan milyen ellátást kapnak a betegek?
Magyarországon van több intézmény, ahol jó az akut ellátás, viszont az azt követő rehabilitációval nagyon-nagyon kevesen foglalkoznak. A jellemző felépülési út: neurológia, stroke osztály, utána jön egy akut rehabilitáció. Aki ott végez – legyen az ország bármely rehabilitációs intézményében –, hazatér, ha önálló otthoni életre valamilyen szinten alkalmasnak titulálják. Ezután jövünk mi: aki nincs megelégedve azzal az állapottal, amivel az otthonába engedték, hozzánk jöhet. A Szent Vincent Rehabilitációs Központon kívül ma már működik egy-két olyan magánintézmény, ami említésre méltó.
Minden nagyobb kórházban kellene lennie rehabilitációs osztálynak. Hogy ebből mennyi van, mennyi nincs, nem az én tisztem megmondani. Rehabilitációs robot technika is elérhető már néhány állami helyen. Mivel ezek az eszközök azonban nemcsak a stroke utáni, hanem egyéb más mozgásszervi rehabilitációban is részt vesznek, ez így nagyon kevés.
Miben változtatta meg a stroke?
A mai napig edzek, 32 év alatt ez életformává vált. A személyiségemben változtam, teljesen átértékelődött minden. Amikor az intenzív osztályon feküdtem, fejjel az ablak felé, és éreztem, hogy besüt a nap, arra gondoltam, hogy mennyire szeretek napozni. Vajon fogok én még napozni? Amikor hallottam, hogy kopog az eső az ereszen, arra gondoltam, de jó lenne még egyszer megázni! Nekem most már mindig félig tele van a pohár. Mindenből próbálom a legjobbat kihozni. Butaságnak hangozhat, hogy hálás vagyok azért, ami történt, de így van. Letisztult az életem. Más dolgok élveznek prioritást, más értékek, dolgok jelentik a boldogságot, teljesen megváltozott a szemléletem.
Megérintette a halál szele. A stroke-ot követő kritikus időszakról vannak emlékei?
Kómába kerültem, de én úgy szoktam fogalmazni, hogy elaludtam. Eközben sűrűn felébredtem, és mindenre emlékszem, még az illatokra, a zajokra, a félmondatokra is, ami az akkori állapotomat tekintve teljesen hihetetlen. Másként állok a halálhoz, mint a stroke előtt. Maximálisan elfogadón. Talán azért, mert nagyon közel álltam hozzá.
Az állapot- és személyiségváltozást hogyan fogadták a hozzátartozók, a barátok, ismerősök?
Stroke után szinte mindegyikünknek megváltozik a személyisége. Persze vannak rossz irányba változó dolgok is, én például nagyon türelmetlen lettem. Régebben is gyorsan kellett minden, most viszont azonnal kell. Összességében mégis a stroke sokkal több pozitívumot adott, mint amennyit elvett.
Amikor még nem tudtam beszélni, a hozzám járó pszichológusnak elmutogattam, hogy foglalkozzon inkább Fannival, a párommal, aki akkor 25 éves volt. Kértem, beszélgessen vele, mert láttam rajta, hogy nem tudja feldolgozni a traumát.
A hozzátartozókban tudatosítani kell, hogy nem ugyanaz az ember fog hazamenni. Hogy olyan nehézségekkel fognak szembesülni, amiket el sem tudnak képzelni. Egy második kisgyermekkorát élő embert kapnak vissza. Ezt borzasztó nehéz feldolgozni, főleg úgy, ha semmilyen segítséget nem kapnak.
Ilyenkor a családi, az emberi kapcsolatok is vizsgáznak…
Nagyon nagy választópont a stroke. Egy jó vastag vonalat kell húzni minden területen az addigi életünkkel kapcsolatban. Egy ekkora trauma (lehet az az akár szívinfarktus is) hatalmas görbe tükröt mutat az emberekre. Kitisztul minden. Fájó dolgok tudnak felszínre törni, fájó felismerések jöhetnek. Tisztán látjuk azt, hogy az addig képzelt jóbarátokból, ismerősökből, segítő családból mi marad meg. Jó alapot kell képeznünk a megmaradt emberekből, a megmaradt egészségből, aztán már csak egy jó terapeuta kell.
A stroke előtt több mint száz ember dolgozott a vállalkozásaimban. Egy kezemen meg tudom számolni, mára hányan maradtak körülöttem. A páromat nagyon kevesen keresték meg, akár csak azzal a kérdéssel, hogy hogy vagyok? Engem nem viselt meg, a páromat igen.
Sok sorstársat, sorstörténetet ismer. Mitől szenvednek leginkább a stroke-betegek?
Általánosságban a kilátástalanságtól. Nem érzik magukat fontosnak. Úgy érzik, hogy ők már nem jók semmire, tehernek élik meg magukat, akivel csak gond van, akit segíteni kell. Gyakori érzés, hogy nem vagyunk érdemesek és érdekesek semmilyen téren. Már nem tartanak bennünket számon, mint üzletembert, munkavállalót, munkáltatót stb., leírnak bennünket. Fájdalmas ezzel szembesülni, de nem szabad visszafelé tekingetni! A gyógyulás olyan, mint a járás: ha sétálunk az utcán, felemeljük a fejünket, előre nézünk, így haladunk. Lehet úgy is sétálni, hogy folyton hátranézünk, de akkor akadályokba ütközünk, a saját utunkat nehezítjük meg.
Nagyon fontos lenne a stroke-betegek mentális, pszichés támogatása, kísérése. És azon hozzátartozóké is, akik a beteg mellett maradnak. Magyarországon – tisztelet a kivételnek – ha valaki a rehabilitációról beszél, szinte kizárólag a sérültre gondol. Pedig nemcsak ő sérül. Mentálisan sérül a család, mindenki, aki a beteg körül van, mégsem foglalkozik velük senki. Pedig ha „rendbe van téve” egy családtag, a közvetlen környezet, annál nagyobb támasza tud lenni a sérült embernek. Ez bizonyított dolog a központban. A Szegedi Tudományegyetem idegsebészeti klinikájával együttműködve bevezettük, hogy az akut ellátásban résztvevő betegek családtagjai ingyenes mentálhigiénés ellátást kapjanak, amíg a hozzátartozójuk kórházban van. Ez tudtommal egyedülálló az országban. A kórház visszajelzése szerint azok a betegek, akinek a hozzátartozói légköre mentális támogatásban részesül, sokkal nagyobb ütemben fejlődnek. Ezt mi is érzékeljük. Az akut ellátásból kikerült betegek hozzátartozóit fel kell készíteni az otthonlétre, tisztában kell lenniük azzal, hogyan lehet, hogyan tudnak jól segíteni. Ilyen háttérrel nagyobb eredményességgel tudunk a rehabilitációs központban is foglalkozni a páciensekkel. Feltett szándékom, hogy a hozzátartozók segítésének hagyományát megteremtsük az országban, hogy legyen erre figyelem és kapacitás. Túlterheltség van a kórházakban, a terapeuták nem képesek a betegeken kívül még a hozzátartozókkal is foglalkozni, pedig a sikeres rehabilitációhoz elengedhetetlen lenne.
Volt olyan időszaka, amikor megkörnyékezte a depresszió?
Ez a betegség egy érzelmi hullámvasút. Nálam csak olyankor szokott előjönni, amikor megfázok, náthás vagyok. Mindent meg tudok már csinálni bal kézzel (jobbkezes voltam), de az orrfújás nehezen megy. A tehetetlenségérzés le tud hangolni, de megtanultam alkalmazkodni az állapotomhoz.
Az időjárási frontokra érzékeny?
A hidegfrontra igen. Ha egy napon belül nagy a hőingás, pluszban esik az eső vagy hull a hó, akkor végem van. Szétesik a mozgásom.
A stroke-felépülés kapcsán gyakran említik, hogy a traumát követő egy-két évben érhető el jelentősebb javulás…
Nem értek ezzel egyet. Hat-nyolc év után is tapasztalható változás. Lassabban, de ilyenkor is érünk el sikereket. Nincs két egyforma beteg.
A rehabilitáció türelmet és kitartást igényel. Hogyan segíthetjük ebben a hosszú folyamatban a betegeket?
A stroke-betegek gyorsan vesztenek motivációt, mert úgy érzik, hogy ők már nem jók semmire. Motivációt apró, elérhető célok kitűzéséből tudunk szerezni. Ennek kapcsán nagyon fontos, hogy a beteg a környezetétől ne üres szólamokat kapjon, például: úgy is fogsz majd járni! Fel fogsz épülni…! stb. Nincs értelme ennek, a beteg kétszeresen is csalódhat. Egyrészt azért, mert becsapva érezheti magát, másrészt azért, mert nem képes hozni az elvárt eredményt, kvázi még erre is alkalmatlan.
Milyen apró, elérhető célokra gondol?
Egy kerekesszékben élő embernél például arra, hogy próbáljon két percig állni. Ha ez megy, akkor próbáljon 5 percig állni. Ha ez is megy, akkor 10 percig. Majd ismételje meg ugyanezt segédeszköz használata nélkül. Utána tegyünk meg egy lépést. Majd kettőt. A legtöbb ember életében van olyan személy, legalább egy, aki motiválni tudja. Az egyik betegünk erre azt mondta: nekem nincs senkim, nem motivál senki. „Akkor tedd meg magadért!”, válaszoltam neki. Egy hónapra rá örömmel újságolta, hogy öt perc alatt felöltözik…
2025. április 7-én nyitotta meg a Szent Vincent Kids Gyermekfejlesztő, Habilitációs és Rehabilitációs Központot. Milyen nehézségekkel kereshetik fel az intézményt a családok?
Széles spektrumon mozgunk. A legkisebb részképességzavarral küzdő gyerekektől kezdve, a habilitációra, rehabilitációra szoruló gyermekeken át a súlyos, halmozottan sérültekig. Nemcsak neurológiai érintettségű gyerekeket fogadunk, bár jelenleg ők vannak többségben, hanem bármely mozgásszervi problémával élő gyermekeket is. Évek óta érleltem, és többen kifejezték, hogy jó lenne egy komplex fejlesztést nyújtó hely a gyerekek számára is. Azokat a gyerekeket is várjuk, akiknek az akut kórházi ellátást követően is szükségük van professzionális segítségre. Minőségi ellátást kapnak.
Nagyon sok gyerek érintett, ezt tudtam, de hogy ennyi középsúlyosan vagy súlyosan érintett gyerek fog jelentkezni, azt nem gondoltam. Egy 2023-as kimutatás szerint minden 2,6-dik gyerek érintett valamiféle problémában, az enyhétől a súlyosig. Bevallom, olyan betegségekkel is felkeresnek bennünket, melyekről még nem is hallottam. Felkészült szakembergárdával dolgozunk.
Szakmai körökben milyen a megítélése a Szent Vincent Rehabilitációs Központnak?
Nagyon jó a viszonyom az egészségügyi intézményekkel, az oktatóhelyekkel, a szegedi egyetemmel. Gyógytornászok képzőhelyeként működünk. Elsődleges célom, hogy más szemléletet is magukba tudjanak szívni a fiatalok, modern, innovatív környezetben is tudjanak gyakorlatot szerezni. Nagy megtiszteltetés, hogy egyre több elismerést kapok olyan neves szakemberektől, akik meghatározó alakjai a magyar orvostársadalomnak. Én kívülálló vagyok, nem tanultam ezt, hanem átéltem. Ez a szemléletbéli különbség adja azt a komplexitást, ami a sikerünk alapja. Bízom abban, hogy ezzel úttörők tudunk lenni. Meg tudjuk mutatni, hogy így is lehet!
Jó nagy pofont kaptam az élettől. Mindig is próbáltam meglátni a lehetőségeket, ezért voltak vállalkozásaim. A központból is igyekszem a legtöbbet kihozni. Az alapítványunk próbál minél több emberen segíteni. Ha a stroke előtt láttam egy kerekesszékest, meg sem fordult a fejemben, hogy én is kerülhetek hasonló helyzetbe. Aztán kedd este lefeküdtem aludni, és éjjel egy órakor már az intenzíven voltam…
***
2025. áprilisában jelent meg egy interjú a Szeged 365 portálon Détári Vilmossal. Ebben részletesen beszámol arról, mi történt vele 2015-ben.
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.
Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát.
MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.
Portréfotó: Eisenberger Gigi – Fotolla
