Drágán mért szabadság

Este volt, Salvatore az ágy szélén ült ölbe ejtett kézzel. Már sírni is fáradt volt, valami imát motyogott, aminek a mondatai, dohosak voltak, mint valami több száz éves pad repedezett fája egy kicsi kápolna félhomályában. „Padre nuestro, que estás en los cielos: santificado sea tu nombre…” Szinte csak magának mondta a vigasztaló imát, amit előtte a kórházban képes volt órákig ismételni, édesanyja földagadt, hűvös kezét simogatva. A mama tubussal a szájában, becsukott szemmel feküdt, rezzenéstelenül társalogva a körülötte lebegő démonokkal, s fia simogatása sem jelentett már számára semmit, olyan volt csupán, mint egy halk, észrevétlen suttogás.

Hosszú napokig ült így, az intenzív osztályon már szinte otthonos mosolyok és biccentések fogadták, amikor odahúzott egy széket az anyja ágya mellé és megfogta a kezét. Mígnem egy májusi délutánon észrevette, hogy zuhanni kezdenek az értékek a monitoron, s a számok mind kegyetlenebbé váltak. Idegesen fölállt, kereste szemével az ügyeletes nővért, aki aggódva rohant oda, megállt az ágy mellett, bátortalanul, de valahogy mégis biztatóan Salvatoréra nézett, majd odalépett a monitorhoz, kikapcsolt mindent és szomorúan bólintott.

Hát, ennyi volna a halál, gondolta a férfi, megölelte és megcsókolta az anyját, a szemével még utána kapott annak a kis fénynek, ami egy pillanatra megfestette a szobát. Kiment az előtérbe, megvárta, amíg kihúzzák a csöveket, megmosdatják, előkészítik a csillagokkal teleszórt mégis sápadt útra. Aztán intett a nővér, hogy bemehet elbúcsúzni az édesanyjától, akit egy kicsinyke szobában különítettek el. Kíméletlen csend várta, mégis az jutott először eszébe, hogy karácsonyi illat van. A halottnak nem takarták le az arcát, az előző napok gyötrelmei rá voltak rajzolva, a szája szinte behorpadt, kicsikét sebes is volt a csövektől, a műfogsorát már régen kivették.

Aztán otthon, az üres lakásban Salvatore furcsa melegséget érzett. Mintha elfogytak volna a könnyei, miközben mégis melegítik, ahogy folynak befelé a szíve irányába. A szavai is elfogytak, de az agya még mindig mondta tovább az ima szövegét: „Venga tu reyno. Hágase tu voluntad, ási en la tierra como en el cielo.” Föl sem fogta, hogy már nem segítenek ezek a mondatok, vagy abban reménykedett, hogy legalább rajta segíteni fognak. Sokáig ült ott és még mindig imádkozott. Csak úgy. Valami ősi hideggel borogatta a szívét. De egyre feszültebben figyelt a zajokra, amikről tudta, hogy nincsenek többé.

Csapvíz zubogásában reménykedett a konyha felől, véletlenül összeütött edények kondulásában, és a monoton ismétlődő szólítgatásokban, amikben a saját nevét hallja ismét. Csend volt és egyedül volt. Arra gondolt, a gyerekei valahol talán éppen napfénnyel a markukban szaladnak szerteszét. Az egykori asszonyai megállnak egy pillanatra és eltűnődnek a teendőiken és ettől hirtelen nem is tudják miért, de rosszkedvük lesz. A házasságai úgy csúsztak ki a kezéből, mint valami rakoncátlan szappan, a szüleivel élt egy ideje, mint egy koravén gyerek, aki még mindig rummal locsolja a Holdat.

Az apját néhány évvel előtte temették el. Az a folyó ragadta el, amelyik az élete volt. Így aztán el sem akarta hinni. Egészen addig, amíg ott nem állt a Rio Estada partján, a kékre festett vaslépcsőnél, ahol a tragédia utáni hajnal bátortalanul szórta szét a friss napot és szelet, az apja pedig a lépcsőtől nem messze, hason fekve ölelte a vizet. A lába néha lejjebb merült, de kitárt karja tele volt búcsúzó szeretettel. Haja az éjszaka tartós sötétjétől elveszítette hófehér színét, szürke csomókba ragadt, az arcát a mélység felé fordította, mintha szégyellné, hogy ilyen helyzetbe került, mintha csak a halakkal együtt szomorkodna.

Azon a nyáron elkerülte a Rio Estádát. Nem voltak beszélő viszonyban, de nemsokára eljött az idő, amikor odaúszott ahhoz a folyószakaszhoz, ahol feldobta az apját a víz. Hogy volt képes rá, kérdezték tőle, hát hogyan képes az ember megölelni az emlékeit? Ami tulajdonképpen inkább visszaölelés. Ahányszor arra ereszkedett le a rossz lelkiismerettől reszkető vízben, ott, a lépcső alatt, mintha visszaölelte volna az apja.

Ezeken töprengett éppen, aztán fölállt, kiment a konyhába, ahonnét a zajokat remélte, és biztos volt benne, hogy az anyja ott van, valamit keverget a tűzhelyen, vagy csak ül az asztalnál és rakosgatja szelíd mosollyal az emlékeit. A konyha üres volt, tehát a vécén van, rögzítette magában. Gondolta megvárja, egy edényben vizet kezdett forralni, a szekrényben talált valami karibi teát. Aztán arra gondolt, valójában mindennel, amit önző módon magáért tesz, feladatot is ad magának, mert el kell majd mosogatnia, az összeesett teafiltert a szemétbe dobni, a szemetet kivinni, gondoskodni magáról ezután. Úgy, ahogy csak akkor kellett, amikor a válásait követően idegen illatú, idegen fényű albérletekbe költözött, régi spanyol üzleti kalandorok színes bérházaiba, ahol a dohány és a rum nehéz szaga keveredett hajdanvolt nők illatával.

De ez most más volt. Amióta hazajött a szülei házába Pepével, a szeleburdi kutyájával, szinte mozdulnia sem kellett semmiért. Még a jó szavakat is a helyébe hozta az anyja, mikor reggelente rányitotta az ablakot, hogy hallja a harangok feleselését a San Miguel tér felől, ahol ebben a korai időpontban már kereszteket vetettek a falvakból fölhajózó gyümölcsárusok. Azt a napot bizony nem tudja elfelejteni, amikor fülledt esti esőben állított be a kutyájával és egy sebtében összepakolt sportszatyorral. Az anyja hitetlenkedve csapta össze a tenyerét, az apja csak a szeme sarkából vetett rá egy pillantást, „ide nekem nem hozol kutyát”, motyogta szinte alig hallhatóan, de az anyja fönt, a régi szobájában már gyorsan megágyazott.

A kutyát a garázsba terelte, keresett egy rossz törülközőt, amivel átdörzsölte a párolgó, nedves szőrzetét, aztán inni adott neki, kerített valami ócska párnát, amin bevackolhat. Az apja napokig nem állt szóba vele, a köszönésen kívül szinte semmit sem mondott, de az egyik reggel, mikor Salvatore fölkelt és kibotorkált a konyhába, hogy megigya az anyja által már előkészített kávét, az apja hangját hallotta a garázs felől. Állt és fülelt, az anyja ott ült a konyhaasztalnál és könnyes szemekkel mosolygott. Szájához emelt ujjával jelezte, hogy maradjon csöndbe, leült, kezébe vette a még meleg kávéscsészét, az arcához érintette, ahogy odahaza mindig is szokta, mert érezni akarta a reggeli meleg áldását, és értetlenül mosolygott vissza az anyjára.

„Ülj szépen, neked itt most jól kell viselkedned, és ha ennek a kérésemnek megfelelsz, előfordulhat, hogy lesétálunk valamikor a folyóhoz”, hallotta Salvatore a garázs felől. Aztán becsukódott az ajtó odalent, fölballagott az apja, s még a lépcsőházban elkezdte hangosan mondani: „ritka okos ez a kutya, úgy figyelt, mint valami gyerek, szinte vártam, hogy mikor szólal meg”. Így lépett be a konyhába, de ahogy meglátta a fiát, hirtelen elhallgatott. Csend lett, Salvatore anyja valami zöld fűszernövényt csipkedett egy újságpapírra, föl sem mert nézni. „Hogy vagy fiam, jól aludtál?”, kérdezte az öreg és fia vállára tette a kezét. Erre aztán Salvatore csendesen fölállt, és megölelték egymást.

Most azonban egyedül ült Salvatore a konyhában, a tea lassan szétterült a forró vízben, most érezte először igazán, hogy mennyire magára maradt. Arra gondolt, minden háború, amit a szabadságért vívnak óriási veszteségekkel jár és rendkívül drága. A szabadság bizony minden esetben nagyon sokba kerül…

 

hirdetés
1 válasz
  1. Nagyné kővári Ágnes
    Nagyné kővári Ágnes says:

    A hatás meg van.Ünnepi.Nekem vannak saját ünnepeim. Gondolom másoknak is , akik rá tudnak figyelni a történéseikre. Érzéseket, hangulatot, színeket, illatokat hozott elő belőlem az olvasmány.Mai ifejezéssel röviden, de nem elhanyagolhatóan:megérintett.

    Válasz

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Hozzászólás a(z) Nagyné kővári Ágnes bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenhat − kettő =

hirdetés