Ébresztő! Avagy mire tanít a gyermeked?

Van egy mondás, miszerint a gyerekek és a felnőttek magasabb rezgésszinten is pontosan azt csinálják egymással, amit a hétköznapokban: a gyerekek ébresztgetik a szüleiket, a szülők pedig igyekeznek elaltatni a csemetéket.

A gyerekekkel kapcsolatban általános hozzáállás, hogy nekünk kell tanítanunk, fejlesztenünk, nevelnünk (növelnünk) őket. Mi, felnőttek, már annyi, de annyi mindent tudunk a világról, amelyben élünk, és amelyben gyermekeinknek is élniük kell, ők meg ugye még kicsik, alig látnak valamit a környező valóságból… Azt hihetjük tehát, hogy egyirányú a történet: mi tanítjuk őket, ők meg tanulnak tőlünk.

Hál’Istennek, ez nem így van. Kétségtelen, hogy bizonyos praktikus dolgokat a felnőtt tanít meg a gyereknek: cipőt kötni, olvasni, közlekedni az utcán stb. Az is kétségtelen, hogy példamutatásunk útján megtanítunk nekik egy csomó olyasmit is, amiről magunk sem tudunk – csak majd amikor (bennünket visszatükrözve) bennük látjuk működni a programot.

Amikor a gyerekek olyasmit tanulnak tőlünk, ami az életünket előreviszi, hasznos, a közösségnek és az egyénnek is jó, akkor örülünk ennek a folyamatnak. Más a helyzet akkor, amikor sérültségeinket, gátlásainkat, problémás működésünket adjuk át – vagy legalábbis próbáljuk. Akaratlanul is. Mert ha adódik egy helyzet, azzal valamit kezdeni kell.

Még a „nem döntés” is egy döntés, még a „nem cselekvés” is helyzetkezelés. Olyan nincs, hogy semmit sem kezdünk egy helyzettel! S ha nem tudjuk jól, konstruktívan, minden résztvevő megelégedésére kezelni a szituációt, akkor is csinálunk valamit – legfeljebb valami kevésbé jót. A csemete pedig megtanulja, hogy ilyen esetben ezt (is) lehet tenni.

A gyerekek azonban nem tabula rasa-ként jönnek a világra hozzánk. Hoznak magukkal ezt-azt (ahogyan mi is hoztunk olyat, amin annak idején a szüleink néztek nagyokat…), és – amíg ki nem ölik belőlük a késztetést – sokszor teljesen más hozzáállást tanúsítanak egy-egy szituációhoz, mint amit a szüleiktől láttak. Ilyenkor kérdezik meg halkan a felnőttek, hogy ugyan melyik bolygóról csöppent ide ez a gyerek, hogy valójában kicsoda ez a kis ember… Mert néha egészen hihetetlen, hogy belőlünk származnának csupán (ami helyes meglátás, a testet ugyan a szüleitől kapja mindenki, a többi már nem ilyen egyértelmű).

Könyvtárnyi irodalma van a „tanult tehetetlenség” fogalmának. Ugyanannyi könyv szól arról, hogy milyen pénzügyi kultúrát tanul a gyermek a tehetős családban, és milyet ott, ahol a semmit próbálják beosztani. Hatalmas erővel hat a környezet „nevelő” ereje. Az idézőjelet azért tettem oda, mert bizony sok esetben nem „növel”, hanem épp szárnyakat nyirbál, összeszorít, pórázra köt a környezet.

Mintha az lenne a cél, hogy valamiféle kis helyes bonsai-emberke jöjjön létre: aranyos, kedves, nem sok vizet zavar. Majdnem olyan, mintha igazi, nagy ember lenne, de legyen csak kicsike, akit könnyebb odébb helyezni. Sokszor sikerül is: bonsai-emberkék vonszolják a rabigát szerte a világban.

A nyiladozó értelmű gyerek „másképp látása” épp ezért értékes, és fokozott odafigyelést kíván. Mindahányszor azt tapasztalod, hogy gyermeked reakciója „meglep”, vizsgáld meg, mi a meglepő abban, ahogyan a csemete egy helyzetet lát. Tudom, felnőttként ezer meg ezer paramétert figyelembe véve döntesz, rengeteg korábbi tapasztalatodból szűrsz le következtetéseket… A gyereket bezzeg nem zavarja meg ez a sok információ! Ilyenkor szoktak „olyanokat” mondani, amitől az embernek tágra nyílik a szeme.

Ilyenkor ébresztgetnek. Hogy másképp is lehet. Hogy más értékrend szerint is lehet nézni. Hogy nem a félelem, az önvédelem, a szorongás, a meghunyászkodás, vagy épp az értelmetlen, „csak hogy nekem legyen igazam” agresszió a helyes, pláne az egyetlen út. Megmutatják, hogy talán nem is lehetetlen valami, ami szerintünk az (vagy legalábbis nem éri meg széllel szemben…).

Más értékrend mentén működik az a tízéves, aki a kiabálós napközis tanár néni csoportjában AKAR maradni (amikor válthatna, és a másik csoport tanár nénije pedig egy tündér), mégpedig azért, mert a csoportban elsősök is vannak, és neki ott kell lennie, hogy megvédje és megvigasztalja a kicsiket.

Más értékrend mentén működik a nyolcéves, aki elfelezi a jutalomfalatot, amit a saját kutyájuknak adhatna, és a másik felét átadja a szomszéd kutyájának, mert az a kutyus biztos nem kap ilyet a mogorva gazdájától, és természetes, hogy ha teheti, ad neki is.

Más értékrend mentén működik a kilencéves, aki „beszól” az egész családot terrorizáló, üvöltözős-hisztis nagypapának, épp annak a szülinapján, és közli, hogy „nem szeretlek, mert kiabálsz, mert mindenki fél tőled, és nem jó hozzád eljönni”.

A gyerekek „ébresztői”, ha odafigyelünk rájuk, és ha hagyjuk kibontakozni őket, felérnek a legjobb feltáró terápiával. Rámutatnak azokra a területekre, ahol jó lenne kicsit másképp (is) megnézni a dolgokat.

Téged például mire tanít a gyermeked? Mely pontokon ébresztget? Azaz: hol vannak az életedben azok a pontok, ahol alszol?

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

15 − kettő =

hirdetés