Én, én, én! Mire való az egó? Hogyan kezeld?
Manapság a csapból is az folyik, hogy célunk kell legyen az egótól való megszabadulás. Az ego „rossz”, egósnak lenni „csúnya” dolog, egóból cselekedni „fúj”. Magára valamit is adó spirituális útkereső igyekezzen tehát mihamarabb megszabadulni ettől a felesleges, kártékony, csúf dologtól, ami az ego.
Igen ám, de megfigyelhetjük, hogy a természetben, a világban, az univerzumban semmi sem felesleges! Valamilyen oka, célja minden dolog létezésének van, minden eszközül szolgál valamire. Tehát valamire az ego is jó kell, hogy legyen!
Az egónak igen fontos funkciója van életünkben,
mégpedig a fizikai testünkkel analóg módon: az a dolga, hogy elhatároljon mindattól, ami nem én vagyok. Ahogy fizikai testünk határai jelzik, hogy anyagi síkon meddig tartok én, és hol kezdődik a külvilág, úgy a nem-anyagi síkokon, mentális-lelki síkon az ego feladata ez a lehatárolás. Ego nélkül valamiféle fura, amorf masszaként léteznénk a nem-anyagi síkokon.
Igen, ez az „Egység-élmény” ellen szól, az ellen, hogy feloldódjunk a Mindenségben, miközben a spirituális útkereső ezt célul tűzte ki (ha mást nem, hát valaki „tekintélyszemély” tudatta vele, hogy ezt kell keresnie). Csakhogy ez a fizikai létezésben, abban a világban, amelyet hétköznapi életünkben megtapasztalunk, nem elérhető.
Létezik egy olyan pszichés zavar, amelyben (egyebek mellett) az ego feloldódik, mégsem „megvilágosodás” a történet vége, hanem 24 órás felügyelet, jellemzően a megfelelő kórházi osztályon. Az egóval ugyanis elvész az identitás, nem tudja a nevét, a lakcímét, viszont egynek érzi magát a villamossal is, a sínnel is. Márpedig az egóm az, ami a zebránál, piros lámpánál rám parancsol, hogy „te most itt maradsz!”, így megakadályozza, hogy átéljem az egységet a balról érkező hetes busszal. Az ego lehatárolja azt, aki én vagyok, és szembeállítja a külvilággal. A fizikai túléléshez ez – a példa is mutatja – elengedhetetlen.
Mindez nem zárja ki, hogy egy magasabb síkon gondolkodva egységben érezzük magunkat a Mindenséggel, átérezzük, hogy a csillagok porából születtünk, és hogy atomjaink szintjén egyidősek vagyunk az Univerzum minden morzsájával (hölgyek, ezért nem érdemes a kor miatt aggódni – mindannyian közel 4 milliárd évesek vagyunk). Ám e fizikai világban való anyagi létezésünkhöz kell az ego.
Az ego olyan, mint az a bizonyos lyuk a fenekünkön: mindenkinek van, senki nem beszél róla (csak probléma esetén, szakorvossal), és mindkettő nélkül oltári nagy bajban lennénk!
Az egót tehát nem kiutálni kell az életünkből, nem erőszakkal leépíteni, letenni, eldobni. Az egót helyén kell kezelni. Azt kell felismernünk, megtanulnunk, hogy mikor és hol kell őt „bevetnünk”, milyen mértékben, milyen mélységben, és mikor kell visszavonni az egót a fókuszból. Ehhez természetesen meg kell ismerni a működését, fel kell ismerni azt, amikor az ego hat, és ezáltal saját magunkban meg kell határozni a helyét.
Képessé kell válnunk, hogy uraljuk,
és ne az ego uraljon bennünket.
Ezt persze mondani könnyű, de tény, hogy hosszú, nehéz munka lehet. Viszont e belső munka gyümölcse egy élhető, boldog, derűs élet, kiegyensúlyozott, szeretetteli kapcsolatokkal. Az ego utálata, elutasítása viszont önmagunk egy részének megtagadása. Ez egyben az önszeretet sérülése, feltételessé válását is jelenti. Ha pedig magunk számára feltételeket szabunk, ugyan hogy viszonyulhatnánk másképp a többi emberhez? Azt javaslom, ha már foglalkozol az egóddal, azt is szeretetteljes nyitottsággal tedd, s akkor az eredmény is ugyanezt a szeretetteljességet fogja tükrözni.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
