„Egy érzelmi biztonságot nélkülöző gyerekből bántalmazó vagy bántalmazott lesz.” Interjú Horgász Csabával, a Békés Iskolák program alapítójával
Azokból lesznek iskolai bántalmazók, akik otthon maguk is bántalmazást szenvednek el – állítják sokan -, ugyanakkor a bántalmazottá váló gyerekekre is jellemző, hogy a családjukban az érzelmi biztonság hiányát szenvedik el. Viszont az iskola rendszerszinten tehet a jelenség ellen. Hogyan? A Békés Iskolák programot Horgász Csaba pszichoanalitikus, pszichoterapauta ismertette meg a szakemberekkel Magyarországon, azóta számos iskola is csatlakozott a műhelyhez, iskolapszichológusokat, pedagógusokat, gyerekekkel foglalkozó szakembereket ismertetnek meg a módszerrel, érzékenyítő programokat tartanak.
– Mit nevezünk bántalmazásnak, hiszen sokszor nem is fizikai agresszióban nyilvánul meg? Szülőként mikor kérjünk segítséget?
– Bántalmazás az, amikor a gyerekek, egyénileg vagy csoportosan a társaik vagy a tanárok ellen, rendszeres, ismétlődő jelleggel, agresszíven lépnek fel, és ennek célja, hogy a közösségen belül hatalmi helyzetbe kerüljenek, megalázás, elnyomás révén. Az agresszió lehet verbális és fizikai, lehet kirekesztés, kiközösítés is. Ezek a körülmények különböztetik meg a bántalmazást a gyerekek egymás közti rivalizálásától, mert valóban nem minden agressziót tekintünk bántalmazásnak. Ha két gyerek összevész, az egy versengő helyzet, míg a bántalmazás egy kényszerítő eszköz, aminek speciális motivációi vannak.
– Honnan származik a Békés Iskolák ötlete?
– Sokáig az egyik kerületi nevelési tanácsadóban dolgoztam, ahol az iskolai bántalmazás problémája nagyon gyakran megjelent, foglalkoztam bántalmazottakkal és bántalmazókkal is, de inkább az előbbiekkel. Az volt a tapasztalatom, hogy egyénileg nehezen javítható a helyzet, rendszerszintű beavatkozásnak láttam szükségét. A bántalmazó gyerekekkel ugyanis az a probléma, hogy általában a szüleik is bántalmazóként lépnek fel velük szemben, illetve az iskolával szemben, tehát jellemzően ők nem hozzák el a tanácsadóba a gyereküket, így nem tudunk hozzáférni a problémához terápiás keretek között. Iskolán belüli megoldást kerestem, hogy az intézmény a szülők nélkül kezelhesse a jelenséget. Így bukkantam Stuart Twemlow amerikai pszichiáter munkásságára, ő indította ezt a programot negyven-ötven éve az iskolai fizikai agresszió megfékezésére. Maga is bántalmazott gyermek volt, aztán kiképezte magát harcművésszé, végül pszichiáter, illetve analitikus lett. Egy munkatársával, Frank Sacco-val együtt dolgozták ki a programot, aki pszichológus és harcművész.
– Mind a bántalmazókra, mind a bántalmazottakra jellemző, hogy gyakran otthon is agressziót szenvednek el. Mitől függ, hogy egy érintett gyerek melyik irányba alakul?
– Valóban az a tapasztalat, hogy azokból lesznek bántalmazók, akik a családjukban tipikusan áldozatok és bántalmazottak. Az a gyerek, aki otthon jól érzi magát, biztonságban érzi magát, szeretetteljes légkörben nevelkedik, nem lesz bántalmazó. Jó kérdés, mitől függ, hogy egy érzelmi biztonságot nélkülöző gyerekből bántalmazó vagy bántalmazott lesz. Az utóbbi nem agresszívan lép fel, hanem inkább magába fojtja az érzéseit, többnyire túlságosan szorongó és gátolt, a családjában megfélemlítik és nincsenek olyan erőforrásai, amelyekkel fel tudna lépni a saját érdekében. A bántalmazó gyerek viszont eltanulja az agresszív mintákat a szülőktől, maga is képes alkalmazni azokat. Az iskolában képes olyan áldozatokat csinálni a gyerekekből, amilyen áldozat ő maga is.
– Az iskola légköre pedig képes ezt a folyamatot elősegíteni vagy inkább gátolni?
– Pontosan. Ha a tanár is hajlamosabb a megfélemlítésre, megszégyenítésre, a félelemmel teli légkör kialakítására, akkor valószínűbb a bántalmazás előfordulása, de nemcsak a pedagógusokra vonatkozik ez, hanem az egész iskolai légkörre. Alapvetően a felnőtteken múlik a bántalmazás gyakoribb megjelenése, a pedagógus példája, hozzáállása határozza meg, hogy az osztályközösség tagjai milyen mintákat alakítanak ki egymás felé. Képzeljük el a gyereket, aki otthon fél, mert bántják vagy érzelmileg elhanyagolják, és ezzel a szorongással megy az iskolába. Ha ott sem érzi magát érzelmi biztonságban, akkor abban ott kezd el kontrollt gyakorolni, ahol megteheti, a gyerekek között, és ő lesz a maffiavezér, aki a kezében tartja a szálakat. Ebben a szituációban legalább biztonságban érzi magát. Az érzelmi biztonság hiánya termeli ki a bántalmazó viselkedést.
– A korábbi, negatív értelemben vett tekintélyelvű pedagógiai szemlélet erősítette ezt? A korábbi generációk, például nagyszülők megszólalásai is erősíthetik az agressziót, mondván, inkább ő üssön, mint őt üssék?
– Ez a szemlélet a jelenben is megvan, nem generációs különbség, gyakran bátorítják a gyerekben ezt a fajta viselkedést a szülők is. A tekintélyelvű pedagógus pedig gyakran hatalmi harcba keveredik a bántalmazó gyerekekkel. A gyerek lázad, szembemegy és rendszeressé válik az adok-kapok. Ráadásul kialakítja a maga kis társaságát, amelynek tagjaival aztán folyamatosan megzavarják az órákat, így jönnek létre azok a rémosztályok, ahová a pedagógusok félnek bemenni.
– Ilyenkor szokott az lenni, hogy kirúgják a főkolompost. De ez nem segít, mert a légkör ki fogja termelni a következő ilyen gyereket.
– Igen, hiszen minden osztályban van egy-két, otthon elhanyagolt, megfélemlített, szorongó gyerek. Sokszor az elitiskolák a legrosszabbak ilyen szempontból, az amerikai filmekben rengeteg ilyen példát látni. Ahol a tanulás és az intellektuális teljesítmény mindenek fölött áll és a gyerekek érzelmi igényeit nem veszik figyelembe, ahol jellemző az irigység, a kirekesztés, támogatott a versengés, a társak lenézése, a sznobizmus: ott a bántalmazás is meg fog jelenni.
– Min múlik egy iskola légköre?
– Azon, mekkora befolyása van az iskolai közösséget alkotó személyiségeknek, és ebből a szempontból nagyon meghatározó az igazgató szemlélete. Megválogatni ugyan nem tudja kifejezetten a tanári kart, mert örül, ha van munkaerő, de a a döntései, személyes példája erősen hat a rendszer működésére, a közösség életére.
– Nemrég történt, hogy egy hatvanéves körüli férfi megölte az osztálytalálkozón a régi osztálytársát, aki valaha bántalmazta. Felrótta neki az egykori eseteket, mire az illető azt mondta, nem is emlékszik rájuk, a gyilkos pedig végül rálőtt. Ez egy szörnyű példa arra, milyen meghatározó, életet végigkísérő élmények ezek a bántalmazott számára, miközben a bántalmazónak valószínűleg tényleg fel sem tűnik, mit csinál.
– Sokszor nem érzik át a másik ember helyzetét a bántalmazók, vagy azok, akik odacsapódnak mellé. A bántalmazó nem empatikus, ezért fontos az empátia fejlesztése az iskolában. Ugyanis az a gyerek, aki bele tudja élni magát a másik helyzetébe, érzésvilágába, nem akar fájdalmat okozni a társának, mert érzi, amit a másik. Az empátia hiánya esetén azonban a gyerek tárgyiasítja a másikat, nem érzékeli, nem fogja fel, hogy ez neki fáj. Ebben az esetben is ezért nem emlékszik a bántalmazó. Neki ez csak vicc volt és játék. Gyakran mondják is ezt a bántalmazók: miért kell ebből nagy ügyet csinálni, csak vicceltem.
– Sokszor a felnőttek is ezt mondják, ha egy bántalmazott gyerek panaszkodik.
– Valószínűleg abból a felnőttből is hiányzik az empátia.
– Hogyan alakul ki az empátia?
– Messzebbről indítanám ezt a magyarázatot. A mentalizáció egy átfogó fogalom, aminek lényege, hogy az ember mennyire képes felismerni, tudatosítani a benne zajló érzéseket. Nyilván ez is családi környezetben alakul ki. Azok a gyerekek kevésbé empatikusak, akikkel a szüleik is kevésbé azok. A szülő úgy mentalizálja a gyerekét, hogy kitalálja, mi baja, mit szeretne, és megoldást kínál rá, miközben nevet is ad az állapotának: „Látom, valami nem sikerült, és szomorú vagy, megvigasztallak.” Ha a szülő nem képes megérteni, mi zajlik a gyerekben, akkor nem is tud segíteni neki önmaga megértésében. Érzelmi homály lesz benne. A nem mentalizáló gyerekeknek fogalmuk sincs a saját lelkivilágukról, ezért elsodorják őket az impulzusaik. Akik mentalizálnak, kevésbé sodorhatóak el, mert a gondolkodás segítségével nagyobb kontrollt tudnak gyakorolni a viselkedésük felett.
Az empátia egyik előfeltétele pedig a saját érzelmeink, lelkivilágunk megfogalmazása, mert az ember csak azt tudja felismerni a másikban, amit saját magában már megtapasztalt. Minél mélyebb az ember önismerete, annál empatikusabbá válik másokkal szemben.
A másik előfeltétel a decentralizálás. Egy gyerek egocentrikus, mindent a saját szempontjából néz és mindent a saját a szükségleteire próbál használni. Az empátia fontos alapja, hogy elkezdjen a másik nézőpontjából nézni a dolgokra, azon gondolkodni, mit érezne, ha a másik helyében lenne.
Erre nagyon jó dramatikus játékokat lehet kitalálni, amelynek során a gyerekek szerepet cserélnek. A decentralizálást, a szempontváltást, az érzelmi tudatosságot pedagógiai környezetben is lehet fejleszteni. Részben ezt is csináljuk a Békés Iskolák érzékenyítő programjain keresztül. Az empátia hiánya egyébként magára az egész társadalomra is jellemző, a pártoskodás is egyfajta bántalmazás, csak társadalmi szinten, a klikkek kirekesztőek egymással szemben és bántják egymást. Az emberiség egy kicsit fejletlen pszichológiai szempontból, bár folyamatosan fejlődünk. A középkorban még belefért, hogy válogatott kínzóeszközökkel gyötörték egymást az emberek, ma már ezt kevés ember tudná ezt megtenni, mert átérezné, amit a kínzott érez. De nem olyan ütemben és mértékben fejlődünk, mint lehetne. Ezért azt gondolom, az általunk képviselt mozgalom túlmutat az iskolák világán, remélhetőleg egy olyan generációt nevel ki, amelyik kevésbé lesz hajlamos a pártoskodásra és az önzésre, tagjai szolidárisabbak lesznek, közösségben tudnak gondolkodni és kevésbé látják az ellenfelet a másikban. A jelen és a jövő társadalmának is utat tudnak mutatni.
Zöld Toll-díjas újságíró, szerkesztő
Közel 20 éve dolgozom újságíróként és szerkesztőként, sokáig kulturális vonalon is tevékenykedtem, aztán megtaláltak az ökológiával, megújuló energiával, fenntartható technológiával kapcsolatos témák: ebben igazán megtaláltam önmagam, emberként, újságíróként is – a szakmai elismerések is így értek el. Elsősorban a környezettudatosság érdekel, ezt a kérdéskört olyan szempontból érdemes megközelíteni, amely a hétköznapi embert a leginkább érdekelheti: inkább a gyakorlat, mint az elmélet oldaláról, inkább a megvalósult, működő projekteket ismertetve, mint a távoli jövőbe vesző álmokat. Szeretem bemutatni az embereket, akik megalkotják vagy alkalmazzák az alternatív módszereket, ezenkívül szívesen foglalkozom a közösségeket teremtő, illetve erősítő mozgalmakkal, mint amilyenek a nagyvárosi közösségi kertek vagy a közösségi mezőgazdálkodás… Megtépázott az élet; mindig azt igyekszem átadni, hogy – bármilyen közhelyes is – a szeretet a legfontosabb. Ha azokkal lehetsz, akik szeretnek és akiket szeretsz. És ha erre figyelsz, örülni fogsz a kávénak reggel, az éppen következő évszak jeleinek az utcán, egy mosolynak egy idegentől, az alvó kisgyerekednek vagy annak, hogy jól áll a hajad reggel és nem kell beszárítani… Az élet szép. Tényleg.
