Egy nap végén

Este tíz, a világ két pontjáról két embert egy órára összekötnek a rádióhullámok.

– Szia.

– Szilvia. Szia. Könnyen elaludt a gyerek?

– Nem, sokára, meleg van… Bontok bort.

– Én már iszom.

– Ez a nyár ilyen. Sokáig szaladgált a szomszéd kislánnyal az udvaron, idő, míg lenyugszik, mese, mocorgás, sose tudom elaltatni időben.

– De ez jó, most kell szaladgálnia.

– Rég ittam már bort. Finom.

– Ezt én nem nem mondhatom el, de az enyém is finom.

– Abból a portugál borból mindenképp hozhatnál, amikor jössz, már nagyon kíváncsi vagyok rá.

– Jó.

– Na, készen állsz Tóth Krisztinára? Most tőle olvasok neked.

– Készen.

(A nő találomra elkezd olvasni egy novellát.)

– Ez a halálról szól, nem zavar ez téged most, ne olvassak másikat?

– Nem, érdekel.

(Tovább olvas.)

– Elég jól ír, eddig nem ismertem.

– Azon gondolkodom, most egy régebbi novellát olvassak vagy egy újabbat.

– Először igyál egy kis bort.

– Jó.

(Olvas.)

– Mindkettő jó volt. Egészen más világot ír meg, mint amiben én élek.

– Milyen értelemben?

– Olyan értelemben, hogy az én életemből hiányoznak ezek a finom részletek és észrevételek. Az én életem olyan, mint egy akciófilm.

– Igen, ez így van. De lehet, ez csak a férfi és a nő közötti különbség miatt van.

– Nem hiszem. Nem voltam mindig ilyen. Fiatalabb koromban kevésbé. Amióta nagyon akarok dolgokat elérni, amióta elszánt vagyok úgy igazán, azóta jellemző rám ez a dimenziótlanság, ez az egysíkúság. Egy akciófilmben sincs más, csak akció.

– De mégis így akarsz élni.

– Nem tudok mást. Volt olyan időszak az életemben, amikor nem így akartam, de már nem hiszem, hogy képes lennék egy normális életre…, ami családcentrikus és kapcsolatcentrikus. Hiányzik… De már meghaltam igazából, halott vagyok. Részben a nagy akarás miatt, a nagy elszántság miatt, és az olyan napok miatt, mint amilyen a mai is volt. Ez kizárja azt, hogy az ember valami olyan életet éljen, ami a legtöbb ember agyában a megfelelő élet fogalma.

– De miért? Az én napom is egy rohanás volt, aggódás, a lét szélén való tengődés, folyamatos élet-halál harc, hogy időben meglegyek mindennel és ne váljon értelmetlenné az addig végzett munka. Végig periférián vagyok, mintha bármelyik pillanatban minden teljesen összedőlhetne, és csak egy hajszál menti meg attól, hogy ne így legyen. Össze vagyok kötve emberekkel, akik bizonyos értelemben véve függnek attól, mit és hogyan csinálok meg, úgy érzem, játszom az életükkel… Valaha egy napig készültem arra, mielőtt leültem valakivel komolyan beszélgetni. Ma ez csak félóra volt, miközben utaztam. A rutin ment meg. Az egészet valami végtelen csoda tartja össze, de mindig úgy érzem, mindjárt összeomlik az egész.

– Ez csak azt mutatja, mennyit fejlődtél.

(A nő nevet.)

– Nem hiszem. A minap megakartam ragasztani a gyerek tankját, eltört. A pillanatragasztóra rá volt ragadva a teteje, a gyerek hisztizett. Gondoltam, kettévágom középen a ragasztó tégelyét. Ahogy fogtam, és vágtam, kispriccelt az egész, bele a szemembe. Gondolhattam volna erre. Fájt, próbáltam kimosni, aztán ott álltam, félig összeragadt szemmel, és próbáltam hitelesen képviselni a gyerek felé, aki bömbölt, mert azt hitte, hogy ezentúl összeragadt szemű anyukája lesz, szóval próbáltam biztonságot nyújtani neki, hogy minden rendben lesz. Nem hiszem, hogy sikerült. Aztán kisollóval vágtam szét a szempilláim.

(A férfi nevet.)

– Szilvia.

– Ezt csak te tudod így mondani. Azt akartam ezzel, hogy magánéletet mindenhogyan lehet élni, akkor is, ha ilyen napod volt, mint ma. Még a maffiafőnököknek is van családja, pedig azért azoknak talán a tiédnél durvább napja van. Talán még a bérgyilkosoknak is van.

(A férfi elneveti magát.)

– Ez egy jó hasonlat volt, most megfogtál. Töltök magamnak még egy kis bort.

– Mit fogsz csinálni holnap?

– Koreában leszek.

– Emlékszem, egyszer mesélted, hogy véletlenül otthon felejtetted a bőröndödet, és fel sem tűnt.

– Ja, Firenzében vettem észre.

– Milyen érzés, ha úgy mész ki a reptérre, mintha csak a villamosmegállóba mennél?

– Igen, nincs nagy különbség, és az ember jól érzi magát a reptéren, mert már annyiszor volt ott, tudja, mi hol van, szokásokat vesz fel oda kapcsolódva. Hiába cserélődnek az emberek, attól még az a reptér otthonszerű, vagy valami ilyesmi. Ez olyan, mint a hotelban való élés. Egyszer három évig laktam egy hotelben.

– De nem értem, miért nem béreltél inkább egy lakást.

– Mert akármikor értem haza, mindig volt room-service, nem kellett főzni, takarítani, mindig kaptam kaját. Így csak a munkára koncentrálhatsz, semmi másra. Inkább kifizet a cég dupla annyit vagy háromszor annyit hotelre, ha tudja, hogy akkor csak a munka lesz az életedben. Valahol egy szegénységi bizonyítvány ez, hogy egy ilyet bevállaltam. Nincs értelme csinálni… De most már túl késő.

– Sosincs késő.

– Ezek az évek már elmentek, a lányom egy másik földrészen élt, a szerelmek elkoptak. De mégis, végig akarom csinálni, amit vállaltam. Legalább most már nem megyek hotelba, és nem megyek nagyvárosba, mindig kívül keresek szállást, inkább vezetek.

– És itt beszélgetsz velem, éjfél körül. Ez jó jel?

– Nem hiszem, holnap meg is iszom a levét.

– Akkor menjünk aludni.

– Menjünk… Majd olvass még nekem.

– Jó.

– FK –

Szépítők Magazin

2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.