Egy nő fogságban. Április 18-án kerül a mozikba a modern kori rabszolgaságról szóló megrázó dokumentumfilm
Alábbi cikkünk 2018. február 14-én jelent meg; jó okunk van arra, hogy most újra címlapra tesszük: április 18-án kerül mozikba Tuza-Ritter Bernadett modern kori rabszolgatartásról szóló dokumentumfilmje.
Amikor elkezdte filmezni Maris életét Tuza-Ritter Bernadett, még nem tudott arról, pontosan milyen helyzetben is van a meggyötört arcú, 52 éves nő. Úgy tűnt, egy családnál végzi a házimunkát. A forgatás során, fokozatosan derült ki, hogy lelki és fizikai terror alatt tartja egy másik nő, és a modern kori rabszolgaság egyik formáját örökítheti meg egészen közelről az operatőr-rendező.
Számunkra a filmben is lassan bontakozik ki a valóság a maga egészében, és idővel még több történik: az alkotó is a film szereplőjévé válik. Meghitt, intim pillanatok megörökítésekor érezni ezt, ahogy a hajrengetegből kibontakozik az arc szépsége, az a típusú, amikor egyszerűen szépnek látja az ember azt, akit szeret. Kialakul és kézzelfoghatóvá válik az aggodalom, a törődés.
A rendező is kilép az objektív, távolságtartó alkotó szerepéből, halljuk a hangjában a döbbenetet, a féltést, miközben nagyon erősen figyel arra, hogy ne váljon az események alakítójává. Nem fogja meg és nem viszi el a bajba jutott, szeretett embert, hanem megvárja, míg az magától jut a szökés gondolatára, és véghez is viszi a tervet.
Tuza-Ritter Bernadett
Ez másfél évbe kerül, s habár dokumentumfilmről van szó, az események dramaturgiája a játékfilmekhez fogható izgalommal, félelemmel töltötték meg A nő fogságban című művet.
Annak ellenére vagy épp azért, hogy a filmes elsősorban nem alkotóként, hanem emberként volt jelen, és ez akár felül is írhatta bizonyos jelenetek megörökítésének szándékát: kiemelkedő mű lett a főiskolai feladatból, és nemcsak a témája miatt. Bekerült a világ egyik legismertebb független filmfesztiválja, a Sundance versenyprogramjába, első magyar filmként. Most pedig a Filmhéten vetítették, és jelölték is a Magyar Filmdíjra a legjobb dokumentumfilm kategóriájában – a szavazás eredménye március 11-én derül ki.
Hihetetlennek tűnik a huszonegyedik században, Európában, hogy még létezhet rabszolgaság: pedig 22 ezer embert érint Magyarországon és 1,2 millió embert szerte Európában.
Nem feltétlenül fizikai fogvatartásról van szó. Maris dolgozni is jár egy gyárba éjszakánként – a fizetését elnyomói elszedik -, bármikor elmehetne, de csak egy lelki fejlődés következtében válik erre képessé.
Egyébként ez a film a me too mozgalom megértésében is segíthet, válaszol a miért szállt be a kocsiba, miért nem nem ment el onnan, miért nem mondta el évekig típusú kérdésekre, egyben felveti, hogy mit tehetnénk a megfoghatatlan, lappangó és legfőképpen bizonyíthatatlan lelki terrorral, azzal az alá-fölérendeltségi viszonnyal, ami legalább olyan hatásos tud lenni, ha nem hatásosabb, mint a fizikai erő.
A film azért is mellbevágó, mert nagyon áthatóan érzékelteti azt a tehetetlenséget, azt a civilizáción kívüliséget, amilyen állapotba Maris került, és amit átél a szereplővé lett rendezőnő is: nincs, aki segítsen, nincs védelem. Telefonálnak különböző szervezeteknek, felmerül a rendőrség gondolata, de az áldozat a szó szoros értelmében nincs bezárva, a fizikai bántalmazásról nincs látlelet – hogy is lehetne -, egyébként sem családtag követte el, így mindenki elutasítja a segítségkérőket.
A film csak úgy jöhetett létre, hogy a Marist csicskáztató középkorú nő volt annyira pénzéhes és hiú, hogy pénzért cserébe beengedte az alkotót, sőt, néha láthatjuk őt is – az arcát nem -, és magyarázatot is ad, amiből kitűnik, hogyan működik a pszichológiai hadviselés, hogyan kerülhet két ember olyan abszurd és félelmetes helyzetbe, amelyben az egyik uralhatja a másikat.
Eta nem érzi erkölcstelennek azt, amit csinál, nem szégyelli magát.
És a legszomorúbb az, hogyha nem jelenik meg Maris életében a filmes, ha nem közvetít egy normális értékrendet, elindítva egy lelki folyamatot, a főszereplő talán örökre ottragad a házban – legalábbis addig, ameddig munkaképes.
És csak a szökés után árulja el a filmesnek: valójában Editnek hívják, Marisnak tíz éve nevezte el fogvatartója…
Zöld Toll-díjas újságíró, szerkesztő
Közel 20 éve dolgozom újságíróként és szerkesztőként, sokáig kulturális vonalon is tevékenykedtem, aztán megtaláltak az ökológiával, megújuló energiával, fenntartható technológiával kapcsolatos témák: ebben igazán megtaláltam önmagam, emberként, újságíróként is – a szakmai elismerések is így értek el. Elsősorban a környezettudatosság érdekel, ezt a kérdéskört olyan szempontból érdemes megközelíteni, amely a hétköznapi embert a leginkább érdekelheti: inkább a gyakorlat, mint az elmélet oldaláról, inkább a megvalósult, működő projekteket ismertetve, mint a távoli jövőbe vesző álmokat. Szeretem bemutatni az embereket, akik megalkotják vagy alkalmazzák az alternatív módszereket, ezenkívül szívesen foglalkozom a közösségeket teremtő, illetve erősítő mozgalmakkal, mint amilyenek a nagyvárosi közösségi kertek vagy a közösségi mezőgazdálkodás… Megtépázott az élet; mindig azt igyekszem átadni, hogy – bármilyen közhelyes is – a szeretet a legfontosabb. Ha azokkal lehetsz, akik szeretnek és akiket szeretsz. És ha erre figyelsz, örülni fogsz a kávénak reggel, az éppen következő évszak jeleinek az utcán, egy mosolynak egy idegentől, az alvó kisgyerekednek vagy annak, hogy jól áll a hajad reggel és nem kell beszárítani… Az élet szép. Tényleg.
