Életben maradni. George Michael és a remény
Az éjszakai nyálkás köd a tüdőmbe hatol, nyugtalanít, fáradtan köhögöm föl. Fáradt vagyok, mindjárt vége az évnek, fáradt a léptem, a forgómba valami belehasít, nincs kedvem dacolni, nincs időm időtlen csenddé válni, csak még néhány nap és kezdődik elölről minden. Az ember legszívesebben, de hagyjuk is ezt…
Felkészületlenül értek az utolsó napok tragédiái, amelyekre soha nem lehet felkészülni és annak ellenére, hogy annyira távoli, mégis annyira közel és bennünk, és ennek meg végképp nem értjük az okát. Mint George Michael halála. Soha, sehol egy valóságosan közös pillanat, csupán bent a szívben olyan pillanatokban, amikor a zene csak édes árnyékként vetült a bevetetlen ágy fölé.
Aztán meghallgattam a „Jesus To A Child” című dalt, még azon az éjjelen, amikor a karácsony is zavarában elfelejtett havat sírni.
George Michael pedig énekelt, és ez a dal a szomorúságnak olyan hangszínével lélegzik, a bánatnak egy olyan minőségéből építkezik, hogy az már maga a megkerülhetetlen boldogság.
Meghallgattam még néhányszor azon a különös estén és próbáltam rájönni, hogy miért vagyok boldog a szomorúságtól. És valahol a dal mélyén, a csendes borongások könnyes fényében, mint valami lassú áramlás, ott a szeretet. A mindent felülíró, a mindent valóságossá, átélhetővé és katartikussá tevő szeretet.
És ha George Michael, meg a többi váratlanul eltörött élet a szeretet nyomán fölrázza a bennünk szunnyadó boldogságot, akkor valamiben mégis bízhatunk, akkor valami remény mégis maradt a következő esztendőre.
Nincs más dolgunk tehát, mint szeretni és életben maradni. Egymásért, egymásnak.
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
