Élethazugságok. Évtizedes szerető, kettős élet, hatalmas tartozások. Súlyos családi titkokról írt könyvet Singer Magdolna
Élethazugságok. Ezt a címet kapta Singer Magdolna író, gyásztanácsadó, mentálhigiénés szakember huszadik könyve. Egy interjúkötetről van szó, huszonkét történettel ismerkedhetünk meg a megszólalók által. A kötet tabutémát dolgoz fel; az interjúalanyok elhunyt szerettük halála után feltáruló nehéz titkokat fednek fel. Az interjúk tanulságosak és fájdalmasak. Rettentő nehéz minden gyászolónak megküzdenie olyan titkokkal, melyek az elhunyt után tárulnak fel, s már nincs mód a közös tisztázásra, megbeszélésre, így a megbékélés és az elhunyt férj, társ, rokon, barát iránt érzett csalódottság, harag, fájdalom elengedése, valamint a megbocsátás, a szeretet megtartása rettentő küzdelmes érzelmi folyamat.
– Az őszinte szembenézés, az önismeret és katartikus felismerések forrása ez a kötet – írja dr. Koltai Mária neurológus, pszichiáter, pszichoterapeuta szakorvos ajánlójában. – Történetei meggyőznek az élet folytathatóságának és tisztaságának lehetőségéről. Segítenek felismerni a különbséget társaink bűnei és saját kegyes önáltatásunk között, életünk és kapcsolataink világos felmérésére és képviseletére sarkallnak. Elvezethetnek a saját eredeti családunkban elszenvedett traumák és nehéz veszteségek feldolgozásának igényéhez is.
– A megszólaló interjúalanyok történetei kíméletlenül rávilágítanak, milyen távol lehetünk a hozzánk legközelebb állóktól is. A feltáruló titkok egy szempillantás alatt rombolnak le mindent, ami korábban igaznak tűnt. Válaszokra már nincs lehetőség, így az itt maradóknak egyetlen eszközük van: önmagukban átformálni a történteket, hogy újra értelmet nyerjen a múlt. Az elbeszélők által intim közelségbe kerülünk ehhez a sokszor kegyetlenül nehéz folyamathoz, miközben saját életünk tisztázatlanságaival, kapcsolataink őszinteségének kérdéseivel is szembe kell néznünk – írja Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus, író előadó a kötetről.
A szerző utószavában ez áll: „…Óhatatlanul feltettem a kérdést magamnak, vajon én nem hagyok-e olyasmit szeretteimre, amivel képes vagyok még a síron túl is megbántani őket? (…) Nem hiszem, hogy megtörténhet, hogy egy olyan anyára csodálkozzanak rá, akit nem ismertek élete során, de azért fontolóra vettem, hogyan tegyek rendet a digitális hagyatékomban. (…)
Nagyon sajnálom viszont, hogy ilyen csekély arányban mesélnek férfiak a kötetben. (…) A 22 interjúalany közül csupán három bátor férfi beszélt az őt ért meglepetésről. Ugyanakkor a könyvben megszólaló 19 nő majd mindegyikének csalódását férfiak okozták, csupán öt esetben nők. Mindezek következtében olybá tűnhet, hogy csakis férfiak követnek el olyan vétségeket, amelyeket eltitkolnak, míg a nők feddhetetlen életet élnek. Tartózkodom attól, hogy ilyen következtetést vonjak le, hiszen a könyvemet nem előzte meg komoly kutatás, feltáró munka.
A történetek tanulságai szerencsére nemtől függetlenül érvényesek lehetnek mindannyiunk számára. Felelősek vagyunk elsősorban az életünkért, cselekedeteinkért, de azért is, mit hagyunk magunk után. Ennél szebben én sem tudom kifejezni, mint ahogyan az édesapjában csalódott fiatalasszony fogalmazott: A konklúzió tehát az, hogy mindig gondoljuk át, mit teszünk vagy mit nem, hogy ha itt az idő, méltó módon tudjunk elmenni és szép emlékeket hagyjunk magunk után. Hogy ha az itt maradók ránk gondolnak, derűs lélekkel, mosollyal az arcukon tehessék.
Bízom benne, hogy a könyv olvasóit éppúgy szembenézésre késztetik a sokszor drámai hatású történetek, ahogyan engem is.”
Szabad-e kutakodni az elhunyt intim dolgai közt?
Külön fejezet foglalkozik ezzel a kérdéssel.
„…Gondoljunk bele, milyen lenne, ha velünk történne meg, hogy életünk intim, csak ránk tartozó, gondosan leplezett, esetleg szégyellt részleteit nyilvánosságra hoznák, még ha halálunk után is? (…) Milyen jogai vannak az elhunytnak? Mit mond az erkölcs? (…) Egyesek úgy gondolják, ha életében nem néztek bele szerettük telefonjába, naplójába, halála után sem teszik. (…) Megint mások magától értetődően merülnek el az elhunyt hátrahagyott naplóiban, digitális hagyatékában. (…)
Mit kezdjen a gyászoló a nyomasztó titokkal: megtartsa magának, vagy megossza az érintettekkel? Mikor árt, mikor véd? (…) Van-e bármi nyereség abból, ha a szeretett hozzátartozóról kialakított kép összetörik; gyereknek a bálványozott apjáról, anyjáról, szülőnek az imádott gyerekéről, férjnek, feleségnek a feddhetetlen társáról, testvérnek a legmegbízhatóbb fivéréről, nővéréről, barátnak az önzetlen barátjáról? Mit tegyen a titokgazda, hogy a családi titok ne váljon tabuvá, amely aztán generációs átokként gördül tovább nemzedékeken át…?”
Ezekről a dilemmákról másként gondolkodhatunk, nehéz bennük egységes álláspontra jutni, ettől függetlenül elgondolkodtatóak, érdemes rájuk legalább a saját kiérlelt válaszainkat megtalálni.
***
A család, mint – sok esetben összetett – rendszer képes életre szóló stabilitást adni, de fájdalmas, nehezen feldolgozható traumák színtere is lehet, nem feltétlenül az elhunyt szerettünk után feltáruló titkok miatt. A könyv tanulsága éppen ezért az, hogy amit csak lehet és érdemes, beszéljünk ki, beszéljünk meg egymás között (az elhallgatás általában nem építő jellegű, ellenkezőkeg!), amit csak tudunk, tegyünk jóvá, javítsunk ki. Mielőtt késő lesz, mielőtt már nem lesz rá mód. Ha ebben komoly, nehezen leküzdhető elakadásaink annak, legalább ne ártsunk, ne tápláljuk a haragot, a gyűlöletet, és ne (csak) a másikban keressük a hibát, a felelősséget. A bűnbakképzés: hárítás.
Az Élethazugságok nem könnyű olvasmány érzelmileg, segíthet a feldolgozásban azoknak, akik feltáruló titkok miatt nehezített gyászt élnek meg, vagyis hasonló sorshelyzetben vannak, mint az interjúalanyok, de azok számára is erős üzenettel bír, akik szeretnék megkímélni hasonlóan kínos és fájdalmas felismerésektől a szeretteiket…
A szerző, Singer Magdolna weboldala: singer.hu
Nyitókép: cottonbro studio/Pexels
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.
Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát.
MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.
