Életünk tárgyai. Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?
Sokan megkaptuk már azt a klasszikus kérdést: mit is vinnénk magunkkal egy lakatlan szigetre. Más asztaltársaságokban úgy is kérdezik, ha tűz ütne ki a lakásodban, mi az a 10 dolog, amit biztosan kimenekítenél? Ez a gondolatkísérlet önmagában érdekes, de most mégis merészeljünk mélyebbre menni.
Mi határoz meg bennünket a tárgyainkból? Elvégre vannak karakterformáló eszközök, használati és haszontalan kellékek egyaránt. Az érték számít? Vagy az, ami már a szívünkhöz nőtt az évek alatt, holott a bolhapiacon egy fabatkát sem kapnánk érte? Mihez ragaszkodunk? Ez a ragaszkodás, sőt már-már kötődés inkább fogva tart, vagy épp ellenkezőleg, erőt ad? Nem árt egy leltárt készítenünk.
Képzeljük csak el – amit néha bűnügyi filmekben látunk – egyszer csak eltűnnénk, nyomunk veszik, sehol sem találnak, s a kirendelt szakértő természetesen szemlézné lakásunkat, szobánkat, mindent, amit és ahogy hagytunk. Végső soron mi derülne ki rólunk?
Az ajtó nyílik, a számunkra ismerős és mégis észrevétlen illat megcsapja az idegen orrát. Hirtelen észreveszi az íróasztalon hagyott eszközeinket. A katonás rendről azonnal sejteni kezdi, itt egy precíz pasas lakik, elvégre a fiókok is mind egyenesen sorakoznak, szépen hadrendben. A kanapé párnáin a gyűrődések is kisimítva, az olvasólámpa szolidan zöld búráján pedig sehol egy porszem, tehát emberünk takarít, ott is, ahol – valljuk nyugodtan be – nem mindannyian tesszük. Aztán a könyvespolc következik. Nem ABC-rendben állnak a könyvek, de messziről ordít, van bennük rendszer. A címek magukért beszélnek. Egyetlen szekrényt sem kellett kinyitni, máris mennyi mindent tudunk főhősünk karakteréről, érdeklődéséről, stílusáról. Nálad mit találna a profilozó?
Mások szenvedélyesen gyűjtögetnek. Életük minden meghatározó és jelentéktelen pillanatáról görcsösen félretesznek egy kis szuvenírt. Apró mementók ezek, amibe lehet kapaszkodni.
Nem pusztán a legutóbbi hévízi hétvégéről őrzött hűtőmágnesről van szó, hanem a szerelmével felnyitott pezsgő kupakjáról, a mozijegyek végeláthatatlan gyűjteményéről, egy asztaldíszről, egy fecniről, egy emlékezetes vacsora menükártyájáról, akár egy illatmintáról, egy szalvétáról, hajszálról, vagy bármilyen mütyürről, amiből sosem elég. Sőt, akad úgy is, néha egy átmulatott éjszaka után egy-egy söröskorsó is kerül a konyhakredenc tetejére. Hogy került az hozzá? Kérdezi önmagát somolyogva enyhén derűs büszkeséggel. Ez az ő élete. A tárgyakban, a tárgyak által él.
Mikor válik vajon egy tárgy haszontalan holmivá, netán egyszerű kacattá?
Meddig őrizzük múltunk? Életünk letűnt korainak szerelmeitől, barátaitól, osztálytársaitól kapott ajándékok és egyéb dolgok meddig jó, ha velünk vannak? Hol a határ, mi az arany középút, amit követhetünk? A régi fotóalbumok titkon egy doboz mélyén sunyítanak, hátha majd egyszer nosztalgiázni vágyunk, vagy mi a múltat végképp eltöröljük, ha új ember érkezik életünkbe, mintha meg sem történt volna egykori dicsőséges korszakunk!?
Szóljunk azonban a jövőről is. Periklész mondta egykor: „A mi feladatunk nem az, hogy megjósoljuk a jövőt, hanem hogy felkészüljünk rá.” Ezt vajon az anyagra vagy az anyagtalanra értette? Elveszünk a matériában, ami bár fontos, de elfelejtjük, nem lényeges létezésünk szempontjából.
Tanácsadó szakpszichológus
Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.