Ellopott gyerekkori karácsonyaim. Eszter története
Tizennyolc évesen életem első önálló karácsonyára készültem, a nálam négy évvel idősebb szerelmemmel. Mindketten otthonról menekültünk egymáshoz azon a felejthetetlen nyáron, én még gyerekfejjel, ő egy kicsit érettebben. Fogalmunk sem volt arról, milyen összeköltözni valakivel.
Nem csak a menekülhetnék vitt egymás karjaiba bennünket, nagy szerelem volt, igaz, sokan nem tudták hova tenni a nagy sietséget. Fogalmunk sem volt arról, milyen szülők nélkül élni, milyen, amikor szabadon dönthetünk a sorsunk alakulásáról, hogy milyen felelősséget vállalni a másikért és önmagunkért. Mert hát a garzon bérleti díját elő kellett teremteni, és én még javában az érettségire készültem…
Az első önálló, „felnőttes” karácsonyom rég volt, és igazán szép volt. Végre nem tört rám az apám Szenteste vad kiabálások közepette, alkoholgőzösen, végre nem fájt már annyira az anyám örökös hiánya, pedig az elviselhetetlen hiányérzet általában karácsonyra szokott tetőzni.
Együtt voltunk kettecskén, és az első karácsonyra már kezdett kioldódni belőlem az állandósult rettegés, meg az önsajnálat, hogy milyen egy elbaltázott sors jutott nekem! Édes Istenem, mit vétettem?! Hogy létezzek, hogy nőjek fel anyám nélkül? Legalább a nővéremet hagytad volna meg, hogy összekapaszkodhassunk, de nem, őt is elvetted. Nagyjából ebben a belső monológban telt a gyerekkorom.
Aztán, egy héttel a 18. születésnapom előtt a Jóisten kigondolta, hogy a kedvemben jár. Pont jókor, mert addigra minden koromsötét lett körülöttem, a gimit is készültem otthagyni. Szóval összejöttem Tomival. Jókor voltunk jó helyen. Sokan véletlennek mondanák, de én biztosan tudom, hogy ő a sorsomba volt vésve, és én is az övébe.
Tomival kiegészítettük egymást a traumáinkban, ő apa nélkül nőtt fel, egy „elveszett” anya mellett. A különbség az volt, hogy apámmal ellentétben Tomi anyja nem tört-zúzott, nem ivott, vagy ha mégis, titokban tette.
Tomit az édesanyja és a nagyanyja nevelte fel, az apja hamar lelépett. Nem volt előtte állandó férfiminta. Ha ezt olykor nehezményezte, az apámmal érveltem… Azt sem mondhatnám, hogy Tomi szeretetlenségben nőtt fel, de valami mégsem volt kerek, ahogy Tomi mondaná: még a széltől is óvott töketlen, felhizlalt kamasszá cseperedett.
Ő ténylegesen otthagyta a középiskolát, minden erejével tiltakozott az anyja által választott szakma ellen. Pedig anyuka jót akart (tudjuk, tudjuk). Ha Tomi nagyvárosi sihederként elvégzi vidéken a mezőgazdasági szakközepet, rögtön munkába állhat anyuka aktuális és nős szerelme mellett, aki állatorvosként úgymond vitte valamire. Tomi sajnos nem bírta a gyakorlati képzést, az istállót, de anyja udvarlóját sem, aki tíz éve csitítgatta lázongó szeretőjét: nyugodjon meg, el fog válni, csak idő kérdése. Ez persze soha nem következett be.
Szóval Tomival nagy vonalakban összepasszoltunk, az anyukája is megkedvelt, bár felfedezni véltem benne némi irigységet. Oly sokszor vetette a szememre, hogy Tomi úgy néz rám, mint egy istennőre.
Apám viszont nem volt kíváncsi Tomira. Mentségére szóljon, felőlem sem érdeklődött, mióta „elszöktem” otthonról. Nem tudom, mi történt volna, ha vele maradok. Nem biztos, hogy élnék, de lehet, csak dramatizálom. A költözésem után röviddel apám elvesztette az állását is. Még mélyebbre süllyedt.
Egy szó, mint száz: az első önálló karácsonyomat rendesen túllihegtem. Úgy voltam vele, hogy eljött az én időm, s ezennel az ellopott karácsonyokat ünnepélyesen visszaveszem.
Megbeszéltük Tomival, hogy ajándékozásra nem telik, de szerzünk karácsonyfát, díszeket, összehozok egy ragyogó karácsonyi menüt, sütök klasszikusokat, még bejgli is lesz.
Túlbecsültem a képességeimet.
Megszállottan tanulmányoztam a Horváth Ilona-féle szakácskönyvet (időszámításunk előtt, amikor még nem volt internet), közösen vásároltunk be Tomival a Tescóban. A szupermarket országos viszonylatban új és menő dolognak számított akkoriban, s bár elbűvölt, nem szerettem ott vásárolni, mert az árubőség feletti fegyelmezetlenségem rendre hazavágta a családi kasszát…
Elérkezett a nagy nap. Nekiálltam sütni-főzni. Tomi intézte a fát.
Szépíteném, de felesleges: a karácsonyi menü csúcspontja a máktöltelék lett. Magában kanalazva. Mai eszemmel már tudom, hogy próbasütést kellett volna tartani, ha lett volna miből. A csuszatésztát is meg lehetett enni, de a halászlevet még évekig tökéletesítenem kellett.
Miközben a készülő bejglit szuggeráltam, Tomi hazahozta a fát. Máig nem tudom, honnét szerezte a haverjával. Én tényleg csak annyit kértem tőle, hogy szép legyen és szimmetrikus. Megpillantottam a gyér lucfenyőt, és valami kicsúszott a számon. Nem tudom, mi. Arra emlékszem csak, hogy Tomi hevesen feltépi az erkélyajtót, és azzal a lendülettel hajítaná is ki a fát az első emeletről.
Jelentem, a karácsony ezen részét sikerült megmentenem! Nyilván az elfogultság beszél belőlem: a miénk volt a legszebb legcsúnyább karácsonyfa!
Ám az ünnep csúcspontját nem a fenyőfa és a karácsonyi „lakoma” jelentette, hanem a lágy ünnepi dallamokba élesen, hangosan és ritmikusan behasító csengő.
– Ilyenkor?! Ki lehet az?! Vársz valakit?! – kérdezgettük egymástól teljes döbbenetben.
Tomi egyik munkatársa volt az. December huszonnegyedikén, késő délután, midőn az angyalok javában szórják a szeretet csillámporát az otthonokra, s már egy lélek sem járkál az utcán. Munkásruhában várakozott, csengetett, várakozott, csengetett az ajtónk előtt. Azóta sem értem, miért nem sietett haza a kicsi gyerekeihez és a feleségéhez. Valami fontosat akart mondani, munkaügyben. Ráért volna harmadnap is, sőt, jövőre is, de ő ezt – pechünkre – nem érzékelte.
Hát így telt az első, „felnőttes” karácsonyunk bevezető napja. Tökéletlenül boldogan.
Jó „visszanézni” akkori önmagamra, a túlélésre, az erőmre emlékeztet. Ez a karácsony minden addigi ünnepet felülírt. Gyermekkorom ellopott karácsonyaiban sem béke nem volt, sem szeretet.
N-K. E.
Nyitókép: Brigitte Tohm/Pexels
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
