„Ember vagyok. Bocsáss meg nekem!” Egy fiatal anyuka fájó üzenete a kislányához
Az alábbi jegyzetet (vagy inkább üzenetet) egy fiatal édesanya juttatta el hozzánk. Az állapot, amiről ír, sok kisgyermekes szülő számára lehet ismerős, mégis kevesen képesek nyíltan beszélni róla, a szégyenérzet és a bűntudat miatt. Az elvárások miatt. A félelem miatt, hogy értetlenséget, rosszalló megjegyzéseket kapnak válaszul. Gondolatainak az alábbi címet adta: anyukák esti imája.
Ma is kiabáltam veled. Nem is, inkább ordítottam. Torkom szakadtából. Nem tudom, mi volt az utolsó csepp, azt sem éreztem, hogy fel fog törni belőlem elementáris erővel a mai nap dühe, frusztráltsága, kimerültsége. De kitört. És te ott voltál. Hallottad minden meg nem válogatott szavam, amit nem kellett volna. Minden alkalommal mardosó bűntudattal jövök ki a szobádból, miután megsimogattalak, és tündéri alvó orcádra adtam számtalan könnyes puszit és kértelek, hogy ne haragudj. Tiszta szívemből szeretlek, és minden porcikámmal azon dolgozom minden nap minden egyes pillanatában, hogy boldog életed legyen. Hogy tudd, én mindig itt vagyok, és itt leszek neked, ha szükséged van rám.
Nem a te hibád, hogy a gyereknevelés gyönyörűen gyötrelmes hullámvasútján a túlterhelt felnőtt elme néha megbomlik. Nem is az én hibám. De én vagyok a felnőtt, nekem kell tudom, hogy mit bírok, és nem lehetsz te fáradt szavaim „bokszzsákja”. Bármit megtennék, hogy visszamenjek az időben, és türelmesebbek legyek veled, mert nekem kell téged megtanítanom arra, hogyan nyugszunk meg, ha beborul felettünk az ég. Csodát nem tudok tenni, de minden nap azon leszek, hogy jobb anyukád lehessek. Mert te egy csoda vagy, és érted bármit megtennék. És meg is fogok. De ember vagyok. Bocsáss meg nekem!
***
Nem állíthatjuk, hogy az anyuka a szülői kiégés súlyos stádiumában van, hiszen ez a pár sor egy rosszabbul sikerült napot, estét örökít meg, ez pedig kevés bárminemű „diagnózis” felállításához – nem is ez a cél.
Figyelmet inkább az érdemel, hogy az az anya, aki a gyermekével érzékelhetően szoros szimbiózisban él, miként éli meg a saját „gyengeségét”, jelen esetben az impulzivitása feletti kontrollvesztettséget. Szégyen és bűntudat gyötri. Retteg a gondolattól, hogy nem (elég) jó anya.
Azt üzenném neki, hogy ne csak a kislányát, magát is szólítsa meg, eképpen:
Ember vagy! Bocsáss meg önmagadnak!
Ha egy anya nyíltan vállalja, hogy végtelenségig kimerült az anyaságban vagy vannak kifejezetten rossz napjai, az a környezete előtt nem (feltétlenül) vet rá jó fényt. Erős elvárásokat támasztunk, idealizáljuk az anyaszerepet – a jó anyák halhatatlanok, minimum fáradhatatlanok, kibírnak mindent is. (Sok mindent kibírnak, valóban.)
A modern gyermeknevelési irányzatok a pozitív nevelés fontosságát hangsúlyozzák; nehéz lenne vitatkozni azzal, hogy a meleg, támogató érzelmi légkör segíti leginkább elő a gyermek megfelelő lelki, szellemi, erkölcsi fejlődését. Pozitív anyaként „működni” állandó jelleggel képtelenség.
A kimerültség egyik jele egyebek mellett az állandósult feszültség, az „idegállapot”. Vagyis nem elítélendő, nem megbocsáthatatlan „dolog”. És nem kellene mardosó bűntudatnak kísérnie, sem szégyennek – nehéz ezt szabályozni.
Az elvárások miatt működünk így.
Visszatérve a kiégéshez: a szülői burnout-tal tudományos körökben a 2000-es évektől kezdődően kezdtek behatóbban foglalkozni, bár kutatások már korábban is léteztek e tárgyban. (Azért nevezik szülői kiégésnek, mert az anyákat, apákat egyaránt sújthatja.) Tudvalevő, hogy a kiégés nem kizárólag a munka világához kapcsolódik, és nem csak azokat veszélyezteti, akik a hivatásukból, munkakörükből fakadóan emberekkel foglalkoznak. A hangulatzavarral, a realitásérzék fokozatos elvesztésével, tartós kimerültséggel, fásultsággal járó állapotnak 12 fázisát különbözteti meg a szakirodalom. Az első néhány fázis még egy (látszólag) teljesen rendben lévő embert mutat, bár ebben a stádiumban is érzékelhető egyensúlytalanság; az illető lelkes, tettrekész, szinte megállíthatatlan. Tombol benne a bizonyítási vágy. Ekkor kell(ene) nagyon résen lenni (a közvetlen környezetének is), mert ebben a szakaszban kezd megborulni a „rend”. A személyes igények helyét elfoglalja, kitölti a „feladat”, és innentől kezdve fokozatosan gyengülhet a realitásérzék. Szinte minden egykor természetes és fontos erőforrás elapad.
Beszűkült tudatállapot, belső üresség, depresszió jelzi a teljes kiégés bekövetkeztét. A szülői burnout lefolyása némileg más, de a gyermek érdekében is fontos megelőzni a komolyabb bajt. Ebben érdemes a szülőknek támogatniuk egymást, a családtagoknak pedig a szülőket.
Remek cikket írt korábban a szülői kiégés lélektanáról Magyar Nikoletta pszichológus, itt olvasható:
Nyitókép: Mathilde Langevin/Pexels
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
