Emberi, állati és isteni dolgokról
„Tévedni ember dolog”, tartja a mondás, és van kétféle folytatása is: „…de állati kellemetlen”, illetve: „…de isteni érzés”.
Ez utóbbit talán senki sem gondolja komolyan, pedig több van benne, mint merő irónia. Az, hogy tévedéseinket, hibázásainkat hogyan kezeljük, jórészt tanult viselkedés. Ez rossz hír, ha azt vesszük, hogy egy kiskorunkban belénk égetett programmal kellene kezdenünk valamit, ám egyben jó hír is, mert ha nem tetszik, amit tanultunk, akkor tanulhatunk valami újat, amivel felülírjuk a régit.
Ha tévedésekről, hibákról esik szó, van egy manapság igen divatos menekülőút: a kimagyarázás. Afféle „nagy kijelentések”, mint „nincs jó és rossz döntés, csak döntés”, „nem hibáztam, csak találtam pár utat, ami nem működik” és hasonlók. Ezek mögé jól el lehet bújni, de érezzük a dolog hamisságát.
Mert hiba és tévedés bizony van.
Egy adott cél szempontjából igenis értékelhető hibaként egy-egy olyan lépésünk, amely a céltól eltérít. Például ha összekeverem a sót és a cukrot, ez akár gulyásleves, akár piskóta készítésének esetében történik, bizony hiba, ugyanis ehetetlen lesz a végeredmény, azaz nem értem el a kitűzött célt. És magyarázhatom, hogy „csak kitaláltam egy új ételt”, ha nem lesz, aki megenné!
Szeretnénk úgy látni jövőbeli önmagunkat, mint aki nem téved, nem hibázik, ellenkezőleg, mindent jól, sőt: tökéletesen csinál akár elsőre is. Csupa jó döntést hozunk, amelyek mind-mind előre viszik az életünket egy szebb és jobb valóságba. Nem rontjuk el, nem nyúlunk mellé, nem döntünk hátrányunkra, nem ártunk magunknak, és lehetőleg másoknak sem. És ha nem így történik, csalódunk. Mert lehet, hogy tévedni emberi dolog, na de azért velem ilyesmi mégsem fordulhat elő!
Hadd meséljek el egy réges-régi történetet. Még az ősidőkben, egyetemi vizsgákra készültem, közben körülöttem lakásfelújítás zajlott. A mesterember egész nap fúrt, faragott és káromkodott. Munkában sokoldalú volt, igazi ezermester, káromkodásban viszont eléggé egysíkú, így egyetlen kifejezést használt minden szituációra. Ennél fogva egész nap ezt hallottam: „zzzzzz….brrrr… …elb***tam ”. Egy idő után sírtam a röhögéstől, annyira hozzánőtt ez a refrén a tanulmányaimhoz, tartottam tőle, hogy szóbeli vizsgán magam is ezt fogom megismételni fennhangon. Az egészben az volt a csodálatos, hogy bár a mester – a saját kijelentése szerint – mindig mindent elb…, szóval elrontott, végül mégiscsak minden elkészült, és igazán jó is lett! Igen, közben lehet, hogy túl hosszú volt a léc, és vissza kellett szedni, hogy kicsit rövidítsen rajta, lehet, hogy rosszul mérte ki a tapétacsíkot és újat kellett vágni, összekeverte a csavarokat, és újra kellett válogatnia őket. És az is lehet, hogy itt-ott nem volt milliméter-pontos az illesztés, nem volt hibátlan a lakkozás, nem volt tökéletes koncentrációjú a ragasztó. Viszont az eredmény szép lett, teljesen használható, működőképes, tehát a lakás „tudta”, amit tudnia kellett. Megfelelt a célra.
Lehet, hogy a nagy ívű terveink megvalósítása közben, ránézve a részeredményekre, magunk is ehhez a népszerű kifejezéshez fogunk folyamodni. Lehet, sőt: valószínű! Ám ez még nem a világvége, még lehet a dolgokon alakítani. És jó eséllyel megfelelő lesz a végeredmény. Az ezermester ugyan naponta kb. háromezerszer hirdette ki a fent idézett „eredményt”, ennek ellenére nem omlott össze, nem dobta el a szerszámait és nem kuporodott le egy sarokba zokogni önnön hibás voltán, meg a kudarcokon és a tévedéseken. Kimorogta a feszültséget, és folytatta a munkát. A tapasztalatok figyelembe vételével módosított a dolgokon itt-ott. Ebből lett aztán a szép, felújított lakás. Abból, hogy folytatta.
„Tévedni emberi dolog, de állati kellemetlen.” Ez a mondás egyik verziója. Kellemetlen? Lehet. De az még nem tragédia. Belső döntés kérdése, mekkora fontosságot tulajdonítunk neki. Jó, persze, pluszmunka a javítás, de közben gazdagabbak lettünk egy-két tapasztalattal, tehát kaptunk is valamit a dologból.
„Tévedni emberi dolog, de isteni érzés.”
Nem vicc, nem irónia. Tényleg isteni! Mert ugye „csak az nem hibázik, aki nem csinál semmit”. Teremteni, újat alkotni, ismeretlen területet felfedezni… ezek isteni minőségek! (Kutatók, fejlesztők számára teljesen természetes az a szituáció, hogy kipróbálnak valamit, és abból nem lesz semmi használható. Ők azok, akik a maga természetességében élik meg ezt az isteni minőséget.)
Ha újat próbálunk, új utakra lépünk, akkor alkotunk, akkor teremtünk. És teremteni – isteni dolog! Hogy közben tévedünk, hibázunk? Igen, ez is része az „érzésnek”. Fogadjuk el, és folytassuk a munkát!
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.