Emelkedjetek el, lányok!
Fönt a várban, a Szentháromság téren, néha nekidöntöm hátamat a hideg kőnek. Váltakoznak mellettem a hol meggyötört, hol kicsattanó szereplők, a nyelvi zűrzavar, a szépítő szerek illata.
Ahogy jöttem végig a városon, egy idős, imott-amott már foltos ember mosolyog le a plakátokról, állítólag rá kellene haragudni.
Csak azt nem értem, hogy akkor miért nincs a képen szarv rajzolva neki, vagy pata, az oldalán három csíkkal, mint az Adidas cipőkön, esetleg hegyesre csiszolt metszőfogak, melynek a végéről valódi vér csöpög a székesfőváros poros aszfaltjára.
Itt fönt a Várban, nincs kiplakatírozva az undok riogató, a zászlók a szélben békésen simogatnak. Odébb a Halászbástya felé fura dologra leszek figyelmes, imitt-amott lányok ugranak magasra széttárt karokkal és szétterpesztett lábakkal, majd a földre huppannak. Meglehet, valami új őrület, lefogyasztó gyakorlat, mindenesetre ugrálnak rendesen.
Apropó, lányok! Annyira egyformának tűntök, égi tünemények.
Régen az angyalok nem viseltek ugyanolyan sima hosszú hajat, kicsinyke dzsekit, lábhoz tapadó, csöves nadrágot és hozzá sportcipőt, mint most ti, szinte valamennyien. Hol az egyéniség, kedveseim? Most például csoportosan, egymás mellett állva ugranak a magasba, sikítanak, kezüket széttárják, lábukat szétterpesztik a levegőben, de nem fagy le a kép, nem maradnak odafönt, pottyannak, huppannak, nevetnek, összegömbölyödnek, mintha hascsikarásuk támadt volna.
Látjátok kedveseim, csak az a kicsinyke idő jut mindannyiunknak ott fönt a magasban, végtagjainkat dobálva fülig érő szájjal, édes gondtalanságban. Aztán zsupsz, talaj. És ti mégis, még mindig mosolyogtok. Maradjon is így. Ja, most látom, hogy volt ott egy kamerás ember. Szóval nem is elrugaszkodási gyakorlat, elemelkedési kísérlet, csupán fénykép. Napi feltöltés a dicsekvős oldalakra a reggeli, a futópad és a „süt a nap a hegyoldalban” után. Értem. Szóval nem emelkedtek el ti sem, mint ahogy nekünk sem sikerült.
Kár, nagy kár. Már azt hittem. És talán ti is azt hittétek. De ez itt az élet. És a vámpírok csiszolják a szemfogukat a nappali sötétségben, a fagyos rejtekhelyeken.
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.