„Én mást szeretek.” Ki merne ma Mikszáth Kálmán lenni?

Akár a régi századokban, ma is telve vagyunk ábrándos rajzolóművészekkel, szózsonglőrökkel, akik ha arra kerül a sor, hogy a nő, akit gondjaikra bízott egy váratlan szívdobogás, arról találna érdeklődni, hogy „mi lesz velünk”, és „ezt majd, hogy tervezed megvalósítani”, átkarolják az ideáljuk derekát és sejtelmes mosolygásba kezdenek. A szikár, józan kérdésekre aztán szép vonalvezetésű, élénk színekkel felöltöztetett, megnyugtatónak vélt, ugyanakkor kápráztató válaszokat adnak, mert ha a jövőről van szó, a férfiak nyomban elbeszélőkké, regényírókká, festőművészekké változnak.

De lesz-e majd bátorságuk Mikszáth Kálmánokká lenni a mai férfiaknak, ha történetesen nem úgy alakulnak a dolgok, és a kicsinyke szoba-konyhában megdermednek a fölskiccelt álmok, mint a három napja mosatlan edények. Ha a rajzolatokkal takarózó kedves egyre inkább vacogni lesz kénytelen a fűtetlen szobában, amit még a szép szavak sem tudnak fölfűteni, mert a hamisnak vélt szavak fűtőértéke fokozatosan elhalványul.

Mauks Ilona

Húsz éves kis lányocska volt a fiatalabbik Mauks lány, Ilona, gyermeke a balassagyarmati Mauks Mátyásnak, aki szolgabíróként igyekezett tartani a látszatot, ahogy azt a birtokukat folyamatosan elveszítő kisnemesek tették az 1870-es években. Ilonka nem volt kifejezetten szép, de csúnya sem, viszont Jókai-hősökről, regénybeli alakokról ábrándozott, akik poros csizmával érkeznek a boros képű atyafiak közé, s nem állnak be adomázni a vadászatokról és a kényesen tenyésztett agarakról, hanem az erősen sajgó női szívekre hoznak receptet.

Így érkezett meg Balassagyarmatra egy kis köpcös, morcosan vicces férfiú, aki nem volt kifejezetten szép, igaz csúnya sem, miközben esküdtnek szegődött Mauks Mátyás szolgabíró hivatalába. Egy messziről jött Mikszáth persze úgy néz ki, ahogy akar, Mauks Ilonának már az is összerántotta a lelkét, hogy nem a helyi úri cécóból jött ez a palóc atyafi, és elmondása szerint „vannak ihletett percei, amikor érzi, hogy egy fejjel magasabb a többi embernél”. Tetejében még írással is foglalatoskodik, szeretne regényíró lenni, de mindenesetre a hírlapírásban kipróbálná magát.

Aztán a mindennapi szürke hivatal árnyékában Mikszáth fura változást vett észre a lányon, vagy talán saját magán. Ilona egyik napról a másikra megszépült. A haja szőkésen illatos hullámokat vetett, a szája pedig annak ellenére, hogy nem volt fölékszerezve pirosítóval, valahogy jelentősebbé, vonzóan húsosabbá vált, mintha egy csepp vér karcolta volna végig izgató fényesen. És amikor már így látunk, akkor boldogok leszünk, hogy nem látunk rendesen, amit a nők olyan nagyszerű érzékkel fedeznek föl bennünk, és olyan szelíden fordítanak a maguk javára, hogy a legszerencsésebbnek érezzük magunkat ezen a földön.

A rátarti szolgabíró, Mauks Mátyás persze nem kért a meggyűrt cipőjű, firkásznak készülő Mikszáthból, olyannyira, hogy amikor rájött, hogy a leánya éjszakánként a szerelem háztetőjén sétálgat behunyt szemmel, támadásba lendült, hogy megtarthassa magának azt, amit így csak elveszíteni lehet.

Váltóhamisítással vádolták meg az ifjú Mikszáthot, aki alig tudott megmenekedni a méltatlan helyzetből. Ám ettől fogva nem volt maradása, Pestig meg sem állt, és vele ment Mauks Ilona is, a fővárosi élet ábrándjaival. Kováts Lőrinc barátjuk segedelmével tartották meg az esküvőt a székesfővárosban. Lőrincz maga is tiltott kapcsolatot ápolt, őt egy francia nevelőnő gyönyörű kiejtése ejtette ki a világ gondoskodó öléből.

Fölkavaró pillantások drágakövére emlékeztető halványzöld ruhában állt az oltár elé Ilona 1873. július 13-án, és a nyomasztó hőségben alig várta, hogy leülhessen egy padra a templomkert lombos fáinak árnyékában, ahol pihegve remegtek a falevelek. Mikszáth a következő hetekben és hónapokban jó néhány redakciót fölkeresett, kalapját gyűrve a kezében a főszerkesztők előtt ácsorogva, akik rendre szép jövővel biztatták, de a jelenben nem tudtak ígérni semmit. A Balassagyarmaton sebtében fölfestett, színektől táncoló kép mind sötétebb és komorabb lett.

Kezdődött azzal, hogy mindjárt az esküvő utáni héten kolerában meghalt Mikszáth édesanyja, és ifjú feleségével egy nyomasztó, gyásszal teli házba érkeztek meg Szklabonyára, ahelyett, hogy az ünnepi asztalon megfőtt csirkedarabok vágták volna hanyatt magukat a sárgásan ragyogó levesben. Erre jött a felismerés, hogy a nem túl jelentős szklabonyai birtok után bizony adósságok maradtak hátra, s visszatérve Budapestre eredménytelennek bizonyult a kilincselés is az olajos padlójú szerkesztőségekben.

Csak az esték ne lettek volna, amikor az alig fűtött szobában szegényes vacsorájukat költötték a fiatalok, és Ilona szomorú szeméből Mikszáth kiolvasni vélte az édesapa, Mauks Mátyás távoli, haragos tüzeit. Csend borult a lakásra, beszédes csend, amiben a szolgabíró lányát pesti élethez szoktató író mindig azt a különös mondatot vélte hallani: „bár hallgattam volna szegény apámra”. Váratlanul jött a remény, az örömet hozó kisgyermek, de ez a kedvező napjárás mindössze három hónapig tartott. Meghalt a baba, és súlyos beteg lett Ilona. Szétázott, komor képekkel a gondolataiban tért haza a beteg feleség, és persze otthon szeretet, törődés, gondoskodás várta sok-sok „ugye-ugye mi megmondtuk” hímzésű párnával a feje alatt.

Mikszáth maradt a befüggönyözött, elsötétített szobában. Maradt a magát okoló töprengésekkel és maradt a ténnyel, hogy minden, amit tett, kevésnek bizonyult. Önvád tépte, mint aki mielőtt bármit elérne, semmivé, senkivé lesz, és ezzel nem lehet jól lakni, nem lehet jól lakatni. Az ilyen férfitől mentse meg a Mauks Ilonákat a Jóisten.

Levelet írt hitvesének, a legkeservesebb sorokat karcolta a papírra eddigi élete során. Szakítást ajánlott, alkalmatlannak mondva magát, hogy gondoskodjon bárkiről is, különösen arról, akit mindenkinél jobban szeret. Mauks Ilona hallani sem akart a válásról, vállalt volna minden nélkülözést, mert hitt Mikszáthban, mint az ifjúkori regényhősökben.

Az írót azonban rágta a szégyen, boldogtalanná tette a tudat, hogy közel sem ér annyit, mint azt gondolta, s nem óhajtotta, hogy híve, kedvese, hitvese, ezzel naponta szembesüljön, nem akarta látni a csalódottságot, a csendben gőzölgő esti tea fölött Ilonka szemében. Újabb levelet írt, amiben már csak ennyi állt:

„Én mást szeretek”.

Hét év telt el utána, hét kacskaringós év, küzdelmekkel, hányattatásokkal, nem remélt, mégis kiverekedett írói sikerekkel. És hét év után Mikszáth ismét hófehér papírt keresett elő az íróasztalfiókból, kék folyadékba mártotta a tollát, a szeme megtelt az olykor-olykor túláradó Duna vízével, és lassú sercegéssel írni kezdett.

„Ön megosztotta a rossz sorsomat, a legrosszabbat magam szenvedtem át, a jobb sorsomat szívesen megosztanám magával”. Előbb egy kurta „nem” volt a válasz, aztán egy tétova „jöjjön el hozzám látogatóba”. A látogatás jól sikerült, amit három Mikszáth-gyerek születése követett.

Vajon van-e bátorságuk Mikszáth Kálmánokká válni a mai férfiaknak, ha úgy adódik, hogy a munkájuk, a gondoskodásuk, a kezük, nem ér már többet egy puszta simogatásnál? Ami persze olykor többet ér minden másnál…

Fodor Sándor

Kommunikációs szakember, író, újságíró

Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.