Értünk egymás nyelvén? A kommunikáció zavaros vizei

Sokak számára ismerős lehet Schubert dala, a Pisztráng. Ha te ebből kimaradtál, kérlek, most függeszd fel az olvasást, és keress rá. A dalt is érdemes meghallgatni, mert csodaszép, de most a szöveg a lényeg.

A csermely halkan zúgott, hol útja völgyre nyílt,
Hűs mélyén pisztráng úszott, úgy surrant, mint a nyíl.
Oly tisztán, szépen látszott, én csendben ültem ott,
A vízben vígan játszott, és messze csillogott.
A vízben vígan játszott, és messze csillogott.

Rút, álnok lesben állva egy férfi nézte őt,
Nagy horgászbottal várta, a hal hogy arra jő.
A tiszta vízben, véltem, itt nem lesz semmi baj,
Így meg nem fogja véle, hisz látja őt a hal.
Így meg nem fogja véle, hisz látja őt a hal.

A horgász cselre készül, mert unja már
A csermelyt, felzavarja végül s na lám amire várt,
Már húzza tépi horgát a végén, a végén ott a hal,
Jaj, miért hogy mindig jól jár és célhoz ér, ki csal.
Jaj, miért hogy mindig jól jár és célhoz ér, ki csal.

A horgásznak esélye sincs a sikerre a kristálytiszta vízben, „mert látja őt a hal”. A dalban nincs happy end: a horgász felkavarja a vizet, és végül kifogja szegény pisztrángot.

Amikor zavaros kommunikációról hallok, mindig eszembe jut Schubert dala. Továbbá eszembe jut a bölcs Monsieur Poirot is, amint bajuszán végigsimítva megkérdi: „cui bono?” – azaz kinek származik ebből haszna?

Egyszerűen nehéz elhinnem, hogy csupán tehetetlenségből, hozzá nem értésből fakad ennyi rengeteg hiba a kommunikációban!

A tudatelmélet vagy elmeteória arról szól, hogy míg közvetlen tapasztalatot tudunk szerezni a saját testünkről és a saját tudatunkról, továbbá a másik ember testéről is (láthatjuk, tapinthatjuk stb.), addig a másik ember tudatáról nincs erre lehetőségünk, tehát „csupán” feltételezzük a másikról, hogy neki is van tudata. Eddig az elmélet, azonban általában működik az emberekben egy „továbbgondolás” is, miszerint

feltételezzük, hogy a másik ember tudata pontosan úgy működik, mint a sajátunk. Amikor szembesülünk vele, hogy a másik egyáltalán nem azt értette mondandónk alatt, mint amit mi közölni szándékoztunk, akkor persze azonnal kiderül, hogy az a másik tudat teljesen másképp működik – ám sokszor ezt sem fogadjuk el. Inkább feltételezzük, hogy a másik „szándékosan” félreértelmezte a szavainkat, csak „kötözködik”, netán szimplán „ostoba”, ha nem érti, hiszen ez annyira „egyértelmű”!

Az elsődleges zavarforrás a kommunikációban tehát a tudatelmélet kiterjesztése és az „egyértelmű”-be vetett túlzott hit. Ha ezen túlléptünk, és el tudjuk fogadni, hogy némi plusz energia árán oda-vissza magyarázni és egyeztetni kell, hogy meggyőződjünk, a másik ugyanazt értette-e az elmondottak alatt, mint mi magunk, akkor jön a nevelés, a szociális kontextus.

Mai társadalmunk az ember „sapiens” mivoltára épít. Mert mi annyira, de annyira okosak vagyunk ám! Nincs is nagyobb szégyen, mint valamit nem érteni, nem tudni, visszakérdezni, korrepetálásra járni. És hányszor hangzik el minden áldott nap, a világ minden nyelvén, hogy „nem igaz, hogy nem érted!”… Tehát

a tisztázás iránti vágy és szándék egyáltalán nem nemes, nem dicséretes, nem követendő példa. Ez önmagában is elgondolkoztató…

A másik társadalmi hatás a „virágnyelv”, a sorok között olvasás és oda való írogatás. A virágnyelv eredetileg valóban a virágok használata általi kommunikáció volt. Még őriznek a szüleim egy régi könyvet, amelyben komplett virág-szótár is van: ha egy hölgy ilyen vagy olyan virágot viselt a ruháján vagy tartott a kezében, netán nyújtott át valakinek, annak konkrét üzenete volt. Ugyanígy, az urak is kifejezhették érzelmeiket, gondolataikat, hozzáállásukat az átadott virágokkal. Na persze, ezt a nyelvet a gardedámok és lányos mamák is tökéletesen ismerték, sőt, a vadászpuskával felszerelt lányos apák is, tehát óvatosan kellett bánni a nagy „önkifejezéssel”. (Valahol azért van ennek egy szép oldala is: a mai „kő kóla? – meg hát!” szintű „párválasztási kommunikáció” helyett mennyivel szebb egy szál vörös rózsa! Holott pontosan „azt” jelentette a rózsa is a virág-szótár szerint…)

A virágnyelven fogalmazás és a sorok közé rejtett valódi mondanivaló problémája akkor kerül elő, amikor nincs egységes szótár mögötte. Nemrég láttam egy kis összefoglalót, három oszlopos táblázatba szedve, az angol nyelv alkalmazásáról angolok és mindenki más értelmezésében. Az első oszlopban volt a szöveg, a másodikban az, amit egy angol ért alatta, a harmadikban pedig az, amit mindenki más, akinek tanult nyelve az angol. Olyanok szerepelnek benne, mint például: „nem rossz! – pocsék (az angol szerint) – nem rossz (mások szerint)”. Összességében az derül ki az anyagból, hogy akinek idegen nyelv az angol, és nincs meg hozzá az a kulturális háttere, ami a „született” angolnak, az hajlamosabb szó szerint értelmezni az elmondottakat (akkor is, ha szótárazás nélkül is érti). Ahhoz nagyon kell tudni angolul, hogy a mögöttes valódi gondolatot a kontextusban alkalmazott nüanszokon keresztül megértsük.

Az angolnak ezzel két baja van: az egyik, hogy a másik ember miért nem érti, hogy ő valójában arra gondolt, hogy „pocsék”, amikor azt mondta: „nem rossz”, és miért nem eszerint reagál, a másik, hogy a nem-angol miért akarja őt rákényszeríteni, hogy olyat tegyen, amit egy angol sohasem tesz, azaz mondja ki azt a szót fennhangon, hogy „pocsék”.

Aki tehát „rendesen” szocializálódott, az bizony bármelyik ujját is harapja, fájni fog neki. Ha a „rendes”, azaz virágnyelvi kommunikációt választja, akkor rengeteg energiájába fog kerülni a sikeres „adatátvitel”, legyen szó tényekről, gondolatokról, érzelmekről, bármiről. Újra és újra szembesül a másik ember tudatának másféleségével, és alig-alig talál olyat, akivel félszavakból is mindig megértik egymást. Ha pedig erőnek erejével kiszáll ebből és a „kristálytiszta” kommunikációt választja, akkor olyan területre lép, ahol nincs otthon. Az ismeretlen – bizonytalan. Erőt kell vennie magán, és egész addigi programozottságát módosítania kell. Ez rengeteg feladat – tehát jó eséllyel esze ágában sem lesz ezt megtenni!

A zavarkeltés további szintjeiről a következő cikkben olvashatsz.

Major Virág

Külsős munkatárs

Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.