Ha zárt ajtót vársz, azt fogod látni. Észreveszed a lehetőséget az életedben?

Adódik a kérdés, mikor vagyunk Watsonok és mikor Sherlock Holmesok a saját életünkben. Következzen egy rövidke részlet, mely rögtön megvilágítja mai vizsgálódásunk tárgyát.

„Most is, mint mindig, megnevettetett az a játszi könnyedség, amellyel felvázolta gondolatmenetét.
– Amikor a logikai fejtegetéseit hallgatom, a dolog olyan nevetségesen egyszerűnek tűnik, hogy úgy érzem, magam is könnyűszerrel lennék efféle mutatványra képes – jegyeztem meg. – Habár minden apró részlet a meglepetés erejével hat, és addig nem is látom az összefüggést, amíg az egészet el nem magyarázza. Pedig bizonyára én is látok mindent, amit maga, barátom.
– Ez így is van – felelte Holmes, miközben cigarettára gyújtott, és az egyik karosszékbe vetette magát. – Maga is lát mindent, Watson, csak éppen nem figyeli meg. Ugye világos a kettő közti különbség?”
Forrás: Conan Doyle: Sherlock Holmes kalandjai >>

Sokan keressük-kutatjuk a saját szerencsénket, de valahogy nem akar megjelenni. Nem mi vagyunk, akik pont jókor vannak jó helyen, akik csókosak lehetünk, akiknek kihúzzák a nyerőszámait, akiknek valahogy mindig jót dob a gép, s a híres mázli faktor is mindig nekik kedvez.

Nem, mi valahogy mindig – elnézést a kifejezésért – szívunk, és úgy érezzük, hogy folyton kibabrál velünk a kis gonosz manó borsot törve vágyaink dicsőséges beteljesülésének.

Bezzeg nekik sikerül, s irigyeljük őket, sokszor utálva, máskor sóvárogva, harmadízben pedig titkok, trükkök után kutatva, hogy kisebbítsük érdemeiket, mert csak véletlen volt. No igen, véletlen, de akkor értünk miért nem jön el soha?

A következő sorokat egy hipotézissel kell indítanunk. Tegyünk fel, hogy a szerencse és a véletlen, bizony rajtunk múlik elsődlegesen, nem a sorson és végképp nem a végzeten. Ha ezt elfogadjuk kiindulási pontnak, akkor bizonyosan megállja a helyét az a lélektani észrevétel, hogy az attitűd, ahogy a világot szemléljük, ahogy viszonyulunk a létező körülményekhez, nagymértékben kihat arra, ahogy aztán észlelünk a világot magunk körül. Emiatt sokkal inkább azt látjuk, amit belül várunk.

Ha zárt ajtót várok, azt fogom látni, hogy nincsenek lehetőségeim, ha pedig nyitott ajtóra számítok, könnyen révbe érhetek, mert meglátom a kínálkozó alkalmat, helyet és időt a cselekvésre.

Az alábbi történet egy pontja meglehetősen kínos rám nézve, de nem szeretnék olyan ferdítést tenni, hogy egy ismerősömmel, vagy egy kliensemmel történt, mert bizony velem esett meg.

Pár évvel ezelőtt egy nyitott terű, osztrák Rail Jet vonatcsodával érkeztem Győrből Budapestre. Fontos megemlíteni, hogy az utazás napja a vasárnap egyben másnap is volt, hiszen egy esküvő bódulata még a fejünkben tombolt a délelőtti vonatra várva. Hatalmas a tömeg, a csomagok száma végtelennek hat, s a szerelvény menetrend szerint begördült a hármas vágányra. Mindannyian fölszálltunk, vagy inkább tülekedtünk, s bár mindenkinek van – elvileg – előre foglalt ülőhelye, az utasok módfelett feszültek voltak. Ülőhelyemig már csak egy fotocellás ajtón kellett áthaladnom, azonban az ajtó zárva volt. Meg se moccant. Erőlködtem így, próbáltam úgy, mégsem mozdult. Egy-egy centit talán, de aztán csak-csak görcsösen tartotta magát. A tömeg gyűlik, a feszültség fokozottan nő. Mi tévő legyek? De nem volt ötletem. S aztán történt valami, ami örök anekdotává tette ezt az utat. Egy idősebb hölgy kiszólt bentről: „Fiatalember, nyitva van!”

Igen, kedves Olvasóm, a levegőoszlopon nem mentem keresztül, mert azt hittem, az ajtó zárva van, pedig valójában semmiféle ajtó sem volt előttem. Amikor pedig erőlködtem a nyitással, valójában épp be akartam magam előtt csukni a lehetőséget.

Vajon hányszor vagyunk úgy a mindennapokban, hogy csak egyet kellene lépnünk, s az élet tálcán kínálja a jobbnál jobb helyeket, s mi mégsem látjuk meg?

A történetnek azonban még nincs vége. Ugyanis a mögöttem álló utas egy barátom volt, aki történetesen ugyanazon az esküvőn mulatott velem az előző éjjel. Megkérdeztem, mit gondolt, míg ez az egész lezajlott. Maximum 30 másodperc lehetett, de ahogy lenni szokott, legalább 8-10 percnek tűnt.

– Imre, ne haragudj, de először azt gondoltam: „Hát ez hülye! Miért nem megy már? Mi van már?” (…) Aztán tudod, láttam a szenvedésed, hogy bajlódsz az ajtóval, s mindazt, amit leművelsz. És az a fura, hogy egy pillanatra, mintha már én is úgy láttam volna, hogy tényleg zárva van az a fránya dög.

Ez a történet – azon túl, hogy mindig megmosolyogtat, ha eszembe jut – örök tanulság számomra. A magam bőrén tapasztalhattam meg, milyen könnyen becsap minket torzított észlelésünk. S mindezt egy egyszerű helyzetben. Ha itt ilyen könnyen előfordulhat, vajon olyan komplex jelenségek során, mint egy párkapcsolat dinamikája, vagy egy munkahely bonyolult mindennapi struktúrája, hány és hány sikerről, szerencsefaktorról maradunk le saját észlelésünk speciális volta miatt!?

Ha tehetjük, néha álljunk meg a nap végén és merjünk feltenni egy kérdést: „Ma vajon mit nem vettem észre?” Ezek nem biztos, hogy nagy dolgok, nem feltétlenül sorsformáló, mindenkor jelentős pillanatok. Lehet, csak apró gyöngyszemek, de épp ezek a gyöngyszemek tehetik azt az életünkkel, hogy ne csupán mókuskerék-harcban tengődjünk és sodródjunk, hanem valóban létezzünk.

Nyitókép: Ekaterina Belinskaya/Pexels

Limpár Imre

Tanácsadó szakpszichológus

Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.