Fájdalmas emlékek, gyerekként megélt veszteségek. A feldolgozatlan gyászról, segítő módszerekről beszélgettünk Rácz Katinka gyásztanácsadóval

Ha gyerekként hal meg egy közeli hozzátartozónk, a gyász több lépcsőben zajlik le az életünk során, hiszen a veszteséghez máshogy viszonyulunk felnőttként. Ahogy bizonyos életszakaszokba lépünk, új megközelítésből szembesülünk a történtekkel, de nehéz erről beszélni, hiszen a veszteség elvileg régen történt, nem tűnik indokoltnak a szomorúság, még akár önmagunk előtt sem. Ezenkívül a gyerekkori környezet sem biztos, hogy megfelelően kezelte annak idején a helyzetet, hiszen maga is szenvedett a gyásztól. Ez terheket ró a személyiségre, bűntudat, szorongás kísérheti a felnőtt életét.

Rácz Katinka szociális munkással, a Napfogyatkozás Egyesület titkárával beszélgettünk, aki a témában gyászcsoportokat vezet.

Mit érez a felnőtt, aki gyerekkorában veszített el valakit?

A gyermekkorban bekövetkezett veszteséggel újra és újra dolgunk lehet az életünk minden fordulópontjánál, nagyobb eseményénél. A személyiség fejlődése során többször is átértelmeződik a haláleset és az utána történtek is, ez természetszerűen is bekövetkezik, de váratlan élethelyzetek és újabb veszteségek kapcsán is lezajlik, illetve a halálképünk is változik, ahogy növekszünk. S számtalan helyzet vár ilyenkor megoldásra, mert az érintett élete eltér a megszokottól, mindez újabb feldolgoznivaló élményeket gerjeszthet. Volt, aki arról tett említést, hogy a többiek a szalagavatón az édesapjukkal táncoltak, de neki nem volt kivel. Az is gyakori dilemma, hogy valakitől megkérdezik egy jó hangulatú bulin, ismerkedés közben: van-e testvére. Teljesen ártatlan kérdés, de ha valakinek meghalt a testvére, erre hirtelen nagyon nehéz egy idegennek válaszolni, elmondani az igazat, anélkül, hogy más irányt venne a beszélgetés. Viszont letagadni sem akarja a létezését. Mit tegyen? Ezért jó hallani a sorstársak megküzdési stratégiáit vagy tapasztalatait egy gyászcsoportban. De például az az ember, aki elvesztette a szülőjét egykor, átértékelheti ezt, amikor saját gyereke születik. Mindemellett elsősorban az a feldolgozatlanság munkál a felnőttben a legtöbbet, ami magából a gyerekkori élményekből fakad. Ha például nem tudta nem tudta kifejezni vagy egyáltalán meghatározni a benne kavargó érzéseket, mert még kicsi volt, és nem kapott segítséget, esetleg a környezete nem reagált megfelelően, például nem az életkori sajátosságainak megfelelően beszélt vele, vagy nem értette a megváltozott lelkiállapotát, akkor magányosan és elszigetelten kellett megbirkóznia a fájdalommal. Ennek következtében bezárult, mélyen eltemette magában ezeket az érzéseket, azok emlékeit, így felnőttként is nehezen beszél róla. Csak megmaradt benne egy mély szomorúság, egy súlyos bűntudat, félelem az elköteleződéstől, ami megnehezíti a másokkal való szeretetteljes kapcsolatok kialakítását. Az életünk minden területére kihat, magánéletre, munkakapcsolatokra is, hiszen csökkenti az önbizalmat, elakadásokat okozhat az életünkben. Azért jó egy gyászcsoport, mert ott feloldódik ez, az illető onnantól kezdve normálisnak tartja az érzéseit, nincs velük egyedül. Maga az emlékezés nagyon nehéz és fájdalmas, de a biztonságos közeg segít elbírni, és az emberek nagy megkönnyebbülést élnek meg, hogy végre beszélnek ezekről a dolgokról.

A gyászhoz egyébként is kapcsolódik bűntudat. A gyerekeknél hogyan jelentkezik ez?

Erről szól az egyik legfontosabb tanács. Ha például szülőként, családtagként vagy pedagógusként állunk egy gyászoló gyerek mellett, figyeljünk arra: bármi rossz történik a környezetében, hajlamos magára venni a felelősséget. Hangsúlyozni kell, hogy nem ő tehet arról, ha meghalt az apukája, elváltak a szülei, ha az anyukája szomorú vagy ideges az események következtében. Sok-sok évnyi bűntudat tud ilyenkor keletkezni. Így pedig nem lehet boldogan és elégedetten élni, illetve ez az állapot további történések sorát indítja be a személyiségfejlődés során, aminek még nehezebb következményei lehetnek. Ezért nagyon fontos folyamatosan cáfolni ezt az érzését, még akkor is, ha nem beszél róla. Ilyen szempontból mindegy, hogy testvér vagy szülő haláláról van szó.

Gondolom, gyászoló szülőként nagyon nehéz lehet elválasztani a nevelés során, hogy valójában azért vagyok szomorú, ideges, mert gyászolok én is, nem azért, mert a gyerek nem megfelelően viselkedik. Viszont sugallhatom neki az utóbbit.

Valóban, és ez egy évekig tartó folyamat lehet. Legtöbbször nem tudatosan teszik ezt, nem hibáztatnám a szülőket, hiszen alapvetően a szeretet és az aggódás vezeti őket.

Mekkora az érdeklődés a csoportok iránt? Mennyire jelentős probléma ez?

Volt már két ilyen csoportom, és a következőre is elég nagy az érdeklődés, mert az érintettek sok fájdalmas vagy zavaró emléket cipelnek magukkal, nemcsak bűntudat, de félelem is van bennük, sokan megmagyarázhatatlan szomorúságról számolnak be, egy mélyen elnyomott, eltitkolt szál dolgozik még bennük. Lényegében véve feldolgozatlan gyászuk van. Ez azért baj, mert a megdolgozott gyász eredménye, hogy megtanulunk együtt élni a veszteségeinkkel. Ha ez nem zajlik le, nem tudunk teljes értékű életet élni.

Azért is nehéz később feldolgozni a gyászt, mert a felnőtt környezete kevésbé érzékeny a meghallgatására, hiszen régen történt az eset? Ha valaki friss gyásszal küzd, megkérdezzük, hogyan érzi magát, figyelünk a rezgéseire, segítünk feldolgozni a történteket. Egy régi veszteséggel a gyászoló viszont egyedül marad.

A sorstársak között azonban feltárulnak az érzések, egymás történetei előhívnak élményeket, megindul a feldolgozás. Meg tudják magyarázni egymásnak azt felnőtt fejjel, ami érthetetlen volt gyerekként, oldódik a szorongás, a bűntudat a gyermekkori döntésekkel kapcsolatban is, hogy mit tettek, mondtak, azzal mit okoztak. Persze, felnőttként tudjuk, hogy nem vagyunk a gyerekkori tetteinkért felelősségre vonhatóak, de önmagában ettől a tudástól nem oldódik fel az akadály. Nem tudunk egyedül felmentést adni önmagunknak, ehhez kell egy értő környezet feloldása is, az érzés: nem vagyunk egyedül. Például az egyik résztvevőben az okozott mély lelkifurdalást még felnőttként is, hogy annak idején két napig nem szólt a szerettéhez, aki azután meghalt. Mindig elmondom, hatalmas bátorságot igényel minderről beszélni, mert sokszor bűntudat és szégyen kapcsolódik az érzésekhez.

Hogyan érdemes a gyászban egy gyerekkel bánni, mit mondjunk, mit ne, például hagyjuk-e, hogy nagy betegség idején ő is elbúcsúzzon, láthatja-e feküdni a kórházban a beteg embert vagy inkább kíméljük meg ettől?

A gyereknél is érvényes, hogy inkább kérdezzünk, mint tanácsoljunk. Mindig annyit válaszoljunk, amennyit kérdez, de mindig hallgassuk meg, különben egy idő után nem fog kérdezni. Az okozza a legnagyobb kárt, ha azt éli meg, hogy valami nagy és nyomasztó titok van, amiről nem lehet beszélni. Legyünk nyíltak és őszinték, de ne ijesszük meg, kezeljük az információkat az életkorának megfelelően. Ez nem azt jelenti, hogy el kell titkolni valamit, hanem azt, hogy a maga szintjén kell átadni, nemcsak az életkori sajátosságokat, hanem a gyerek saját mentális érettségét és érzékenységét is figyelembe véve. Minden eset egyedi, hiszen a gyerekek személyisége is eltérő, illetve az adott helyzet is. A cél mindenképp az legyen, hogy a veszteségben támogassuk, ez alá rendeljük minden cselekedetünket. Ha a búcsúzás folyamatait átélheti, az élmény segíteni fogja később, de ez függ az illető állapotától is. Ha szeretné látni a kórházban lévő hozzátartozót, akkor ezt ne akadályozzuk, de segítsük úgy a folyamatot, hogy ne sérüljön. Ha nagyon nem szeretné látni, bármilyen jó állapotban is van a beteg, ne kényszerítsük. Az biztos nem jó, ha titkolunk dolgokat és hazudunk, ha nem engedjük a beteghez, pedig ő szeretne menni, azután pedig sokkolóan hat, hogy meghalt. Vegyük figyelembe, hogy nemcsak ebben az élethelyzetben kapcsolódunk a gyerekhez, hanem utána is fogunk, a kapcsolat maradjon bizalmas és biztonságos még ilyen körülmények között is. A gyerekből felnőtt is lesz, és nem mindegy, mit lát tőlünk, milyen mintát adunk át, hiszen annak egyszer mi is érintettjei leszünk. Hogyan is várhatjuk el egy gyerektől, hogy „jól” gyászoljon, ha mi nem tudunk mit kezdeni a veszteségeinkkel? A tágabb közösség reakciója is fontos, a kortárs csoport vagy a tanárok viselkedésének nagy súlya van. Ezért az adott közösség felnőtt tagjainak érdemes a kortárs környezetet felkészíteni, a velük való interakciót figyelemmel követni. A Napfogyatkozás Egyesület ezért is sokféle képzést és más programot kínál szakembereknek és laikusoknak egyaránt, hogy közelebb kerüljünk ehhez a mindenkit érintő nagy közös emberi tapasztalathoz.

 

Korábbi interjúnk a témában

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

18 + húsz =

hirdetés