Vakon bízni. Október 15. a fehérbot világnapja
Egy hetvenes éveiben járó vak asszony felszáll a távolsági autóbuszra Szombathelyen. Torony község szinte egybeér a vasi megyeszékhellyel, tíz percen belül megérkezik. Bizonytalan lépései a helyi cipészmesterhez vezetnek; régóta ő készíti az asszony speciális, magasított talpú lábbelijét. A suszter felveszi a rendelést, majd útbaigazítja az asszonyt. A néni a buszmegálló felé tart. Már hallja is a jármű motorhangját. Sietősre fogja. A sofőr is – nem várja be segítségre szoruló utasát.
Az asszony – Isten tudja, miért – nem várja meg a következő járatot, elindul haza, az országút szélén rója a kilométereket. Karnyújtásnyira tőle mindenféle járművek száguldanak. Egy sofőr sem akad, aki megszánná vagy akár észrevenné. Aztán…
– Jöjjön, hazaviszem! – szólítja meg valaki. A hang ismerős, az asszonyt mégis elfogja a bizonytalanság.
– Jöjjön! Nem ismer meg? Én vagyok az, a toronyi cipészmester.
A történetet, sok évvel ezelőtt maga a néni mesélte el. A nyitókép illusztráció, Temo Berishvili felvétele
Október 15. a fehérbot világnapja
A fehérbot a vakok utcai közlekedésének közismert és elengedhetetlen segédeszköze. Alkalmazásának gondolata a francia Guilly d’Herbemont grófnőtől származik. A párizsi utcán sétálgatva többször megfigyelte a nagy jármű és személyforgalomban félénken és bizonytalanul közlekedő vakok állandó veszélyeztetettségét. A 20-as évek végén Párizs forgalma egyre fokozódott, a vakok veszélyeztetettsége egyre inkább növekedett. A vakok megsegítésének lehetőségét megtárgyalta az édesanyjával, aki nem értett egyet a lánya igyekezetével, és inkább irodalmi művek Braille rendszerű átírását javasolta a lányának, amely igen divatos tevékenység volt a magas társadalmi rétegek hölgyeinek körében. A kérdéssel mégis tovább foglalkozva egy könnyen felismerhető eszköz kézben hordásának a gondolatát vetette fel. Így jutott a „fehérbot” használatának a szükségességéhez, amelyet úgy a járművek vezetői, mint a gyalogosok távolról felismernek és tudják, hogy közöttük vak ember közlekedik. Használata fokozatosan terjedt el Európában és csaknem az egész világon.
„Ne sajnáljanak, segítsenek minket!”
Információink mintegy kilencven százalékát vizuális élményeinkből nyerjük, így természetes, hogy csak nagyon nehezen tudjuk elképzelni, miként lehet a kép, a látvány, azaz a látás nélkül létezni. Még a szótól is elborzadunk: vakság.
Áltapintatból a vak embereket elneveztük világtalanoknak, pedig nem szeretik ezt a titulust (az ő világuk fantáziára utaltabb, mint látó társaiké), ahogy elutasítják a szánalmat is. Helyette értelmes segítségre várnak, hogy tanulhassanak, dolgozhassanak, gyermekeket nevelhessenek, és hasznosan élhessék le az életüket. A társadalom szemlélete lassacskán változik a vak és gyengénlátó emberek irányában, de sok még a tennivaló mindkét fél részéről annak érdekében, hogy az esélyegyenlőség maradéktalanul megvalósuljon.
A nem látó ember ugyanolyan értékű személy lehet, mint bárki. Tudása, kultúrája, előadókészsége ugyanolyan, illetve lelkileg néha több is, mint egy egészséges emberé. Ma már ugyanúgy használnak számítógépet is, megfelelő program segítségével, mint bárki, egyetemekre, főiskolákra járnak, idegen nyelveket sajátítanak el stb.
Érzékenyítő program
Láthatatlan Kiállítás, Budapest
Képzeld el, hogy kialszik minden fény… A Láthatatlan Kiállítás egy különleges, interaktív utazás egy láthatatlan világba, ahol teljes sötétségben próbálhatsz meg eligazodni csupán a tapintás, a hangok és az illatok nyomán. Ha végigjárod, megértheted, milyen érzés az egyik legtöbb információt adó érzékszerved, a látásod nélkül élni, és hogyan erősödnek fel egyéb érzékeid.
A kiállításon a résztvevők csupán tapintás, hallás, szaglás és egyensúly érzékelés útján jutnak információkhoz. Így a látáshiány okozta új helyzetben a nehézségek mellett azt is megtapasztalhatják, hogy a szem mint érzékszerv kiiktatásával is lehet szép és teljes a világ.
A Láthatatlan Kiállítás a nem látók és a látók világát igyekszik közelíteni egymáshoz, és pozitív élményeken keresztül tanítja meg, hogyan segíthetjük, s miképpen érthetjük meg őket.
A kiállítás weboldala: www.lathatatlan.hu
Érzékenyítő könyv
Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám
Sándor Erzsi 1956-ban született Budapesten. Tizennégy évig volt színész Miskolcon és Kecskeméten, tizennyolc évig volt a Magyar Rádió szerkesztője. Többnyire újságíró. Közben pedig anya nehezített terepen. Erről szól a könyv.
Nem tudom, hogyan kell sérült gyereket nevelni. A tapasztalatok levonására nekem mindössze egy vak fiú adatott. Nem tudtam, jó-e az út, amin járok, azt sem, hová tart, vezet-e egyáltalán valahová. Csak azt tudtam, hogy a cső végén egy szabad, bátor, önálló srácnak kell majd kijönnie, és azt akartam, hogy ebbe senki se rokkanjon bele. Annak, hogy megírtam ezt a könyvet biztosan van valami értelme. Talán csak annyi, hogy valaki belekapaszkodik az egyik mondatába, esetleg néhány percre megnyugszik, netán megérti, hogy mások is félnek, és senki sincs biztonságban. Szerintem nincsenek jó megoldások, csak ösztönös próbálkozások, hogy ne csak kibírjuk, de jól is érezzük magunkat a bőrünkben. Ennél sokkal bonyolultabb programban nem tudok hinni. Mindenesetre szabadon kísérletezhetünk, hiszen csak az életünkről van szó.
Azt hiszem, rengeteg módja van annak, hogy egy szülő alkalmatlanná tegye a gyerekét az életre. Az egyik legpokolibb az, ha nem nézünk szembe az adottságainkkal és a tényekkel. Illúzióba ringatni egy gyereket csak azért, mert mi magunk nem vagyunk képesek elviselni a bizonyosság terhét, jelentős bűn.
Park Könyvkiadó, 2013
Érzékenyítő film
A Vakok Állami Intézetében minden év márciusában szépségversenyt rendeznek. Balázs Iván dokumentumfilmje hat női sorsot mutat be; nőket, akik izgatottan készülnek az eseményre, új frizurát, sminket, ruhát kapnak. Bámulatos átalakulásoknak lehetünk tanúi; közben megismerjük a sorstörténeteket. A szereplők egy része orvosi műhiba, baleset vagy betegség következtében veszítette el a látását. A többiek születésük óta élnek együtt ezzel az állapottal. Nők. És szeretnék/szeretik is nőnek érezni magukat.
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.
Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát.
MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.