Vakon bízni. Október 15. a fehérbot világnapja

hirdetés

Egy hetvenes éveiben járó vak asszony felszáll a buszra Szombathelyen. Torony község szinte egybeér a vasi megyeszékhellyel, hamar megérkezik. Bizonytalan lépései a helyi cipészmesterhez vezetnek; régóta ő készíti az asszony speciális, magasított talpú lábbelijét. A suszter felveszi a rendelést, majd útbaigazítja az asszonyt. A néni a buszmegálló felé tart. Már hallja is a jármű motorhangját. Sietősre fogja. Ahogy a sofőr is. Nem várja be utasát.

A kép illusztráció

Az asszony az országút szélén rója a kilométereket. Nagy a forgalom, ismeretlen a terep. Karnyújtásnyira autók száguldanak. Egy sofőr sem akad, aki megszánná vagy akár észrevenné a nénit. Már egészen közel jár a városhoz.

– Jöjjön, hazaviszem! – szólítja meg végül valaki. A hang ismerősen cseng, az asszonyt mégis elfogja a bizonytalanság.

– Nem ismer meg? Jöjjön! Én vagyok az, a toronyi cipészmester.

(Az esetet a néni mesélte el.)

Október 15. a fehérbot világnapja

A fehérbot a vakok utcai közlekedésének közismert és elengedhetetlen segédeszköze. Alkalmazásának gondolata a francia Guilly d Herbemont grófnőtől származik. A párizsi utcán sétálgatva többször megfigyelte a nagy jármű és személyforgalomban félénken és bizonytalanul közlekedő vakok állandó veszélyeztetettségét. A 20-as évek végén Párizs forgalma egyre fokozódott, a vakok veszélyeztetettsége egyre inkább növekedett. A vakok megsegítésének lehetőségét megtárgyalta az édesanyjával, aki nem értett egyet a lánya igyekezetével, és inkább irodalmi művek Braille rendszerű átírását javasolta a lányának, amely igen divatos tevékenység volt a magas társadalmi rétegek hölgyeinek körében. A kérdéssel mégis tovább foglalkozva egy könnyen felismerhető eszköz kézben hordásának  a gondolatát vetette fel. Így jutott a “fehérbot” használatának a szükségességéhez, amelyet úgy a járművek vezetői, mint a gyalogosok távolról felismernek és tudják, hogy közöttük vak ember közlekedik. Használata fokozatosan terjedt el Európában és csaknem az egész világon.

Információink kb. kilencven százazlékát vizuális élményeinkből nyerjük, így természetes, hogy csak nagyon nehezen tudjuk elképzelni, miként lehet a kép, a látvány, azaz a látás nélkül létezni. Még a szótól is elborzadunk: vakság.

Áltapintatból a vak embereket elneveztük világtalanoknak, pedig nem szeretik ezt a titulust (az ő világuk fantáziára utaltabb, mint látó társaiké), ahogy elutasítják a szánalmat is. Helyette értelmes segítségre várnak, hogy tanulhassanak, dolgozhassanak, gyermekeket nevelhessenek, és hasznosan élhessék le az életüket. A társadalom szemlélete lassacskán változik a vak és gyengénlátó emberek irányában, de sok még a tennivaló mindkét fél részéről annak érdekében, hogy az esélyegyenlőség maradéktalanul megvalósuljon.

A nem látó ember ugyanolyan értékű személy lehet, mint bárki tudása, kultúrája, előadókészsége ugyanolyan, illetve lelkileg néha több is, mint egy egészséges emberé. Ma már ugyan úgy használ számítógépet a nem látó ember is megfelelő program segítségével, mint bárki. Egyetemekre, főiskolákra járnak tehetséges tanulók, akik nem látnak. Ezen a napon, október 15-én fennhangon mondjuk:

Ne sajnáljanak, segítsenek minket!

Érzékenyítő program

Láthatatlan Kiállítás, Budapest

Képzeld el, hogy kialszik minden fény… A Láthatatlan Kiállítás egy különleges, interaktív utazás egy láthatatlan világba, ahol teljes sötétségben próbálhatsz meg eligazodni csupán a tapintás, a hangok és az illatok nyomán. Ha végigjárod, megértheted, milyen érzés az egyik legtöbb információt adó érzékszerved, a látásod nélkül élni, és hogyan erősödnek fel egyéb érzékeid. 

A kiállításon a résztvevők csupán tapintás, hallás, szaglás és egyensúly érzékelés útján jutnak információkhoz. Így a látáshiány okozta új helyzetben a nehézségek mellett azt is megtapasztalhatják, hogy a szem mint érzékszerv kiiktatásával is lehet szép és teljes a világ.

A Láthatatlan Kiállítás a nem látók és a látók világát igyekszik közelíteni egymáshoz, és pozitív élményeken keresztül tanítja meg, hogyan segíthetjük, s miképpen érthetjük meg őket.

A kiállítás weboldala: www.lathatatlan.hu

Érzékenyítő könyv

Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám

Sándor Erzsi 1956-ban született Budapesten. Tizennégy évig volt színész Miskolcon és Kecskeméten, tizennyolc évig volt a Magyar Rádió szerkesztője. Többnyire újságíró. Közben pedig anya nehezített terepen. Erről szól a könyv.

Nem tudom, hogyan kell sérült gyereket nevelni. A tapasztalatok levonására nekem mindössze egy vak fiú adatott. Nem tudtam, jó-e az út, amin járok, azt sem, hová tart, vezet-e egyáltalán valahová. Csak azt tudtam, hogy a cső végén egy szabad, bátor, önálló srácnak kell majd kijönnie, és azt akartam, hogy ebbe senki se rokkanjon bele. Annak, hogy megírtam ezt a könyvet biztosan van valami értelme. Talán csak annyi, hogy valaki belekapaszkodik az egyik mondatába, esetleg néhány percre megnyugszik, netán megérti, hogy mások is félnek, és senki sincs biztonságban. Szerintem nincsenek jó megoldások, csak ösztönös próbálkozások, hogy ne csak kibírjuk, de jól is érezzük magunkat a bőrünkben. Ennél sokkal bonyolultabb programban nem tudok hinni. Mindenesetre szabadon kísérletezhetünk, hiszen csak az életünkről van szó.
Azt hiszem, rengeteg módja van annak, hogy egy szülő alkalmatlanná tegye a gyerekét az életre. Az egyik legpokolibb az, ha nem nézünk szembe az adottságainkkal és a tényekkel. Illúzióba ringatni egy gyereket csak azért, mert mi magunk nem vagyunk képesek elviselni a bizonyosság terhét, jelentős bűn.

Park Könyvkiadó, 2013

Érzékenyítő film

A Vakok Állami Intézetében minden év márciusában szépségversenyt rendeznek. Balázs Iván dokumentumfilmje hat női sorsot mutat be; nőket, akik izgatottan készülnek az eseményre, új frizurát, sminket, ruhát kapnak. Bámulatos átalakulásoknak lehetünk tanúi; közben megismerjük a sorstörténeteket. A szereplők egy része orvosi műhiba, baleset vagy betegség következtében veszítette el a látását. A többiek születésük óta élnek együtt ezzel az állapottal. Nők. És szeretnék/szeretik is nőnek érezni magukat. 

 

hirdetés

Mesterházy Mónika

főszerkesztő

2012-ben indítottam el az Életszépítőket, saját kedvtelésre. Eleinte csak a Facebookon létezett, majd 2013-ban magazin született belőle. Nem mindig volt könnyű kitartani mellette, de a hitem valahogy mindig továbbvitte. Hálás vagyok mindazoknak, akik ebben jó szívvel, hozzáértőn segítettek. 2017. októberétől Szépítők Magazinként megy tovább. A lényeg nem változik: vagyunk, akik voltunk „Életszépítőkként”, azt adjuk továbbra is, amit hűséges Olvasóink megszoktak, s talán el is várnak tőlünk. Végzettségem szerint szociális munkás, mentálhigiénés szakember vagyok, újságíró, kiadványszerkesztő, intézményi kommunikátor. Papírok, szakmák, szerepek... Anya vagyok, társ, és ebben szeretnék igazán jó lenni.

A www.eletszepitok.hu weboldal bárminemű tartalma a
Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően használható fel.
Még nincs hozzászólás

Válaszolj!

Az e-mail cím nem lesz nyilvános.

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

hirdetés

hirdetés

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás