„Feladatunk van az életben.” Avagy nagypéntek nélkül nincs húsvét

Jön a húsvét, ünnepel mindenki. A keresztények Jézus feltámadását, mások a tavaszt, a természet újjászületését. Tele van a húsvét szimbólumokkal: nyuszi, tojás, virágzó ágak, egyik szebb és bájosabb, mint a másik. Ám húsvét előtt van még egy nagypéntek.

Az a nagypéntek, ami most (már, még) szintén ünnep, hivatalosan is, vagyis munkaszüneti nap. Persze akinek ünnep volt régebben is, az eddig is ünnepelhette, de most az is tudomást szerez róla, aki nem követi a keresztény vallás tanításait. Ha mást nem, onnan, hogy zárva vannak az üzletek.

No de mi is ez a nagypéntek? És miről szólhat azok életében, akik nem feltétlenül keresztény vallásúak? Hiszen azzal tudunk mihez kezdeni az életben, amit valamiféleképpen a saját életünkre vetítve is tudunk értelmezni.

Egy lelkész szájából hallottam a rövid és tömör megállapítást: „Nagypéntek nélkül nincs húsvét”. Jézus feltámadt – de ehhez bizony előtte meg kellett halnia! Mégpedig az akkori legszégyenletesebb módon: keresztre feszítve. Ennél jobban embert nem lehetett megalázni. Érdekes, hogy a keresztény vallás szimbóluma épp a kereszt lett. Nem a feltámadáshoz társítottak valami dekoratív szimbólumot, ha úgy tetszik, nem a húsvét ünnepét ábrázolják. Nem is az őskeresztények hal motívuma élt tovább. Nem. A kereszt a nagypéntek szimbóluma. Tehát karácsony ide, húsvét oda, bizony nagypéntek egy olyan nap volt, amikor valami igazán fontos dolog történt, valami kihagyhatatlan.

Ahhoz, hogy Jézus húsvét hajnalán, harmadnapra, feltámadhasson, kellett Júdás, kellett a passió, kellett a kereszthalál. Kellett a nagypéntek. Jézus ekkor (és nem később, feltámadása után) mondta azt: „bevégeztetett”.

Miért is fontos erről tudnunk, és hogyan értelmezhetjük ezt a történetet a saját életünkben? Jézusnak minden lehetősége megvolt arra, hogy „megússza” a kegyetlen és megalázó kínhalált. Elutazhatott volna, rejtőzködhetett volna, kibekkelhette volna a kényes időket valamilyen védett helyen. Megérhetett volna matuzsálemi kort, békés, öreg tanítóként a teste természetes elhasználódásakor derűs mosollyal mondhatott volna búcsút a földi életnek, álmában is kiléphetett volna. De nem tette. Ahogy ma mondanánk: bevállalta. Pedig tudta, hogy iszonyatos fájdalom vár rá. Szenvedett. De nem próbálta elkerülni az eseményeket, holott azok nem is voltak elkerülhetetlenek.

Családterapeuták, szociális szférában dolgozók tömegével látják, de akik odafigyelnek a saját és mások életére, azok is tapasztalhatják, hogy milyen sokan egész életükben az elkerülésre játszanak. Ezt – a családtörténetekben könnyen tetten érhető a dolog – akár többgenerációs családi terhekké is duzzasztják. Valahol az elején valaki nem állt bele abba, amit az élet elé tett, és amiben helyt állni a feladata lett volna. Inkább elkerülte. Inkább úgy döntött, kibekkeli, amíg az idők maguktól jobbra nem fordulnak. És a picinyke hógolyó lavinává hízott, a szőnyeg alá kotort pár szösz hatalmas szörnyeteggé állt össze.

Aztán ahogy telik az idő, az ember elkezdi elveszíteni az erejét. Ki milyen mértékben, de az öregedéssel egyre gyengül, egyre elesettebbé válik. És már csak magában mormog, amikor a környezete dróton rángatja, mert most már nincs ereje odacsapni, hogy „eddig és ne tovább”, már nincs ereje beleállni a feladatba és végre is hajtani azt, amit az élet tőle kért, követelt egy időben.

És mivel jó eséllyel ott a család, ott vannak a leszármazottak, mások életére is hatással van az, hogy valamikor negyven évvel ezelőtt, erősen és egészségesen, nem tette meg a helyzet javításáért, gyógyításáért azt, ami akkor kényelmetlen, vagy akár fájdalmas lett volna. Jézus is felvetette, hogy ha lehet, „múljék el tőlem e keserű pohár”, de aztán azonnal át is lendült, és azzal folytatta, hogy mindazonáltal Isten akarata legyen meg. Sokunk viszont egész életstratégiát épít fel a „keserű poharak” odébb pöckölésére.
Nem, ne kelljen kellemetlen, kényelmetlen dolgokba belemerülni! Ne kelljen konfrontálódni, ne kelljen fájdalmat megélni! Kerüljük el, ússzuk meg, bekkeljük ki valahogyan!

A nagypéntek – sok minden mellett! – a „bevállalásról” is szól. Emlékeztető arra, hogy nem azért élünk ezen a Földön, hogy lapítsunk, és próbáljuk megúszni ezt az egészet. Hogy miért épp a kereszt lett a kereszténység, mint világvallás, szimbóluma? Teológiai értekezések vannak róla bőven. De egy lehetséges – és igazán hétköznapi – értelmezés az, hogy akárhányszor keresztet látunk, gondoljunk arra, hogy feladatunk van az életben.

Hogy mindenkinek fel kell vennie a maga keresztjét. Ami jön, azzal meg kell birkózni. Fájni fog, vagy legalábbis okoz majd némi kellemetlenséget. De aki egy életen át az elkerülésre hajt, az épp az életet utasítja el. S aki nem vállalja be a saját életében a nagypénteket, az mégis milyen alapon várhat benne húsvétot?

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenhét − tizenöt =

hirdetés